1900. január 25-én született a somogyi Göllén Fekete István írófejedelmünk, aki elsősorban a vadászat, az állatvilág és általában a természet szépségeit megörökítő regényeivel vívta ki olvasói millióinak csodálatát, azonban alig ismert nemzeti életünk tragédiáiról Zsellérek című, 1945-ben bezúzásra ítélt, jelenleg csak rútul megcsonkított újrakiadásban hozzáférhető sorsregényéből megismerhető felfogása.
Ma is kísért a mindenkori kirekesztők irodalomszemlélete, a kommunista lakáj-irodalomtörténész és egyetemi tanár Tolnai Gábor szelleme, akitől egyszer megkérdezte egyik hallgatója, milyen írónak tartja, és ő gúnyos ajkbiggyesztéssel csak annyit mondott: „Áh… az nem író!”
„LÉNYE OLYAN TISZTA, EGYSZERŰ ÉS TERMÉSZETES VOLT, MINT AZ ÍRÁSAI.”
Az író fia, ifj. Fekete István torokszorító vallomáskötetéből (Fekete István az Édesapám volt…., 2004) a nemzetét halálosan szerető, érte egy édesapa felelősségtudatával élő írófejedelem igazi, mindmáig ismeretlen arca rajzolódik ki. Az Amerika Hangja Rádiónak 1994-ben például így nyilatkozott Róla:
»Lénye olyan tiszta, egyszerű és természetes volt, mint az írásai. Szerénysége legendás volt. Írói adottságára nem volt büszke, csak hálás volt érte, mert az Úristen adományának tartotta. Írótársaira vagy jót, vagy semmit nem mondott. A legőszintébb ember volt, akit valaha ismertem. Az országos hírnév, az ünneplés, a példátlan népszerűség nem változtatott magatartásán. Kitűnő humorérzékű, melegszívű, humánus ember volt. Nagylelkű anyagi segítségét pedig jó néhány barátja is igazolhatja. Fiatalkori pajtásait – köztük a göllei parasztembereket is – élete végéig barátainak tartotta. Nekem ő volt a Föld legjobb, legjellemesebb és legbátrabb embere, és az is marad, ameddig csak élek.«
Barátai közül pedig elég csak Mezey Zoltánt idéznünk a „Kanadai Magyarság” 1995. május 20-i számából:
»Félelmetes fizikai ereje ellenére halk szavú, melegszívű és rendkívül békés ember volt. Nyugodtságát soha nem vesztette el. Egyszer a bátyám születésnapját ünnepeltük egy cigányzenés kocsmában, amikor a szomszéd asztalnál ülő négy férfi gúnyolódó megjegyzéseket tett elnyűtt egyenruhájára. [Szinte mindig katonaruhában járt, mert szegénysége miatt csak egy civil ruhája volt, és azt kímélte – Ifj. Fekete István] A szomszéd asztalnál ülő négy férfi hangos gúnyolódását és sértegetését hosszú ideig tűrte, majd felállt és melléjük lépve azt mondta:
– Uraim, rám bizonyos határokon belül azt mondanak, amit akarnak. De ha az egyenruhámra még egy sértő szót mondanak, megharagszom!
– Hát akkor haragudjon meg! – harsogta az egyik, és felnyúlva letépte egyenruhája zubbonyának a zsebét, mire akkora pofont kapott Fekete Istvántól, hogy székestül a harmadik asztal alatt kötött ki. Társai Fekete Istvánra vetették magukat, és mi is felugrottunk a bátyámmal, hogy segítsünk neki, de nem volt ránk szüksége. Az első támadóját egyetlen ütéssel letaglózta. A másodikat – még nála is magasabb, testes fiatalembert – mint egy könnyű rongybabát úgy a falhoz vágta, hogy az ájultan elnyúlt. Látva az iszonyatos erőt, a harmadik támadója rémülten elrohant. Mintha mi sem történt volna, nyugodtan visszaült a helyére, és így szólt:
– Nem szeretem az ilyen gyerekes civakodásokat… – és újabb sört rendelt. Később elkérte a pihenő cigányok prímásától a hegedűjét, és eljátszotta kedvenc nótáinkat. Olyan szépen hegedült, hogy nemcsak a kocsma vendégei, hanem még a cigányok is megtapsolták…”
„ZSELLÉREK” CÍMŰ REGÉNYE TÖRTÉNELMI TRAGÉDIÁINK HAJSZÁLPONTOS DIAGNÓZISA ÉS EGYBEN RÁJUK ADOTT TERÁPIA IS.
A Királyi Magyar Egyetemi Nyomda regénypályázatának 1940-ben Fekete István lett a nyertese Zsellérek című, Zsellér Péter és Pál élettörténetét ábrázoló, 1946-ban a Fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek II. számú jegyzékére felkerült, történelmi tragédiáinkról hajszálpontos diagnózist és rájuk adott terápiát adó regényével.
Kiderül belőle, milyen aknamunka folyt az első világháborús frontszakaszokon a lövészárkokban, mennyire hatottak az ízig-vérig ateista, marxista, szabadkőműves-szociáldemokrata röpiratok: hasábjain „Tamás bácsi”, Potvocsek Tamás kőművesmester 1915-ben így számol be például arról, hogy mit is hallott a szakszervezeti titkártól:
»– Az angol is békét akar, a francia is, Károly is, csak az a kutya Vilmos nem akarja. A mieinknek legjobb lenne letenni a fegyvert. Béke kell! Béke mindenáron, mert elveszünk. Amazok tele vannak menázsival, mieink meg éhen halnak…
– Ki mondta ezt?
– Csikár úr, a titkár. Ismered.
– Hogyne. Sohse volt a fronton…
– Azért tudja. Ő mindent tud. A központ mindent megír neki. Csuda dolgokat mesélnek Oroszországról. Az igen…
– Ölik egymást rakásra.
– Mit értesz te ahhoz? Oroszország lesz a világ legboldogabb állama. Felosztanak mindent és úgy élnek, mint egy nagy család… Csikár úr mondta… Aki útba áll, persze fellökik. Nekik szent a cél… magyarok is dolgoznak ott. A magyar hadifoglyok mind bolsevikok…
– Ezt is megírták Csikár úrnak?
– De meg ám! Tudod, te gyerek, hogy ez a kis púpos ember valódi lángész? Ez mindent tud. Azt mondta, itt is csak úgy lesz. Csak a katonaság ne okvetetlenkedjék… meg a tisztekkel kell megértetni, hogy most már elég a vérből. Internacionalizmus! Ez a nagy szó! Boldog Európa! Nincs német, nincs magyar, szerb, orosz, meg a többi. Nincs határ. Jöhet, mehet mindenki, ahogy akar. Minden a népeké, minden ország. Nincs gróf, nincs báró… egyforma mindenki! Nagy fizetés, munkamegosztás!«
A mindentudó malterkanalas vitézektől bemagolt maszlagot hangoztatja úton-útfélen, gúnyosan megvetve az „internacionalizmus”-tól ösztönösen idegenkedőket:
»–Tudják ezek, hogy mi az internacionalizmus? Nem tudják. Az orosz tudja, a cseh is, a francia is, mind tudja. Csak ez a buta magyar nem. Szabadság, egyenlőség, testvériség – kiabálta –, minden rongy náció megértette az idők szavát, csak a magyar nem. Különösen a falusi. Pedig ennek lenne a legnagyobb haszna. Felosztják a földeket, annyit kap mindenki, amennyit akar…« Szerinte „minden nép előrébb van, mint mi. De majd összefogunk! Nem kell katona! A kaszárnyákból kórház lesz, meg iskola. Az erdőkben parkok, üdülők a munkásságnak. Nagy dolgok vannak készülőben. A párt készen áll a harcra. Csikár úr mondta, hogy a hadsereg már a miénk. Budapest már nem tűri sokáig. A munkásságnak elég volt. Nemsokára üt az óra. Átvesszük a hatalmat. Mi fogunk diktálni! A paraszt földet kap, a munkás magas fizetést. És békét kötünk mindenkivel. A fegyvereket beolvasszuk, a katonaposztót kiosztjuk a népnek.«
„NEM LESZ KÜLÖNBSÉG EMBER ÉS EMBER KÖZÖTT!”
Egyenesen Tormay Cécile Bujdosó könyve tollára illő pillanatképek sorozatával döbbenti rá olvasóit arra, hogy a Hinterlandban, a hátországban mennyire hatott a bolsevizmus démonikus demagógiája:
»A váróteremben narancshéj, pipafüst és lárma volt. A kijárat előtt katonák, kosaras asszonyok. Amikor csengettek, mindenki megrohanta az ajtót és káromkodva szoroskodott át a tömeg a nyíláson.
– Majd másképpen lesz minden – hallottam Tamás bácsi hangját – mert a mi népünk tanulatlan és fegyelmezetlen. Ingyen iskola, ingyen mozi, ingyen kórház…
Igen, a mi népünk fegyelmezetlen. A vonatra alig hogy felfértem. Hely már nem jutott, kint álltam egy cigány kofa piszkos kosara és egy ronda zsák mellett, melyet átütött valami folyadék. A megállásoknál ijedten kapaszkodtam, hogy ruhám piszkos ne legyen.
– De kényes a fiatal úr – vihogott a kofa –, miért nem megy első osztályon…
– Vagy repülőgépen – röhögött egy baka.
– Nem lesz különbség ember és ember között! – mondta Tamás bácsi és ezt jó volt hallani. Ughy László is csak olyan lesz, mint én… Itt utazunk majd mind a ketten a röhögő baka és a kofa ronda batyuja mellett. Egyformák vagyunk… Én, Zsellér Péter parasztgyerek, Ughy László, a tiszttartó fia és ez a cigányasszony?…
Ezen kicsit gondolkodtam. Azt hiszem, Tamás bácsi a cigányokról nem szólt.«
A mindezt döbbenten látó-halló gyermek erre megjegyzi magában: „Megmondom Tamás bácsinak, hogy én szívesen leszek egyforma minden emberrel, aki magyar, de nekem a cigány nem kell”, miként azok sem, akik „magyarul beszélnek, furcsa, idegen szavakat keverve, de – a lelkem legmélyén tisztán éreztem – nem magyarok”.
„VIGYÁZZ, ZSÍROS PARASZT, MERT ÚGY LÓGSZ, MINT A VÉRES HURKA, VÉGE A RÉGI VILÁGNAK!”
A patkánylázadás mindennapos regénybeli jelenetei közül álljon itt a legjellemzőbb.
A tavaszi vásártéren valaki zúgolódott:
»– Ezért a marháért még kékben is megadhatna ezer koronát. Nemhogy fehérben…
– Van ez is olyan jó pénz – mondta a kupec.
– Ha magának jó, hát tartsa meg!
A kupec lármázni kezdett.
– Mi van itt? – kérdezte egy katona.
– A pénzt szidja ez a paraszt. Meg a kormányt.
A katona megrántotta az ember kabátját. – Maga merte?
Az öreg paraszt végigmérte a katonát.
– Vedd el a kezed, fiam, mert ez a lajbi ki van fizetve!…
A katona ordított:
– Vigyázz, zsíros paraszt, mert úgy lógsz, mint a véres hurka! Vége a régi világnak…
– Elég baj az…
A katona mellbe bökte az öregembert.
– Még járatod a szád?…
Az ember megtántorodott, de nem esett el. – Megütöttél, kutya? – és botjával végigvágott a katonán.
Ekkor már tömeg nőtt körülöttük, a kupec pedig öt revolveres katonával jött vissza.
– Itt van! – mondta. – Bottal vágta fejbe, szidta a kormányt és a pénzt, nyilvánosan.
Közrefogták az öreget: – Előre!
– Elmegyek én a törvénybe, ha köll. Biró János a nevem, Antalosrul, de az ökröket most nem hagyom. Várjanak, amíg visszajön az asszony…
Olyat lódítottak rajta, hogy felbukott.
– Előre!
– Hát majd ezt is megmondom a törvényben. Emberek maguk? Sógor, vigyázzon az ökrökre! – kiáltotta valakinek –, amíg az asszony visszajön!
A csizmás, gatyás öreg paraszt támolyogva ért a páncélvonat mellé. Arca lila volt már.
Az állomáson túl folyt a patak, melyben fürödni szoktunk. Partján füzek álltak és most apró rügyeiket nézegették a víz zöld tükrében.
Itt ült össze a vésztörvényszék.
– Ütöttek, uram, rúgtak ezek a kutyák…
– Csend! Mit mondott maga a kormányról?
– Semmit. A pénz felől szóltam, de azt sem úgy…
– Szidta a kormányt, szidta a pénzt. Azt mondta, jobb volt a régi világ és fejbevágott. Itt van! – és a katona levette fejéről a sapkáját.
– Majd én elmondom a törvényben, hogy volt…
– A törvényszék itt van.
– Itt?…
– Elismeri, amit ez a katona állít, vagy hozzunk tanúkat?
– Minek a tanú? Olyanformán volt. Ha megbüntetnek, hát megbüntetnek, de engem ne taszigáljon senki…
Felállt egy ember a tábori székről.
– Bevallotta! A tanácskormány élete a hitele és a pénze. Aki ebbe belegázol, az életünkbe gázol. Ez az ember ezt tette. Mit érdemel?
– Kötelet!
– Még egyszer kérdem: mit érdemel?
– Kötelet!
Az öreg paraszt csak állt és nézett. Játszanak ezek itt vele? Árokparton törvénykeznek? Micsoda komédia ez? Majd szól nekik, hogy büntessék meg, ha már haragjában rosszat szólt, de eresszék most már el. Az ökrökre eddig már jött vevő. Az asszony még elpotyázza azt a két szép állatot… Könyörgőre fogta a dolgot: – Tiszt uram – csak így szólok, mert nem látom a sarzsiját –, értem én a szót. Nem tagadok a törvényben sem semmit, de most már eresszenek!
– A kezét hátra kell kötni!
Engedelmesen előre tartotta a kezét.
– Így is lehet, ha ez még hozzátartozik…
Hátracsavarták kezét és megkötötték.
A páncélvonat egyik ajtaja kinyílt. Álmos, vörös szemű ember csúszott le a földre. Kötél volt a kezében. Fogai kilátszottak, mint a nyúlnak. Dülöngött egy kicsit és a földet nézte.
– Vigyétek! Majd a többi kutya megtudja, hogy a proletárdiktatúra hogy bünteti, aki belénk rúg!
– Uram!
A patakparton már sűrűn álltak az emberek.
– Csak nem akasztják fel?
– Fenét! – mondta valaki. Ráijesztenek az öreg parasztra. Eztán majd befogja a száját.
De a gondolatok közt dermedés nőtt. A hurok már ott lógott az egyik fűzfa ágán és egy ládát tettek alá. Körülötte katonák feltűzött szuronnyal.
Az öreget bevezették a körbe.
– Álljon fel erre a ládára!
Tanácstalanul körülnézett. Aztán a földre. Mit akarnak ezek? Magasságos Isten! Kik ezek? Olyan idegenek, olyan komorak. Szemükben a valóság kegyetlen várása. Nem igaz… hát hogy lehetne igaz?…
Feldobták a ládára. Amikor felegyenesedett, már nyakában volt a kötél. Szemében csak ekkor rebbent meg a halál közelsége. Le akart ugrani, de a hóhér erősen fogta. – Mindjárt kapálódzhatsz! – és fogainak fehér ínye látszott.
Az öreg szemei irtózatosak lettek. Még küzdött. Átkiáltott a patakon: – Emberek, emberek! –Ne hagyjatok!…
A tömeg mozdulatlan volt. A halál igézete összeszorította torkukat. Lábaikba ólom futott. A kiáltás átreppent a víz felett és elenyészett.
– Isten!
A fűz vastag ága megrándult és himbálódzni kezdett. A remegések végigfutottak a fán, de egyre fogytak. Aztán csend lett. A patak vize s az emberek aztán szétfutottak a hírrel.
A katonák visszamentek a páncélvonathoz. A hóhér odaballagott a magas emberhez, ki a tábori széken cigarettázott.
– Rendben van!
Az fel se nézett.
– Lefekhetsz, Bika! Majd szólunk, ha lesz valami.
Az az ember aztán egyedül maradt. Később felkelt, eldobta cigarettáját és oda se nézett a fára, melynek vastag ága görnyedten tartotta Biró Jánost Antalosról.
Ennek az embernek hosszú, sápadt arca volt és orosz tányérsapkát viselt.«
„NEM VETTÜK ÉSZRE, HOGY A FEGYVEREKET KIVETTE KEZÜNKBŐL A – BETŰ”, ÉS AZT SEM, HOGY AMIÉRT MEGDOLGOZTUNK, ANNAK HASZNA MÁSÉ LETT.
Koltóy tanár úr a patkánylázadás leverése után újra átveszi osztályát, és az „őszirózsás” forradalom s a patkánylázadás tanulságaiból felállítja a diagnózist és megadja a terápiát:
»–Nekünk azt tanították, hogy a háborút karddal, puskával, ágyúval kell megvíni, és nem vettük észre, hogy a fegyvereket kivette kezünkből a – betű. Az a sok kis ólombetű. A könyv. Az újság. A plakát. A röpcédulák. Későn vettük észre. De tanultunk, és amit tanultunk, azt átadjuk nektek. Az ország ma rom. Építeni kell, dolgozni kell, de mindig és mindenek előtt hinni kell. Akarni kell! Tudjátok, hogy miből lett a Nemzeti Hadsereg? Semmiből. Csak vágy volt és álom. De volt egy ember, akinek a hite szétáradt a Tisza mellett, mint reggel a világosság, és akinek az akarata összefogta az utakat, az álmokat, a vágyakat s az embereket. És világosság lett, és hadsereg lett. De ehhez hit kellett és – Horthy Miklós! A fővezér.«
Ughy tiszttartó rádöbbenti Zsellér Pétert ősei paraszti hivatásának nemzetmegmentő mivoltára: „Az emberi boldogságot nem a kultúra mutatja, fiam, és ne feledd el, egy szem búzában több csoda van, mint egész Budapesten.” Péter édesapjával való beszélgetése szintén egyszerre diagnózis és terápia:
»– Nem tudsz a gabonaárakról semmit, fiam?
– Ez a tőzsde dolga, édesapám. Ott irányítják…
– Tudom, fiam. Irányítják… Itt megveszi a Kaufmann, az eladja a városba a Braunnak, a Braun eladja a pesti Strasszernek, az eladja a malomnak. Sokan irányítják. Csak mi nem, akik a földet túrjuk…
– Szervezetlenség, édesapám…
– És mit gondolsz, hánynak jutott eszébe, hogy ezen az állapoton segíteni kellene?
Bizonyára soknak, de ezeket már elvesztette a falu. Ezek városi emberek lesznek. Bírák, orvosok, mérnökök, tisztviselők…
– És kereskedő, tőzsdés, szövetkezeti vezető nem lesz belőlük egy se?
– Nemigen, édesapám.
– Ez a baj, fiam. Ki értse meg a mi bajainkat, ha nem ti? Ki szervezzen, ki vezessen, ki tanácsoljon? Ha beteg vagyok, azt én is tudom, hogy orvoshoz kell menjek, ha pereskedni akarok, ügyvédhez,. De azt nem tudom, kihez menjek, ha a búzámat akarom eladni, hogy várjak-e még vele, vagy lemegy az ára. A marhámat se tudom, hizlaljam-e, a disznómat se. Jön valaki, neki adom. Vigye. Egy hét múlva aztán megtudom, hogy keresett rajta szépen. Én dolgozom érte, másé a haszon.
– Ez a kereskedelem, édesapám…
– És kereskedő nem lesz belőlük, ezt nem tanítják?
– Dehogynem, de oda nem igen megy senki…
– Hát fiam, nem tudom, mit szólsz hozzá, de akkor meg is eszi a fene egyhamar az országot.«
„AZT HISZED, TRIANONT TRIANONBAN CSINÁLTÁK? NE HIDD. A KIEGYEZÉSTŐL CSINÁLTÁK A FORRADALOMIG.”
Baksay főhadnagy így magyarázza Zsellér Péternek Trianon igazi okait:
»–Azt hiszed, ezt a háborút mi vesztettük el 1918-ban? Fenét. Azt hiszed, Trianont Trianonban csinálták? Ne hidd. A kiegyezéstől csinálták a forradalomig. Kivándorló irodákat állítottak fel állami segédlettel, nemzetrontó újságokat pénzeltek verejtékes adókból, megölték a kisipart és a céheket, pedig ezekből kellett volna a kivénhedt, földje vesztett középosztály helyett egy új, gerinces középosztályt kinöveszteni. Ehelyett csináltak egy hazátlan, vallástalan, nemzetközi proletár munkásságot, mely az első alkalommal belemart az országba. És most mi történik: Zsellér Péter és Pál otthagyják a falut. Urak lesznek, és önmagukat adminisztrálják, ahelyett, hogy lekaparnák a kérget a magyar parasztról, akik nélkül ez az ország már régen az ördögé lenne! Egyáltalán ez a szó, hogy ’úr’, maga is csalás. Valamikor úr volt az, aki vezetett és meghalt az országért. Úr volt, aki hazát szerzett és megtartotta. Nem törte a kapa a tenyerét, mert a kard soha ki nem szakadt a markából. Nem dolgozott, mert nem ért rá dolgozni. Az országvédő kardot aztán letették, a harcok elmúltak és az uraságból nem maradt meg más, mint a dologtalanság… Először csak a fizikai, aztán a szellemi tétlenség… Nézz rám! Tizennyolc éves koromban eltörtem a szálvasat és úgy beszéltem latinul, mint Tacitus, ma pedig annyi erőm sincs, hogy tisztességgel megvárjam, amíg megássák a gödröt, ahová bedugnak… Éltem, semmit nem tettem, a harctéren virtusból érmeket szereztem, de erre a földre soha nem gondoltam. Nem éreztem, hogy van, és hogy el is veszthetem.«
Zsellér Péterből végül is gazda lesz, aki – a regénynek a szentek megdicsőülésére emlékeztető befejezésében – Szent István napján a templomban a „Hol vagy István király?” refrénű ősi éneket hallgatva arra gondol, hogy Őt, szent királyunkat keressük „úttalan utakon, sóvárgásunkban, elesettségünkben, örömünkben, bánatunkban”, az Ő országát keressük „a kenyérben, melynek bölcsője a föld, imádságunkban, melynek szülője a tiszta gondolat”, és amikor elhalkult az ének, „a lelkek ablakát megkopogtatta a csengők nyelve és a suttogó csendben megpattant a titkok burka. Homlokát a tenyerébe hajtotta és tudta már, hogy a magyar föld, a virágos rét, a csobogó patak, az apja süppedő sírja, eljövendő bölcsők virágos fája, a templom öreg kövei, házuk melegsége, boruk édessége, kenyerük lágysága a szívében van, de ezeken túl a hit, az akarat, a fajtája öröklő élete lelkében borong érinthetetlen tisztaságában, mint a felmutatott áldozat.”
Végül csak azt kívánhatjuk, hogy jöjjön egy boldogabb kor, melyben Fekete István sorsregénye újra megérinti milliók szívét és értelmét!
Ifj. Tompó László – Hunhír.info