Sorozatunkat íróink szeplőtelen magyar nyelvéből adandó ízelítővel tesszük teljessé, ugyanis végső soron minden nyelvművelő útmutatásnál többet ér műveik minél gyakoribb forgatása.
Elsőként romantikus prózánk elhallgatott mesterét, Kuthy Lajost idézzük, Hazai rejtelmek című regényét (1847), amelyről Szabó Dezső találóan állapította meg, hogy „irodalmunk egyik leghatalmasabb koncepciója, nyelve pedig határozottan egyik fontos állomása a magyar szépprózának”, ugyanis „mondattömörítései, jelzői, szavainak élete sokszor oldalakon át oly sajátos erejűek, melyhez hasonlót csak legmodernebb irodalmunkban találhatunk”.
Regényének legszebb részei éppen hőskölteményeinkre – közülük leginkább Vörösmarty „Zalán futásá”-ra –, Arany „Toldi estéjé”-re, Szabó Dezső regényköltészetére – elsősorban „Az elsodort falu”-ra, a „Csodálatos élet”-re és a „Segítség!”-re – emlékeztető páratlan festői nyelvű, szokatlanul bőséges képzettársításokkal tarkított természetleírásai.
A nyári nap mocsaras tájon való lenyugvását például így örökítette meg: „Mikor enyészetnek indul a nyári nap s öntvényesen fénylik a tó tükörére, a nyugvó özön méhe átvilágul. A barna tófenék világító bársonnyá változik, s megtörve a délest fáradt sugarait, vakító csillám helyett lámpafényt önt a mélység titkaira. Néhol a múlt évnek őszi temetése, hulló levélszőnyeg fedi a feneket éles színvegyével a számtalanféle fajnak s hervadásnak.”
A rétköz „egy kis mintája a nagy teremtésnek, mely szakadatlan rotációban folytatja önmagát. A keletkező lápok földdé alakulnak, s szorítják a vizet: a Tisza évenkint kiönti férhetlen árjait s helyre növeszti a megfogyatkozott tengert. A növény- s állatország gazdag tenyészetben omlik elő s táplálkozik az új föld kimeríthetlen tején. A ligetek sátrai, a rét özönlő virányi, a láp- és tópartok megrakott öblei egész díszvilág: a szín és illatvegy örök élv kútfeje a szomjas érzékeknek, az évszakok minden fordulata újjászülő időkor az új tenyészetben, s maga a lég folytonosan érleli terhét a millió életnek.”
Szerelemábrázolása szintén megejtő: „Van ott falunk mellett egy szép hely, az ó temető, hová lányok, legények játszani járnak. Furcsa az, hogy a nép leginkább temetőjén leli mulatságát. Ez, és a templom, hol baját feledni összejő. Tán egy titkos kijelentés ösztöne szoktatá oda, mint a sorsához legillőbb gyülhelyekre? s tán a templom azért kedves nála, mert tudja, hogy csak isten a barátja; s a temető, mert csak ott leend nyugalma? A hely regényes volt. Elől a holt Tisza félelmes örvénnyel, hátul a sötét erdő; s jobbra tömött selyemfüvével s feledt halottjaival az ó temető. Többek közt ott játszánk; Évi is eljött. A lányok lerakták kláris-pártáikat, hogy hancúzás közben sérelem ne érje. Szeretőm szebb volt vágytársainál; a húsos megyei tisztek vidék rózsájának hítták őt. Futása lenge, mint a madáré; kisded lábaival légfolyam versenyzett, ha a füvön elsuhant könnyű karmazsinban; s ha olykor kendőjét elkapta a szellő, védárnyat vitt nyakán, az úszó oldott hajét. Lelkesült szemében az érzett szabadság; arczára vérszint csalt mozgalom és friss lég; s ha futtában kitért, vagy elfogó karok közül, mint az eleven öröm, kisikamlott, szívem igézte el ifjú termetének csintalan hajlása. Ha hidat játszánk, neki tarték kaput; ha farkas valék, ő lett bárányom; ha cicáztunk, macska lettem én; és ha pajkos fortélyokkal végre sikerült elfognom, keblemen érzém a pihegő galambot, rövid percében a tétlen fáradságnak.
Azonban nemcsak a „Hazai rejtelmek”, hanem egész szépprózánk alighanem mindmáig legfestőibb tájleírása Hortobágyot bemutató fejezete:
Hortobágy
»Túl a rónát lepő öntéseken angol ló látszik nyargalni. Hátán karcsú lovagot repít, kinek körrajzát összeolvasztja a távolság.
Hortobágyot özön borítá. A Tisza-Füred és Nánás felől kiöntött, a Hortobágy folyam feldagadt, a pusztai tavak megnőttek, káka és nád közepén felül, s a hortobágyi csárda mint egy félemlett Ninive állt a szennyes tenger között. Az ó-testamentomi szűzvizen isten lelke járt, itt döglött marhák, kósza tutajok, cibált szénakazlak, s megmosdatott utcák minden szemetje úszkált a habtalan síkon, melyre bőségben teríti nádpelyhet a bűzhödt szellő.
Néhol zöld oázok szorultak szigetül az öntések közé, miken ló, birka, szarvasbarom, ember s juhászkutyák éltek szoros közelben, remegve az ínség főfokát, mely a koppadt gyepen, a nem szabadítás bizonyos hitében rájok várt. Két dereglye ugyan szépen kimenthetné, de a deszkák önmagokat nem szülik hajóvá, s miért fáradna a magyar óvszerért veszélyek előtt, holott veszély alatt sincs kedve azt tenni?!
A tulkok szomorúan állongtak gyökig legelt szigetek szélein, s mit máskor nem, érzékeny szemet emeltek az égre, tán egy titkos ösztön elősejtésével, míg a rezgő víz eltorzitá nyurgult árnyaikon a nem őket illető arckifejezést.
Egy ily kisded világra szilaj farkas szorult. Tiz naptól törekvék megszökni a menhely börtönéből, mely szabadságát vevé el, hogy életét megtartsa. Most fáradtan fekszik, de hunyorgó szemhéja alól kivillog a düh és éhség zöld ragyogványa. Körében hantokra hasgatva a felkörmölt gyep, s itt-ott friss porhanyó föld, mint hangyaboly, vagy finom vakandtúrás, miket mérgében kapart a szokatlan fogoly. E hányások közein agg kan csontváza van szórva tördelt darabokban, melyet szerelmi kalandban lepett az áradás, s vész óráin a ragadozó martaléka lőn. E csontokra nem lehet ismerni, bordák és gerinc szerte marcongva, koponyája s magok a legkeményebb sódarcsontok keresztkasul őrve a mardosás mély karczaival. Csak az állkapcában egy csonka vén agyar mutatja, hogy a zsákmány, csatához szokott kan vala. Most felkél a szép vad hűtelen nyugtából, mely éhségét nem csillapítá. Hosszat nyújtózik kiöltött nyelvvel, s hirtelen felszökik egy öl magasba. Visszaestében kiharap a földből egy darab hantot; majd kiköpve azt, fájdalmasan nyalja mély sebét, melyet a küzdő kan combján hasított. Eleven húsig nyalja a sebet, mígnem vér serked rajta, és kínosan ordít a közben, mely mértföldekig hallik a néma víz felett. Azonban éhsége vadabb, mint a fájdalom. Megrohanja a vázmaradványokat. Foga csattog mint az edzett aczél, ínye vérzik, s egy két töredéket elnyel az éles csontokból. Majd az állkapcát ragadja fogai közé, s fület hegyezve ügetni kezd, megcsalva önmagát az emészthetlen zsákmánnyal. De a sziget szűk, nem adhat tért a haragban futónak. Keskeny körben üget a vízszegélyeken, mint egy iskolába kényszerített ló. Dühe nő, s tért keres. Megáll, gerinczén borzad az ordas szőr, éles szemekkel benézi a látkört, de annak roppant területe csak víz és ég. Látja, nincs menedék, még egyszer belemar a száraz állkapczába, de az agyar ágya nem enged. Bőszülten rázza oldalt és fel s alá, aztán messze veti magától, keresztül ordítja a vízi pusztát, s szilaj szökések közt szaglálja a földet. Rúgni s kaparni kezd rövid szünetre egy friss hányást. Szemei zöldveres tüzet lövelnek az alatt, s csattogva kapkod a legyek után, mik a bűzös csontokat megdongják. Végre győzött a természeti ösztön, megszelídült az éhség hatalmára, s foghegyen, finnyás nyámmogással enni kezdi a nyers földet, mely nála rendesen az éhhalál végmenedéke.
Az alatt a látkör alján felhők ütik fel rohanó fejöket tömött kerek gomlyokban, miket hamar hasábokra oszt s újra szétterít a nyugoti szél. Erős, kövér cseppeket szakaszt le, s hulló terheikkel megragyásítja a sima vizeket. Távol lárma kél a határon, roppant sereg vadlúd repül igen alant, nádast keresve a vész előtt. Kísértő hangjokat hallja az éhes ragadozó. Oly közel, s hallatlan bőségben vonulnak felette, oly étvágyköltőleg látja elnyúlni a jóízű nyakat, melyet csak puha tollazat véd, s szép ifjú combokat, míg a ludak röptében feléje függenek. Tátott torokkal ugrándozik a kecses lények után, nyelvéről lecseppen az étvágy nedve, csak fél öllel tudna följebb ugrani, övé a boldogság. Hiába, az ostoba libák nem tartják szerencsének torkába búvni, s csupa tiszteletből a körmös kalandorhoz, felcsapnak magasra biztosb vidékekbe.
Most a fergeteg nő, a szél dühe szétömlik a vízterén, s féloldalra dönti a megeredt záport, mely, mint vízsodronyból rakott zuhatag, szakadt le. A mén nyerít, a tehenek bőgnek, s a juhnyáj mint egy nyomott nép, sír az apró szigeteken. A vész Körmösig hozza a szájízköltő hangot. Mennyi kövér falat, mily úri különféleség, kivált az alázatos juhok, melyek sem rúgni, sem öklelni nem tudnak! hozzá mily horpasztó éhség, s mégis neki goromba földet kell nyelnie minden zsír nélkül! Hajh! ezt tűrni, ennyi csábításra stoicusnak lenni nem lehet. Ő szabadnak születék, hogy ragadozhasson. Beszökik a vízbe, hogy rohanjon az áruló hang felé. De a víz mély, s messze, messze tart. Egy ösztön szól benne, mit az állat is ért, az úgynevezett életi. „Szigetemen világos hogy élek, gondolá, vagy gondolhatá magában, mert érzem, hogy éhezem. E víz itt a sírverem, mihelyst elnyelem, vagy magam elnyeletem. Sírontúl ugyan nyájas örömre hí birka- s tulokbőgés, de ki tudja, nem fognám-e örökre sírban hagyni becses fogaimat, hogy ne legyen mivel harapni a túlélet pecsenyéjébe. Azért jobb lesz visszaragaszkodnom, annyival inkább, mert ez a disznó jég szörnyen püföl.” Körmösdeák alkalmasint ilyesmiken jártatá agyát, mert a gyepre csakugyan visszaszállásolt. Még egy pár próbát tőn a bőgő áldozatok felé, de étvágyán kifogott az életé, s mérges nyifogás közt sérült oldalára fekvék, hogy sebét ne verhesse a kavicsnyi jég. Orrát verhenyes szügyébe vágta, félig húnyt szemhéján felborzolá a szőrt, s akkor jajdult fel egy-egy oldalkapással, ha szemen vagy fültövön üté egy jégtojás.
A pusztai vész folyvást nőtt. A fehérhasú felhők mint könnyű habok merültek egymásba, s itt-ott földig ereszték kesely farkaikat. A szél ákászgalyakat hurcolt a záporban, miket mérföldekből rabolt, a jég sűrűn omlott, mintha termett fa gyümölcsét erőszak rázná le, s a sík vizet felverte, hasonlóul a forró olajhoz, mely habzik és bugyog a szörnyű tűz felett.
Egy vészbetört szent ének hangzott s oszlék fel erőtlenül a vad morajban, s utána egykedvűn zúgott ég és víz. A szél visszakanyarult, s újra megjelent a kétség szózatja. Gyönge női hang éneklé buzgón a zsoltár sorait:
Haragodnak nagy voltában,
Ne feddj meg uram engem.
Csattogó dördület válaszolt, mely megrendíté a földet Kardszagtól Ohatig. A táj rémsötét lőn, az elemharc tetőpontig jutott. A széltorlat bömbölt, örvénnyé kavarva a záport, s csattogtatva az összevert jeget. A lázadó állatok torz haragban bőgtek a viharzenéhez, míg vészharangokat vert félre a kapkodó szélroham, távol falvaktól ragadozva el a harapdált hangot. A szent zsoltár, tört énekben töredezett elő e vad lázadás közt:
Búsult gerjedezésedben
Ne büntess meg istenem!
Irtóztatos villám harsant el. Egy pillanatra bevilágitá a láthatárt, s messze fenékszínen megmutatá az istenben bízót. Térdelő paraszthölgy látszék a víz között két ölnyi szárazon. Keblét és karjait kisdedére hajtá, hogy elfedje az úr haragjától. Rajta semmi öltöny, mind csecsemőjét védi az, kinek az áthűtő nedv szörnyű halált hozhat. Gazdag barna haját lebontá, sátorul terítni hideg vállaira. Szemében rémület és éhség, arca elkékedt a csapkodó vésztől, s rajta vérgyöngyök mosódnak el, hajadon fejéről a jég sebeiből serkedők. Maga tépett sírkereszt, haja gyászlobogó. Ajkán szent ének töredezik fel, erőtlenül éhsége miatt s elverve a haragos széltől. Buzgó hit, vértanúi remény éled lelkében isten mentő irgalmáért, de a test roskad, s nem bír hitelt biztosítni a vallás szavának. Felette, magasban ég a kergető villám, vörös világgal gyújtva a vihart. E fényvonal körében ragyog a fehér jég mint bő ezüst, a villámtér betelve mennyei derűvel, alant porrátört zápor s nedügőz képez ködfelhőt, s benne a fény alatt mint mater dolorosa térdel az ájtatos nő. Felséges rafaeli kép.
Két óra múlva kiderült. A lég megelevenűle, a nap szétönté meleg szerelmét, lanyhán szárogatva a fürdött természetet, s egy tenyérnyi felhő sem foltozá a mennyet.
Hófehéren ragyogott ki tőből az újvárosi templom, s itt-ott fényesen csillant meg a rézkakas egy-két messze tornyon, vagy falu nyelén, mint a csikós mondja. Millió szárnyassal népesült meg a lég, a vízi zsákmányok ismét nyugton úsztak a mocskos óceánon, s a falvak harangja isten igazában hirdette az alkonyt.
A parasztnő lesimítá a vérében festett hideg vízgyöngyöket, s törlő kezeiből kimerüle képén a nyomorrajz, melynek színeit eddig könnyű, vérveríték, s a csapkodó zápor kivenni nem hagyák.
Kedves ifjú kép, míg éhség és rémület be nem roskaszták, most kísértő dúlt ábra, mely senyvesztő sír fogai közül látszik kikelni, hogy magát s az élőket üldözze.
Ajka fakó, arcbőre kékedő és száraz, szemalja szederjes, s medrében üveg lencsékké látszanak merevülni a beesett szemek, mikre a sovány szemöldcsont komor árnyat vet.
Gyermekét tapintja, ha él-e? s meleg sóhaját a reszkető kisded keblébe leheli, hogy megtartsa a szabadítás örömeig, mit isten próbája után kegyesen remél.
Egy máztalan edényt sóvárgva forgat, nincs-e még oldalán némi maradvány, de a tápot már napok előtt végkép levakará arról.
Hajából kifacsará az esőt, s olvadó jegeket, gyermekét megenyhíté anyacsókjaival, s a róna látkörén védkar után vigyáz.«
Ifj. Tompó László – Hunhír.info