Hetvennyolc éve, 1933. február 1-én hunyt el Budapesten Sajó Sándor, a trianoni tragédia és a magyar életerő dalnoka.

1868. november 13-án született a felvidéki Hont vármegyében, Ipolyságon. Középiskolai tanulmányait Selmecbányán végezte, egyetemi tanulmányait a fővárosban. Rövid ideig a „Verbász és Vidéke” című lapot szerkesztette, majd 1903-tól középiskolai tanárként Nyitrán, Újverbászon, Jászberényben, végül Budapesten tanított, a Szent László Gimnázium igazgatójaként. Verseivel tizenkétszer érdemelte ki legtekintélyesebb irodalmi társaságaink jutalmát. Tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának, a Szent István Akadémiának, a Kisfaludy Társaságnak és a Magyar Középiskolai Tanárok Nemzeti Szövetségének. Költői életművének legjavát Bartha József irodalomtörténész gyűjtötte egybe és látta el bevezetéssel 1937-ben. 1945-től nemcsak verseit, hanem nevét is elfeledtették.

Legszebb magyarságversei az ezredfordulótól jelentek meg: előbb a Ménrót Kiadó gondozásában (Nem akarok gyáva csendet) jelent meg válogatás belőlük, majd négy Trianon-antológiában (Trianont ledöntjük (Ménrót Kiadó, 2001), Nem! Nem! Soha! Ménrót Kiadó, (2004), Vesszen Trianon! (Ménrót Kiadó, 2004), Mindent vissza! (Gede Testvérek Bt, 2005)), megerősítve Pintér Jenő és Várkonyi Nándor irodalomtörténész értékelését. Pintér szerint „a magyar ódának és elégiának Sajó Sándor az egyik legnagyobb mestere. Irodalmi nagyjainkról írt dicsőítő költeményei a tárogató érces hangján zendítették meg a kegyelet húrjait, s korszerű vonatkozásokkal fokozták eszmei mélységének hatását. Ódai szárnyalását nemes összhangba hozta elégiai borongásával, történetszemléletébe nemzetnevelő költőiséget szőtt. Az ünnepi áhítat férfias hangjai nem egyszer lázongó följajdulásukkal vegyültek költészetében, de azért semmitől sem állt távolabb, mint a dekadens irányok csüggeteg szellemétől.” Várkonyi hatásának titkát abban látta, hogy „erkölcsi tanítást ad, ami nagy értéke, s megindultságával hat ránk. Szónoki, ünnepélyes hanghordozása, érzelmeinek súlyos hullámzása, elégikus borongása csak ritkán engednek utat kisebbszerű, egyéni megszólalásoknak. Ilyenkor meglepő formakészséggel, tiszta zeneiséggel tud finom árnyalatok közé merülni. Egyébként a nagy klasszikusok formáit veszi át, Arany ódájának örökét.”

Három versével emlékezünk ezúttal emberi-művészi mivoltára. Az első – melyet a Magyar Tudományos Akadémia Farkas-Raskó jutalmával tüntetett ki – valóban Arany ódáit (mindenekelőtt a „Széchenyi emlékezete” címűt) idézi fel bennünk.

Magyarnak lenni

Magyarnak lenni: tudod, mit jelent?
Magasba vágyva tengni egyre – lent,
Mosolyogva, mint a méla őszi táj,
Nem panaszolni senkinek, mi fáj:
Borongni mindig, mint a nagy hegyek,
Mert egyre gyászlik bennünk valami:
Sok százados bú, amelyet nem lehet
Sem eltitkolni, sem bevallani.
Magányban élni, ahol kusza árnyak
Bús tündérekként föl-föl sírdogálnak,
S szálaiból a fájó képzeletnek
Feketefényű fátylat szövögetnek
És bút és gyászt és sejtést egybeszőve
Ráterítik a titkos jövendőre…
Rabmódra húzni idegen igát,
Álmodozva rólad: büszke, messzi cél,
S meg-megpihenve a múlt emlékinél,
Kergetni téged: csalfa délibáb!..
Csalódni mindig, soha célt nem érve.
S ha szívünkben már apadoz a hit:
Rátakargatni sorsunk száz sebére
Önámításunk koldusrongyait….
– Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!…

Magyarnak lenni: tudod mit jelent?
Küzdelmet, fájót, végesvégtelent.
Születni nagynak, bajban büszke hősnek,
De döntő harcra nem elég erősnek:
Úgy teremtődni erre a világra,
Hogy mindig vessünk, de mindig hiába:
Hogy amikor már érik a vetés,
Akkor zúgjon rá irtó jégverés…
Fölajzott vággyal, szomjan keseregve
A szabadító Mózest várni egyre:
Hogy porrá zúzza azt a szirtfalat,
Mely végzetünknek kövült átkául
Ránk néz merően, irgalmatlanul,
S utunkat állja zordan, hallgatag…
Bágyadtan tűrni furcsa végzetünk,
Mely sírni késztő tréfát űz velünk,
S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni:
Egymást vádolni, egymást marcangolni!
– Majd, fojtott kedvünk hogyha megdagad,
Szilajnak lenni, mint a bércpatak,
Vagy bánatunknak hangos lagziján
Nagyot rikoltni: hajrá! Húzd,cigány! –
Háborgó vérrel kesergőn vigadni,
Hogy minekünk hajh! nem tud megvirradni,
Hogy annyi szent hév, annyi őserő,
Megsebzett sasként sírva nyögdelő,
Mért nem repülhet fönn a tiszta légben,
Munkásszabadság édes gyönyörében, –
Hogy mért teremtett bennünket a végzet
Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!….
Tombolva inni hegyeink borát,
Keserveinknek izzó mámorát,
S míg szívünkben a tettvágy tüze nyargal,
Fölbúgni tompa, lázadó haraggal, –
S amikor már szívünk majdnem megszakad:
Nagy keservünkben,
Bús szégyenünkben
Falhoz vágni az üres poharat…
– Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!…

De túl minden bún, minden szenvedésen
Önérzetünket nem feledve mégsem,
Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség,
Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!
Magyarnak lenni: nagy s szent akarat,
Mely itt reszket a Kárpátok alatt.
Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva:
Viselni sorsunk, ahogy meg van írva:
Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,
Vérünkbe oltva ősök honszerelmét,
Féltőn borulni minden magyar rögre,
S hozzátapadni örökkön-örökre!…

A második hangvételével leginkább Reményik Sándor Végvári-verseire (leginkább a „Keserű kérdés ahhoz, akitől nincs hova föllebbezni” címűre) emlékezteti olvasóit.

Nagyapám

Az én nagyapám haja hófehér
Magyarországon lakunk, ő meg én,
De mégis nagyon messze van szegény.

Vannak ott erdők, szép nagy zöld hegyek,
Karácsonyfából álló fenyvesek,
Nyaralni oda mégsem mehetek.

Piros alma terem az almafán,
Abból sem küldhet nékem nagyapám,
Pedig az ő faluja is hazám.

Másképp lesz ez, tudom, nemsokára,
Ha megnövünk ki is akkorára,
Együtt megyünk az ő falujába.

Visszavesszük a kerti almafát,
A zöld erdőt, az ős magyar Hazát,
A fehérhajú szegény nagyapát.

Végül a harmadik egyenesen Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna versének („Hitvallás”) magyar életerőbe vetett hitét hirdeti.

Magyar fiú éneke

Amikor én születtem
E csonka ország gyermekének,
Már szomorú volt itt az élet.
Csak nőttem, növekedtem
A nyomorúság kenyerén
S ez nem tejben, csak könnyben ázott, –
Apám ki tudja, hol csatázott,
Anyám meg egyre sírt, szegény…
Tavasz jött s Húsvét, tél s Karácsony,
Számunkra gond a gond után:
Karácsonykor nem volt kalácsom,
Húsvétkor nem volt új ruhám…
Amikor én születtem,
Gyermeknek lenni, hajh! nem volt öröm:
Úgy nőttem, növekedtem,
Mint árva fűszálporladó kövön…
Most már eszmélek, ó, most már megértem
Én nemzetemnek árva sorsát,
Tudom, mért volt oly bús a gyermekségem:
Azért, mert nincsen Magyarország!

A múltat már nem kérem számon,
Hogy búban nőttem, azt se bánom, –
De a jövendőt nem adom!
A süket lelkek még nem hallják,
Én hallom már az Isten hangját:
Én népem, segíts magadon!
Ős földünkön most úr a gazság,
De él az Isten s van igazság,
És az igazság: hatalom, –
Már jövendőkbe forr a vérem:
Most nincs hazám, de – úgy segéljen! –
Lesz még, mert visszafoglalom!

Ifj. Tompó László – Hunhír.info