Ifj. Tompó László – Hunhír.info
A negyvenegy éve, 1970. február 17-én Bécsben elhunyt (1898. június 28-án Brassóban született) vitéz Málnási Ödön történészre, a világhódítók egyik legalaposabb ismerőjére emlékezünk mindmáig időszerű üzenetével: „Már a szabadságharc [az 1848-49-i – Ifj. T. L.] megmutatta, hogy a magyar államterületen többségbe jutott idegen fajú népközösségek kibontakozó nacionalizmusa a centrifugális erőket aktiválja. A származásközösség helyébe a származáskülönbözőség, a célközösség helyébe a célellentét lép. A Habsburg-birodalom heterogenitását újból csak az egymással vetélkedő császári hadsereg és univerzális egyház primátusságának biztosításával lehet megőrizni. A sokfajú, soknyelvű családi birodalom csak a császárnak nemzettudatlanul engedelmeskedő és az ő személyével kardbojtközösségben levő tisztikar segítségével tartható össze. A nemzetéltető faji nacionalizmust elnyomja a nemzetsorvasztó dinasztikus hazafiság. Pedig ez a dinasztia ekkor már másfél század óta zsidó bankházaknak volt eljegyezve.”
Művei közül a „Magyar Mártírok” (London, 1958) és „A magyar nemzet őszinte története” (München, 1959) minden hamisítatlan történelmünk iránt őszintén érdeklődő olvasónk számára éppúgy nélkülözhetetlen, mint alábbi, 1938-ban megjelent, 1945-ben bezúzásra ítélt, a népiség történelemformáló erejének titkát boncoló, eddigi e tárgyú elemzéseinknél sokkal mélyebben szántó, és ami a legfontosabb, a megszokott marxista osztályelmélettel gyökeresen szakító, a témakör kutatói közül is csak igen kevesek ismerte értekezése.
A MAGYAR NÉPKÖZÖSSÉGI ESZME TÖRTÉNETE
Egy nemzet csak annyiban létezik, amennyiben nép.
(Mussolini)
»A magyar népközösségi eszme olyan idős, mint a magyar nép. Legalább kétezer éves szent tűz, mely a magyar néplélek mélyéből megújulva, történelmi időket világított és lelkeket melegített. Tüzét nemzetközi törekvések szolgálói olykor a nemzetietlenség és nemzetköziség vizével locsolták, de eloltani nem tudták. Ma is hamu alatt parázslik és epekedve várja fellobbantását, hogy fénye új évezredbe világítson és melege megdermedt magyar lelkeket nagy tettekre indítson. Megértője csak az lehet, akinek magyar lelkében végigviharzott népének minden megpróbáltatása, küzdelme, gyötrelme, szenvedése. Aki a magyar múlt és jelen napsütéses bérceiről sohasem ment le a magyar nép társadalmi völgyfenekeibe, siralomvölgyeibe, annak számára nincs mit mondani a magyar népközösségről.
A nép és az állam a történelemben ritkán jelentenek egymást fedő fogalmat, mert vagy az államhatárok nem egyeztek a népközösség-határokkal, vagy pedig az államvezetésben nem népközösségi érdekek uralkodtak, hanem osztályérdekek és utóbb sémi faji érdekek. A népközösség nem csupán terület, hanem mindenekfölött szellem. „Egy nemzet csak annyiban létezik, amennyiben nép.” (Mussolini) Az állam nem öncél, csak eszköz a népközösség szellemi, erkölcsi és anyagi értékállományának fenntartásához és korszerű fejlesztéséhez. „Az államalkotó és fenntartó erők a valóságban: az egyes áldozatképessége és áldozatkészsége a közösségért. Az ember sohasem áldozza fel magát gazdasági célokét, vagyis nem halnak meg üzletekért, hanem csakis ideálokért.” (Hitler) Amelyik népközösségben él és ég, lángol a népközösségi eszme, az fejlődik, sokasodva tör magának utat a népek országútján. A megállás a népközösségre nemcsak lemaradást, hanem halálos veszedelmet jelent. A sztatikus történelmi korok levegőjében a halál baktériumai tenyésznek és a lélek dekadenciáján keresztül a népközösség történelmi kriptáiba vezetnek. A népek életében csak a dinamikus, harcos korszakok természetesek, mert az élet főeleme a küzdelem, a harc. Népegyéniségek csak rettenthetetlen bátorsággal és kitartással megvívott háborúkon keresztül edződnek, izzanak népszemélyiségekké. A magyar népközösség éppen ezért nem népegyéniség, hanem népszemélyiség.
Származásközösség, népközösség
A népközösségi eszme tényezői: 1. az átérzett származásközösség, 2. az érdekközösség, 3. a célközösség, 4. a közös történelmi múlt, 5. a kultúrközösség és 6. a sorsközösség. Ezek a tényezők egyik népnél sem együtt és egyszerre jelentkeznek, hanem egymást váltogatva uralják a néplelket.
A magyar honfoglalásnak az átérzett származásközösség és a célközösség az erőforrása. A nemzetségi szervezeten alapuló földközösség az új hazában a népközösségi eszmét erősíti. A faji öntudat teszi az első századot dinamikussá. A faji öntudat a forrása a népközösség hatalmi akarata katonai eszközökkel való érvényesítésének. Egy nép, egy célért, egy akarattal, egy vezér alatt harcol. Minden férfi katona.
A magyar népközösség elhelyezkedésével a népvándorlások legfontosabbika bezárul. A keleti magyarság a feudális-keresztény övezet határvonaláig jutva, nyolcvanöt év után megtorpant és mielőtt elődei nyomán a teljes pusztulás útjára léphetett volna, az európai állami és társadalmi rendszerhez alkalmazkodott. A pápa és a német-római császár dualisztikus uralmában helyet foglaló, politikai hatalmú egyház a pogány római jogrendszer legitimizált örököseként Európa feudális megszervezésével biztosítja a már bomladozó kontinens univerzalitását. Vállalja a termelés átszervezését és a társadalmi harcoknak lelki síkra redukálását. A lemondást addig nem tűrő népközösségeket az örök élet szenvedést kiegyensúlyozó világszemléletével önmérsékletre neveli és a termelésben való szerepvállalásra készteti. Éppen ezért a származásközösség átérzését, a faji öntudatot a keresztény testvériség eszméjével elhomályosítja és helyébe, vagy legalább melléje fő tényezőnek a sorsközösség-vállalást állítja. Ezen műben az egyháznak apostoli jogú munkatársa Szent István király.
De azért Szent István korában a népközösség szerves egységébe tartoznak a nemes főtisztek, földesurak, birtokos szabadok, más birtokán jobbágyok, katonák, bérlők, vendégek és szabadosok. Csak az idegen fajú rabszolgák vannak kizárva a népközösségből. Az uradalmi királyság korszakában az erős központi királyi hatalom a királyi szervezetű vármegyék felhasználásával a nagybirtok hatalmi túlkapásaitól megóvja a népközösségi érdekeket. Csak a központi királyi hatalom alapjának, a királyi vármegyének kicsuszamlása, a nemesi vármegye kifejlődése, valamint a király korlátlan törvényhozói jogának két rendi táblára áthelyeződése indítja meg a népközösségi érdekek hat évszázados felőrlési folyamatát és a népközösségi eszme állandósított válságát. A rendi alkotmány kialakulása egyre szűkebbre szorítja a nemzet fogalmát, jogi keretét.
Az Anjouk és Luxemburgi Zsigmond a rendi magyar államot nagyhatalmi szintre emelik imperializmusukkal, de az általuk uralt népközösségek érdekeit elhanyagolják, ezért nagyhatalmi építményük nem volt tartós. „Egy állam értékét nem kulturális színvonala, vagy a külvilággal szembeni hatalmi állása, hanem kizárólag az adja meg, hogy mennyire szolgálja ez a berendezkedés a kérdéses nép javát.” (Hitler) A magyar népközösség érdekeinek dinasztikus alárendelése a rendi nagyhatalom idegen eredetű fájának gyökereit kiszárította. A jobbágyok tömegei a feudálisan összezsugorított nemzet érdekközösségéből kikapcsolódnak és a külső ellenség helyett saját földesuraik ellen fordulnak. Kardos János és társainak 1437-i jobbágylázadása, a vezetők karóba húzása az erdélyi fajmagyar népközösség erőit veszedelmes fogyatkozásnak indítja. Hét év múlva a magára hagyott király ütközetben esik el.
A legzseniálisabb magyar államférfi, Hunyadi János bölcsen ismeri fel a népközösség és a haza érdekegységének jelentőségét. Belátja, hogy a jobbágymozgalmak elfojtásával nem lehet az országot megmenteni. Egyik levelében nyíltan elismeri a közös hazában az egész nép érdekben egyesítésének szükségességét. Biztosítja a jobbágyok emberséges megélhetését. Visszaadja a származásközösségen alapuló kollektív nemzettudatot. Ezt a kiapadhatatlan népi erőt telíti támadó szellemmel és transzformálja a győzelmek sorozatává. Nándorfehérvár alatt az őt bálványozó jobbágyokból alakított gyalogság menti meg az európai civilizációt. Fiának, Mátyás királynak népi gyökérzetű belpolitikája az öncélú magyar katonai nagyhatalomnak 29 háborús éven keresztül jelentős győzelmeket biztosít. Belpolitikájában a platonizmus teljes állami beavatkozása és arisztokratikus szocializmusa érvényesül. Európai uralkodótársai második Attilának tekintik, aki udvarában a magyar fajtudatot fejezi ki. A népközösségi eszme tényezői közül a származásközösség újból nemzetéltető elv. A magyarság a nyugat-európai népközösségekkel egyenrangú tényező.
Osztályöntudat
Mátyás király halálával a feudális oligarchák kisajátítják a központi hatalmat, a királyi hadsereget szétverik, az ország déli felén felvonuló török seregek ellen, hadjáratok helyett, bengálitüzes országgyűlési szónoklatokat indítanak. A katonanemzet vezetői orációzó, törvényszaporító jogászokká válnak. A nemzeti jövedelem egyensúlyának felborítása, a jobbágytömegeknek elviselhetetlen nyomorba taszítása, Dózsa György és 70 000 fajmagyar társának tömeges kivégzése tizenkét év múlva katasztrofálisan bosszulja meg magát. A származásközösség elleni borzalmas merénylet, az érdekközösség jogi elpusztítása a hazával szemben teljesen közömbössé teszi a jobbágytömegeket, ezért hiába rendelik el az általános védkötelezettséget. Az oligarcha a mohácsi fertőbe taszította, nagyhatalomból ütközőállamocskákra bomlasztotta Magyarországot, és a török katonai monarchia nemsokára a Közép-Duna-medence belső védelmi vonaláig, a felvidékekig terjeszkedett. A Hármaskönyv a nemzetfogalmat erőszakosan megszűkíti. A nemzetet, a natio-t jogilag elválasztja a köznéptől, a plebs-től, és a Szent Korona-tan új értelmezésével a király hatalmát a nemességtől származtatja. Széchenyi Istvánig a jobbágytömegek a nemzeti népközösség-fogalomból kizárattak. Az új Szent Korona-tan a rendi prizmán keresztül megtöri a Szent Koronánk a jobbágyok számára is igazságot sugárzó fényét. A nemzetfogalom feudálisan összezsugorodik. A származásközösségből fakadó faji öntudat helyébe évszázadokra a nemzetmeghasadást kifejező osztályöntudat lép. Az érdekközösség teljes elhanyagolása folytán a magyarság elszakad a nyugat-európai kultúrközösségtől. Csak a nógrádi jobbágyok felkelése lobbantja fel a faji öntudatot: a szittya magyarságért veszik fel a harcot és veretik szét fejüket. A török uralom alá jutott területeken csak az ugoros magyar paraszti tömegek maradnak, és hatalmas áldozatok árán megőrzik az anyaföld nemzeti jellegét.
A négy évszázadra felülkerekedett Habsburg-állameszme természetes ivadéka a rómainak, mely különböző népközösségek heterogenitásban tartásán épült fel. A szent római birodalomban a népközösségi eszme csak eltemetett, tektonikus erőként hatott, mert a birodalomban élő népközösségek felett a szent római-Habsburg birodalom állameszméjének elnemzetietlenítő, hideg sarki fénye derengett. A népközösségek heterogenitásának biztosítói 1. a császári hadsereg és 2. az univerzális római egyház. Az első csak katona-közigazgatási kerületeket ismer, a második csak római provinciát. A nemzeti népközösségi jelleg mindkettőnél háttérbe szorul. A hadügynek és külügynek Ausztriával való egyesítése folytán a magyar népközösség külügyi egyénisége 378 évre megszűnik.
A keresztes hadjáratok óta a Nyugat gyorsan városiasodik, a középkori feudalizmus bomlásnak indul és Európa nemzeti népközösségenként differenciálódik. Az univerzalitást szolgáló egyház elveszti univerzáló erejét. Amikor a népközösségi eszme tényezői közül már a sorsközösség is sorvadásnak indul, éppen 1540-ben lélekhódító útjára indul az első Magyarországon megjelent magyar nyelvű könyv: az evangélium és az új hittel a Krisztust igenlő magyarok lelkében a sorsközösségtudatot fellángoltatja. Ahányszor a Habsburg-állameszme fizikai és lelki hatalmi eszköze, a császári hadsereg és a római egyház a magyar rendi társadalommal érdekellentétbe kerül, Bocskaitól Rákóczi Ferencig, egy évszázadig a népi tömegek a sorsközösség-tudatosító vallásszabadságért harcolnak. Nálunk is, mint máshol a harmincéves háborúban, a vallásszabadság elve tömegmozgató eszköz. Csak az I. Rákóczi György által bevezetett episzkopális rendszer megmerevedése, a presbiterális rendszer alárendelése fosztja meg a magyar protestantizmust népközösségi gyökérzetétől és csontosítja a feudális rendi államba.
A harmincéves háború eredményeként Róma vetületében megjelenik Potsdam-Berlin, amely a Habsburgok németbirodalmi hatalmát szétporlasztja és a Rajnától a Duna felé szorítja. A Habsburgok dunai monarchiájukban keresnek kárpótlást és heterogén birodalmuk népközösségeit fokozatosan fosztják meg a népközösségi eszme tényezőitől, hogy fölöttük uralkodhassanak. A tengeri hatalmak felülkerekedése, a Habsburg-túlsúly lebontása után pedig a dinasztia a német-olasz koncepció kiépítésével ezen két népközösség önállósulási törekvéseit is keresztezi. Zrínyi Miklós nemzetpolitikai elveinek mellőzése, a magyar nemzetnek érdekközösségben való egyesítése elmaradása folytán a török hatalmat túlnyomóan idegen haderők szorítják vissza a Duna-Száva vonalra és az Alföld gazdaságából azt is elpusztítják, amit a másfél százados török uralom meghagyott. Hatalmas területeket néptelenítenek el. A rendi alkotmányt makacsul megvédő országgyűlés a népközösségi érdekek kielégítése helyett megszavazza az állandó császári hadsereg fenntartását (1715: VIII. törvénycikk). A kard már csak nemesi ruhadísz. A magyarság hatalmi akarata elsatnyul, az ősi magyar katonaeszmény kihalási folyamata meggyorsul. A kardforgató ősök ivadékai a nemzetfogalomból kizárt népi tömegek ellen paragrafusszablyákat forgató jogászokká csökevényesednek. Az elnéptelenített területeken tömegesen jelennek meg idegen népközösségek vándorló fölöslegei, mert a rendi feudalizmusnak és az udvari kamarának teljesen mindegy, hogy az obulusokat milyen populus keresi meg: sváb, német, szerb, román, tót vagy rutén. 1720-ban két és félmillió lakosból még 46 % magyar, 1787-ben 8 millióból már csak 30 %. A Hungaria Poliglotta sötét felhői ráborulnak a magyar népközösségre. A betelepült idegen fajok egyelőre sorsközösséget vállalnak a magyar népközösséggel. A származásközösség, érdekközösség, célközösség, múltközösség és kultúrközösség tudata szétfoszlik. A rendi kiváltságos rétegek és a nép érdekellentéte folytán a magyar népközösség nem tud a nyugat-európai kultúrszférába repatriálódni.
A XIX. századba forduló rendi nemzedék a dinasztiával együtt, közösen védekezik a koreszmével, a jobbágyfelszabadítás és közteherviselés elvével szemben. A magyar népközösségi érdekeket a király 3500 és a nemesi vármegyék 5500 hivatalnoka teljes együttműködéssel szorítja vissza, hogy a középkori állami és társadalmi rendet fenntarthassa. Metternich a magyar rendi alkotmányt konzerválni és prolongálni kívánja, mert jól tudja, hogy a rendiség megszűnése után Magyarország nem marad a Habsburg-Ausztria gyarmata. Az adómentes rendi hazafiság addig oltalmazza a rendi alkotmányt, amíg a rendiség tényezőinek nagy része gazdaságilag maga is tönkremegy.
Az 1848-1949-i szabadságharcban a magyar népközösség életerejét Kossuth Lajos a nép és haza érdekközösségének biztosításával éleszti fel. A népérdekek kielégítése támadó szellemmel telíti a szabadságharc honvédcsapatait. Mindenki tudja, hogy mit kell megvédeni. A Habsburg-Lotharingiai dinasztia csak az angol diplomácia által közbeavatkozásra késztetett orosz birodalom katonai ereje segítségével tudja letörni és vérbe fojtani a magyar népközösség szabadságharcát, önállósulási küzdelmét. A magyar önállósulási kísérlettel együtt visszaszorítják a német és olasz népközösségek szabadságmozgalmát is. Az angol és orosz hatalmi tényezők összetartása utoljára házasította össze Bécset Prágával és Budával.
Hazánkat megszállják a Rotschildok
Már a szabadságharc megmutatta, hogy a magyar államterületen többségbe jutott idegen fajú népközösségek kibontakozó nacionalizmusa a centrifugális erőket aktiválja. A származásközösség helyébe a származáskülönbözőség, a célközösség helyébe a célellentét lép. A Habsburg-birodalom heterogenitását újból csak az egymással vetélkedő császári hadsereg és univerzális egyház primátusságának biztosításával lehet megőrizni. A sokfajú, soknyelvű családi birodalom csak a császárnak nemzettudatlanul engedelmeskedő és az ő személyével kardbojtközösségben levő tisztikar segítségével tartható össze. A nemzetéltető faji nacionalizmust elnyomja a nemzetsorvasztó dinasztikus hazafiság. Pedig ez a dinasztia ekkor már másfél század óta zsidó bankházaknak volt eljegyezve. A bécsi Oppenheimer és Wertheimer bankházaktól az amszterdami zsidó bankházakon keresztül egyenes út vezetett Rotschild Meyer öt fiának Londonból, Párizsból, Frankfurtból, Bécsből és Nápolyból Európát behálózó pénzintézeteiig.
Ha az utolsó Habsburg férfinek, VI. Károly német-római császárnak három zsidó bankháznál 60 millió forintnyi adósságától kezdve figyelemmel kísérjük a lotharingiaival meghosszabbított dinasztia bankkapcsolatait, akkor határozottan megállapíthatjuk, hogy Magyarország elzsidósodása, a magyar népközösségnek kívülről, túlnyomóan askenázi fajúakkal való megszállási folyamata ezzel szerves összefüggésben van. A XVIII. században Cseh- és Morvaország felől az ország nyugati felét, a XIX. század első felében Galíciából az ország északkeleti felét, a század második felében pedig a fővárost és a vidéki városokat egyre nagyobb rajokban szállják meg askenázi zsidók. Budapest helyzeti energiájának megkétszereződése és vonzási területének megnégyszereződése nagyon kedvezett a zsidóság olymérvű elszaporodásának, amely a feudalizmus fejlődést gátló nyűgétől idejében megszabadult nyugati népközösségeknél teljesen, vagy legalábbis alig ismert volt. Ez a zsidóság nyelvileg megmagyarosodott, de faji sajátságainak megfelelően a népi érdekközösségbe, lelki egységbe nem olvadhatott, mint ahogy az angol gyarmatos is csak a gyarmati lakosok nyelvét tanulja meg, de velük lelkileg soha össze nem forr.
A magyar népközösségnek zsidó szervezés alá jutása egybeesik a 67-es megegyezéssel. Amikor Bismarck Poroszország katonai újjászervezésével a német nemzeti egységet Ausztria nélkül alapozza meg, Ferenc József belátja, hogy a német nyomással szemben csak a magyarországi gazdasági hatalmi tényezők megnyugtatásával védekezhetik. Az angol elszigetelődési politika is a német-olasz koncepció hiú, dinasztikus ábrándjairól való lemondásra kényszerítette. Éppen ezért Magyarországon a hatalomba visszahelyezi, és hitbizomány-tömegekkel megerősíti a feudalizmust, de ugyanekkor a londoni Rotschild-ház bécsi intézetén keresztül a nemzetközi zsidó tőkének is megadja a lehetőséget ahhoz, hogy Magyarországot a City kamatgyarmatává tehesse. A bécsi Rotschild-bank pesti leányintézete a nemzetközi zsidóság számára aranyszívó csatornákat fektet le Magyarországon. A magyar ipar túlnyomó nagy része zsidó bankérdekkörben nagyüzemesül. A külföldi tőke beözönlésével egyidejűleg a versenykapitalizmus világszövetsége Magyarországon feléleszti a két szabadkőmíves nagypáholyt, amelyeket 1886-ban a Szimbolikus Nagypáholy egységes keretbe foglal. A pauperizálódással [elszegényedéssel – Ifj. T. L.] együtt megháromszorozott ipari munkásokat pedig a liberalizmus társadalmi vetületében, a nemzetközi szociáldemokrata szakszervezetekben szervezi meg rohamcsapatokul.
A liberalizmus az anarchia előszobája
A liberalizmus népközösségünk fölé akkor szervezi meg a nemzetközi kapitalizmust, amikor a legtöbb nyugati államban ez már befejezte dinamikus fejlődési korszakát. Éppen ezért amíg Nyugaton statikus korszakba lépett, nálunk megsokszorozott, mohó étvággyal vetette rá magát a magyar népközösségre. A liberalizmus állameszméje nálunk is a népközösséget egyszerűen az állam lakosságának minősítette, hogy ezáltal az askenázi faj számára az „otthontalálás” és „megpolgárosodás” jogi lehetőségeit biztosítsa. A zsidó Terroriralität-prinzip a népet az államterület függvényének állította be. A liberalizmus a nemzetközi tőke számára az államot gazdasági, a parlamentáris pártok útján a tőkét kiszolgáló szervezetnek tekintette, elhomályosítva azt az igazságot, hogy „az állam nem gazdasági, hanem népi szervezet” és „az állam nem gazdasági tényezők foglalata gazdasági feladatok teljesítésére, hanem fizikailag és lelkileg azonos lények szervezete fajiságuk fenntartásának megkönnyítésére” (Hitler). A liberalizmus csak homo oeconomicus-t, gazdasági embert ismert: a munkát árunak minősítette, elhomályosítva azt az igazságot, hogy „gazdasági ember nem létezik, csak teljes ember, aki egyben politikus, gazdasági, vallásos, szent és harcos!” (Mussolini) A liberalizmus nálunk is a népközösségnek uralomillúziókat nyújtott, hogy valóságban titkos és felelőtlen erők uralkodhassanak fölötte. A magyar népközösséget a liberalizmus idegen fajú kultúrája és idegen érdekeket szolgáló sajtója a nyugat-európai kultúrszférába emelte, mert ennek kozmopolita és nemzetközi fertőjébe kívánta zülleszteni. Éppen ezért a liberalizmust kiszolgáló kultúrpolitikusok a faji öntudatra, sorsközösség és érdekközösség vállalásra nevelést a pántlikás hazafiságra beállított nevelésből ugyanúgy mellőzték, mint ahogy az idegen sajtó is tagadta. A nemzetnevelés sztatikus fogalmába a faji én-tudat dinamikus tényezőjét nem illesztették be. De mivel a nemzetfogalom tartalmilag és jogilag a feudális és kapitalisztikus rétegekre korlátozódott és a népközösségben maga a nemzetfogalom is mindinkább ellenszenvessé fejlődött, azért a népközösségre ráterpeszkedő nemzetközi erők sajtójukon és gyűléseiken keresztül a nacionalizmust gyűlöletessé és a nemzetbukás lépére vezető internacionalizmust rokonszenvessé tették. A liberalizmus nálunk is a lelki anarchia előszobája.
Az elidegenedett nagybirtok és az idegen nagytőke házasságából csak a feudálkapitalizmus terhelt gyermeke születhetett meg, amelyet a dinasztia dédelgetve nevelt és fejlesztett a népközösségek rovására. A dinasztia egy történelmi nemzeti forradalom elleni biztosítékul Bécs hatalmi előtelepein: Csehországban, Morvaországban és főleg a Dunántúl a hitbizományok számát és terjedelmét megsokszorozta. A háború előtti nemzedék sorsdöntő kérdése ez volt: a 45 %-ban agrárproletári sorsra taszított népet mentsék meg, vagy a 40 % terjedelmű nagybirtokot? Az utóbbit akarták rövidlátóan megmenteni, és ennek következtében elveszett az ország földjének 71 %-a és népének 64 %-a. Az elmaradt földbirtokreformot idegen fajok saját javukra hajtották végre. Hétmillió hold nagybirtokon a szomszéd népközösségek osztozkodtak. Másfél millió földéhes magyar paraszt pedig Amerikába szakadt.
Mindezen bajokhoz járult a hadsereg közös jellege, a katonai kérdés rendezetlensége, az önálló magyar hadsereg hiánya, amely a magyar népközösséget 1715 óta az amilitarizálódási folyamatból az amilitarizmus posványa felé terelte. A liberalizmus céltudatosan érvényesítette a helyzetet a politikai és katonai tevékenység éles elválasztására, hogy a kimélyített szakadékon át a gazdasági életet, a magántőkét az askenázi faj kezében összpontosíthassa.
Új, megtisztult nacionalizmus
A világháború lezárta a liberalizmus korszellemét, amely korszellem csak a termelőeszköz-tulajdonost ismerte el liber-nek, szabadnak. A XIX. század a nemzetközi liberalizmus, a XX. század a kollektív tekintély százada. A XIX. század a kapitalizmus, a XX. század a munka uralmának és dicsőítésének százada. A világháború utáni állam csak kollektív népközösséget ismer, amelyben „az egyén nincs megsemmisítve, mint ahogy egy ezredben a katona értéke nincs csökkentve, hanem megsokszorozva bajtársai száma által (Mussolini). A római birodalomban és legitimizált jogutódjaiban a népek meghódítottak voltak. Az új népbirodalmakban a népközösségek uralkodnak. Az új, megtisztult nacionalizmus minden népet saját életformájához vezet, éppen ezért nem univerzális, hanem pluriverzális [sokrétű – Ifj. T. L.] Szakít a népek erőszakos vagy mesterséges elnemzetietlenítésével, mert az ilyen népek faji és kulturális homogenitásuk elsorvasztásával az állam értéktelen tehertételeivé válnak.
Korunk dinamikus, harcos kor. A hős népeket a népfelségjog magaslatára emeli. A gyáva, kiélt népeket pedig az askenázi fajnak dobja martalékul. Életrevaló, heroikus népek nem alkotnak nyugalmi szigeteket, ahol a mozdulatlanságban eltemetkeznek. „Ha azt követelnők, hogy térjünk vissza a csendhez, nyugalomhoz, a békéhez: ellenszegülnénk korunk mai törekvéseinek!” (Mussolini) „A negatívum, a mozdulatlanság maga a kárhozat.” (Mussolini) Amelyik nép lemarad a szakadatlan menetelésből, az várhatja gyors elpusztulását.
„Mi ellenségei vagyunk a kényelmes életnek! Számunkra az élet folytonos küzdelem, amelyet mi derült lélekkel, nagy bátorsággal, rettenthetetlen lelkesedéssel vállaltunk el!” (Mussolini) A népek csak akkor fogják megérteni teljesen egymást, ha mindenhol a megtisztult nacionalizmus jut uralomra. A legközelebbi világháború ideje közeledik. Azon népközösségek között fog az emberiség történetének legnagyobb összecsapása megtörténni, amelyek között az egyik oldalon a nacionalizmus szellemében újjászületett népközösségek, a másik oldalon a zsidó erkölcsi világrend utolsó bástyáiba szorult népközösségek állanak. Győztesek csak a lelkileg újjászületett, a népközösségi eszmétől áthatott népek lehetnek. „A fizikai tényezők csak fából készült hüvelyt képeznek a nép lelke körül.” (Clausewitz) Győztesek csak olyan népközösségek lehetnek, amelyek a totális háborúhoz már az előző években felkészültek, amelyek egy erős férfi vezetése alatt egyetlen népközösségi társadalomba kovácsolva és a zsidó faj teljes kikapcsolásával a magukénak mondhatják a népközösség erkölcsi, szellemi és gazdasági erőállományát.
A magyar népközösség addig nem remélheti a közeledő nagy mérkőzésből győzelmes kikerülését, amíg 3 700 000 fajmagyar agrárproletár hontalan a saját hazájában, és amíg fajilag közel 7 % askenázi a magyar népközösség elől minden életnedvet elszív, és közben sajtójával mérgezi, kórokozó bacilusokkal telíti a néplelket.
A kapitalizmus dekadens, a világháború befejezése óta tartó időszakában nálunk is céltudatos propagandaháború folyt a népközösségi eszme maradék tényezőinek kipusztítására, a faji öntudat, a népi sorsközösség, érdekközösség és célközösség teljes kiirtására. Ez a propagandaháború akkor jutott tetőfokára, amikor néhai Gömbös Gyula felújította a nemzeti öncélúság gondolatát. A három internacionális szövetség kétségbeesett támadása mégis hasznos volt, mert végre a zsidó és a zsidósággal érdekközösségben levő sajtóról mindenki megállapította azt, amit más népközösségek korábban ismertek fel: „A zsidó újságok mindig hazudnak, és hogy ha véletlenül igazat is mondanak, azt csak azért teszik, hogy azzal valami nagyobbfajta hazugságot leplezzenek. Nem tisztességes hazafi és nem igazi nemzetiszocialista az, akit a zsidó újságok nem szidnak és nem átkoznak.” (Hitler)
A magyar népközösségi eszmének utóbb már nem is a hitelvesztett zsidóság a legnagyobb ellensége, hanem azok az ál-keresztények és gyászvitézek, akik anyagi előnyökért a zsidó érdekek kiszolgálására mindenkor kaphatók. Márpedig világnézetek egymással nem üzletelhetnek. „Aki szereti népét, szeretetét csupán az érte hozott áldozatok árán mutathatja ki. Olyan nemzeti érzés nincs, amely nyerészkedésen alapszik. Éppúgy nem nacionalizmus az sem, amely csak egyes osztályokat karol fel. Népünkre csak akkor lehetünk büszkék, ha egyetlenegy osztálya miatt sem kell többé szégyenkeznünk. Senki sem lehet büszke népére, ha annak egy része ínségben él, gondterhes, esetleg züllött. A népi világnézetnek a népi államban meg kell valósítania azt a nemes korszakit, amelyben az emberek nem kutyák, lovak, macskák nemesítésében találják örömüket, hanem abban, hogy az ember méltóságát növeljék. A népi államnak nem az a feladata, hogy valamely fennálló társadalmi osztály fölényét védje, hanem az, hogy a néptársak egyeteméből a legtehetségesebbeket kiszemelje és őket hivatalokba, megfelelő méltóságokba juttassa. Az a legjobb alkotmány és államforma, amelyik a legtermészetesebb biztonsággal juttatja a vezető pozíciókba a népközösség legtehetségesebb fiait.” (Hitler)
Mi nem egyéni érvényesülést keresünk, hanem a magyar népközösség jövőjének biztosításáért az áldozatokat és a gyalázatot, amelyet szívesen is osztogatnak számunkra. Mi az aranyközépúton sohasem jártunk és sohasem járunk, mert ez az aranybálvány híveinek, Mammon szolgáinak útja. Tizenhárom millió magyar sorsért küzdünk, akik széles e világon 37 országban vannak bűnös elődeink által szélnek eresztve. Amíg ezen tizenhárom millió magyar közül egyetlen is nem mondhatja magát méltónak a magyar névre, amíg egyetlen is jogosan elégedetlen, addig szélsőségesek vagyunk és maradunk. Tizenhárom millió magyar népközösségének szerves kiépítéséhez van fantáziánk, mert előttünk olyan népközösségek vezérei állanak, akik szintén a lövészárkok sorsközösségbe hozó legmagasabb iskolájában tettek szert népközösségi elgondolásokra. Magyar népünk jövőjének biztosításához nem kérünk fantáziát azoktól a széllel bélelt erkölcsi és szellemi tökfilkóktól, akik bennünket fantasztáknak tisztelnek.
Népközösségünk jövőjéért türelmetlenek és szenvedélyesek vagyunk és maradunk. „A közönyösek sohasem csináltak, és ezen túl sem fognak történelmet csinálni.” (Mussolini) Mi nem tudunk népközösségünkkel szemben közönyösökké válni. Érte türelmetlenül harcolunk. „A kereszténység sem elégedett meg oltárépítéssel, hanem elpusztította a pogány oltárokat. Csakis ebből a fanatikus türelmetlenségből fakadhatott a megdönthetetlen hit. Ez a türelmetlenség a hit előfeltétele. Az államhatalom csak akkor igényelhet tiszteletet és védelmet, ha a nép érdekeinek megfelel, vagy legalábbis nem ártalmas arra. Az államhatalom nem lehet öncél, mert ha az lehetne, akkor ennek a világnak minden erőszakossága szent és sérthetetlen volna. Ha az államhatalom segítségével egy népet a tönk szélére juttattak, akkor egy ilyen nép fiainak nemcsak joga, de egyenesen kötelessége a felkelés!” A politikai reformmozgalmak sohasem érhetik el céljukat felvilágosító munkával vagy az uralkodó hatalom befolyásolásával, hanem kizárólag azáltal, hogy magukhoz ragadják a hatalmat. Minden világot rengető eszmének nemcsak joga, hanem kötelessége is, hogy biztosítsa számára azt az eszközt, mely célkitűzéseinek keresztülvitelét lehetővé teszi! Ha az emberekkel szemben elkövetett igazságtalanság ellenállásra készteti az érdekelteket, akkor sem törvény, sem bíróság, sem hatóság nem képes megszüntetni ezt a harcot. Minden olyan kísérlet, amely egy világnézetet és annak szellemi kihatásait minden szellemi alapot nélkülöző puszta erőszak által kíván megsemmisíteni, fiaskóval végződik, sőt nem egyszer az ellenkezőjét éri el mindannak, amit kíván.” (Hitler)
Boldogok vagyunk, mert éhezzük és szomjúhozzuk a magyar igazságot, és háborúságot szenvedünk érte.
A békét dadogók, nyugalmat makogók, pacifizmust nyávogók gyáva, nyápic rétegével szemben éppen azért hálálkodunk az Istennek, hogy egy heroikus korszakban a koreszme nemzeti megtestesítéséért harcolhatunk, és szívesen, önként, önzetlenül vállalhattuk a Megváltó tövises útjainak továbbtaposását. A XX. század koreszméjét, az idők jelét megismerni nem tudókkal szemben (Mt 16, 3) nekünk az Igazság lelke a bekövetkezendőket megjelentette (Jn 16, 13). Népközösségünkért gyalázásokkal és nyomorgattatásokkal a nyilvánosság elé hurcoltattunk, de még vagyonunk elrablását is örömmel fogadtuk (Zsid 10, 33). Ismételten megvádoltattunk, és mégsem aggodalmaskodtunk, mert a Szentlélek által szóltunk és feleltünk a vádakra (Mk 13, 11). Szabadságunkban korlátoztattunk, de a Krisztusban megismert Igazság szabaddá tette a mi lelkünket. Zsidók és zsidóbérenc gyászmagyarok együttműködése folytán megtapasztaltuk mindazt, amit Cion bölcseinek jegyzőkönyvei ellenünk előírtak. De szívesen viseltük és viseljük a rágalmakat, gyalázásunkat attól a fajtól, amely az Írás szavai szerint bűn alatt van, amely fajnak egy tagja sem igaz, de mind haszontalan, álnok, vérontó, romlasztó, bomlasztó (Róm 3, 9-18), mind hazug, hitető, csaló, Krisztust tagadó és mind az ördög fia (1 Jn 2, 22, 2 2, 7, 8 37-59). Nem fáj nekünk a Krisztustalanoktól felénk tajtékzó gyűlölet, mert ők Krisztust elébb gyűlölték, mint bennünket (Jn 15, 18). Minél keményebben gyűlölnek, gyaláznak bennünket nemzetközi bankszter ivadékaik és ál-keresztény szövetségeseik, annál erősebbek vagyunk, mert Krisztus közöttünk van (Kol 1, 27), mert Krisztus a hitünk által szíveinkben lakozik (Ef 3, 17) és mert mi együtt Krisztusnak rész szerint tagjai vagyunk (1 Kor 12, 27).
Ellenünk harcolnak a letűnt liberalizmus bajnokai, politikai légtornászai, haszonélvezői és erőszakmesterei, akik a szabadságot a gonoszság palástjául használják (1 Pét 2, 16). Ellenünk harcolnak a Krisztust káromlók, és ellenünk küzdenek a Krisztust hívőknek törvény elé hurcolói (Jak 2, 6-7). Ellenünk harcolnak a képmutató farizeusok (Lk 12, 1), a viperák fajzatai (Mt 3, 7), akik elviselhetetlen terhekkel terhelik meg az embereket, de ők maguk egy ujjal sem illetik a terheket (Lk 11, 46), és akiktől a munkások elfogott bére az Istenhez kiált (Jk 5, 4).
Ellenünk küzdenek azok is, akik ajkaikkal tisztelik Krisztust, de s szívük távol van Tőle (Mk 7, 6) és Krisztus örömhírét, Evangéliumát elferdítik (Gal 1, 7). Akik minden dolgaikat csak azért cselekszik, hogy lássák őket az emberek:? Megszélesítik imaszíjaikat és megnagyobbítják köntöseik peremét (Mt 23, 5). Akik az Istenfélelmet nyerészkedésnek tekintik (1 Tim 6, 5). Akik viselik a kegyesség látszatát, de megtagadják erejét (2 Tim 3, 51). Ellenünk küzdenek azok, akik egyszerre akarnak Istennek és a Mammon aranybálványának szolgálni (Mt 6, 24). Akiknek Istene az ő hasuk, dicsőségük az ő gyalázatukban van, és mindig a földiekkel törődnek (Fil 3, 19). Ők Káin és Bálám útjain bérért tévelygő szennyfoltok, víztelen, szelektől hányt-vetett fellegek, elhervadt, gyümölcstelen, kétszer meghalt és tőből kifagyott fák, tengerek megvadult habjai, amelyek a maguk rútságát tajtékozzák, tévelygő, csillagok, akiknek a sötétség homálya van fenntartva (Júd 11-13).
Mi nem hamisítjuk meg az Isten igéjét, hanem a nyilvánvaló Igazsággal kelletjük magunkat minden ember lelkiismeretének az Isten előtt (2 Kor 4, 2). Boldogok vagyunk, mert éhezzük és szomjúhozzuk a magyar igazságot, és háborúságot szenvedünk érte. Az üldözések, nyomorgattatások, otthontalanítások, bántalmazások erősítenek, hatalmasítanak bennünket (2 Kor 12, 10).
Pál apostolnak legbensőségesebb levelével, megszigorított római fogságából a filippibeliekhez intézett írásával mi is megmondhatjuk, hogy jelen körülményeink nagy hasznára vannak örömhírünknek, mert úgy az őrségen, mint egyebütt, ismeretes lett küzdelmünk célja és a bilincseinkből bizalmat merítő testvérek még bátrabban hirdetik eszméinket, és Pál apostol legszebb védőiratával, a korinthusbeliekhez írt második levelével (4, 8-9) kiálthatjuk: „Mindenütt nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk: kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe: üldöztetünk, de el nem hagyatunk: tiportatunk, de el nem veszünk!”
VAGYUNK ÉS MARADUNK! JÖVÜNK, GYŐZÜNK ÉS LESZÁMOLUNK!«