„Az elsodort falu” hatvanhat évvel ezelőtt ezen a napon éhen halt írója (Kolozsvár, 1879. június 10. – Budapest, 1945. január 13.) kísértetiesen rokon „A Hortobágy poétája” megéneklőjével: sorsa tipikusan magyar, hiszen a „szívében nőtt virág”-ot a „csordanépek lelegelték”.

Életrajza bármelyik – leginkább persze születése és halála – évfordulója alkalom arra, hogy elgondolkodjunk magyar küldetéstudatunk értelméről, arról, hogy Attila, Szent István és László, a két Hunyadi, Rákóczi örököseiként „mi dolgunk a világon”, miként menthető meg a földgolyó energetikai középpontja, a Kárpát-medence, éppen az ő legsúlyosabb igazságaival?

„Az ő életük az én morálom”

„Az elsodort falu” e tőmondatánál találóbban aligha fogalmazható meg élete értelme, magánéletéről nemzete javára való önkéntes lemondásának végső üzenete, az, hogy ha bármelyik művét fellapozzuk, szellemiségünket időtlenül átjáró gondolatai miért hatolnak olyannyira csontunkig, velőnkig, mint az alábbiak?

„A magyar lélek mélyebb, termékenyebb folyamataiban inkább tartozik az intuitív lelki alkathoz. Megvan benne a képesség a világ jelenségeit, az embereket mélyreható megérzésekben, sejtelmekben, sajátos lelki villanásokban meglátni, megismerni, ezek adják meg irodalmának legmélyebb értékeit. Itt röviden csak Katona József, Vörösmarty, Tompa Mihály, a jobbik Vajda János, Ady Endre műveire mutatok rá és saját munkásságomra, és mint döntő példára, egész népköltészetünkre.” (Levél az ifjúsághoz)

„„A magyarság nyelvében és vérében van. Minden ajak, melyről lepusztul a magyar szó, minden kiöntött csepp magyar vér feltámadás nélküli halált jelent a magyarságnak. A nyelv lelkünk lelke, egyéniségünk ősi izenetű legfőbb formálója, századokon, évezredeken, temetőkön, fájdalmakon és örömökön át a legegyetemesebb, legszervesebb szolidaritás, és a nyelvben tudunk lélek szerint vele mozdulni azokkal, akik már rég szétomlott temetőkben porladnak és azokkal, akik még eljövendő századok barázdáit fogják húzni. Magyar nyelv nélkül lehet valaki jó szándékú, hű polgára a hazának, de magyar nyelv nélkül nincs magyarság, nincs magyar ember. ” (A kis nemzetek sorsa)

„A magyarnak mindig kell valaki, aki szeresse, biztatgassa, elismerje, másképp elbitangol, elzüllik. Nincs magánosabb szomorúság a világon, mint egy magyar tehetség. Mienk a vér ömlése, a bezúzott homlok, a nehéz munka birkózása s a hozzánk botlott kis ügyeseké a tejfel. A magyar a világtörténelem legnagyobb balekja, és ez sohasem lesz másképp.” (Az elsodort falu)

„Szellemi életünk mindinkább az idegen fajok kezébe kerül. A magyar keleti súlyosságával, erős méltóságérzékével, beteg szemérmetességével nem alkalmas a törtetésre, a versenyre. Minél mélyebb tudása van, minél nagyobb tehetséggel hívta el a természet, annál hamarabb kiáll a kis törtetők könyökléséből, így a faj legértékesebb erői kallódnak el vidéki száműzetésben, társtalan elhagyatottságban, érdeklődő szeretet vagy anyagi segítség híján.” (Szellemi életünk tragédiája: Horváth János könyve Petőfiről)

„Nem azt kívánom, hogy a magyar tűzhelynél hátrány legyen az, hogy valaki más vérű. Azt kérem, ne legyen előny az, hogy valaki nem magyar.” (Segítség!)

„Egy szemtelen könyv a honfoglaló magyarságot műveletlen, barbár hordának merte mondani büntetlenül, és ilyen könyveket ki lehet tenni a magyar kirakatokba. Szerinte a magyarság teljesen üres szellemi zsebekkel jött ide, és itt a kereszténység dugdosta azokat domborúra. Pedig kétségtelenül mindenekelőtt régi fejlődésű magas katonai kultúrája volt. Ezért tudhatta fegyelmezett egységben, okos tervvel oly hamar és könnyen birtokába venni új országát. Egészen bizonyos, hogy ez a katonai kultúra jóval fölötte állott az itt talált népeknél.” (A bánya mélye felé)

„A kommunizmus Magyarországon csakis halált, végleges pusztulást jelenthet a magyar fajra, mert az ezeréves európai élet minden végzete s meghatározása által szétoldott öntudatú, a szolidaritás ösztönös rugóit elvesztett magyar fajt a »nemzetközi ember« herélt típusának erőszakolásával végképp szétoldaná. A faji egyéniséget minden ős termő értékével, minden örökölt s védő ösztöneivel elpusztítaná, elkerülhetetlenül a világhatalmi összeköttetésű zsidó imperializmus szabad zsákmányává tenné az országot, rövidebb-hosszabb uralom után a szétoldott, átrohasztott magyarságot egy idegen impérium vagy idegen impériumok könnyű zsákmányává tenné.” (A mai magyar politikai horizont)

„Ha az idegen hódít, kiszakít, megrabol, megsemmisít, az szeretet, az copyright és patentos kereszténység. De ha én az ezer halál felé taszított, meglopott, megcsalt, a nyomorúság ezer szorításában vergődő magyarság védelmére mozdulok, az Gyűlölet.” (Válasz egy katolikus fiatal leánynak)

„A kereszténység az emberiség kétezer éves kultúrájának, embert építő moráljának fenséges internacionáléja, az embertörténet legmélyebb, legragyogóbb csodája. Tisztelem, nemcsak mint a múlt egyik legcsodálatosabb emberi egységét, hanem mint a ma is sok millió egyén lelki szükségét. De csak azt a kereszténységet tudom a magyarság igazi lelki, hogy úgy mondjam, élettani szükségének felfogni, mely a magyarságnak termést, erőinek szabadabb és szervezettebb kifejlődését, szolidaritásának nagyobb erejét, életfeltételeinek több lehetőségét jelenti.” (Levél az ifjúsághoz, A magyar problémák egysége)

„A dal, az ének, a ritmus az ember lényege, legbelsőbb élete, első megnyilatkozása. Előbb volt dal, ének, ritmus, s csak később szavakra tördelt beszéd. A dal, az ének az emberben sírássá és kacagássá, fájássá és gyönyörűséggé csorduló világ közvetlen folytatása.”(A magyarság megszervezése dalban)

A „ziccflájs” tudós” „végtelenül szűk szellemiségű s inkább vakond típusú lelkialkat. A széles horizontoktól, az emberi problémák egybelátásától, a természet és emberiség nagy hívásaitól, a magyar faj mélységeinek csak megszimatolásaitól is borzadással bújik el, mint a világosságtól a svábbogár. De van szorgalma, kitartó vak akarata, mely mint egy üres tehervonat fáradhatatlan zakatolással zötyög át egész életében. Szociografál naponta tizenhat órát. Külön kartotékba címkézi az éhes hasakat, a beteg tüdőket, a rokkant lábakat stb. Ha Vörösmarty azt írta: a tó befagyott, német hatás volt, mert Goethénél is összeszilárdul null fokon alul a víz. Ha Arany azt írta: Isten, segíts, az megint német hatás volt, mert 1117-ben egy reichenaui szerzetes, aki eddig hibás állítás szerint 1086 július másodikán Altenburgban született, pedig az ő helyes felderítése szerint 1086 július negyedikén lélegzett be először a világba, szintén így kezdte imáját.” (Az elsodort falu, Ede megevé ebédem)

„Isten felé nem lehet édesebb tömjént páráztatni, mint a gyermekkacagást.” (A bölcsőtől Budapestig)

„Sikoltom a magyar halált”

Mégis, halála évfordulóján, megtapasztalva az 1984 írójának mindennapjainkat megjövendölő valóságát, leginkább „homo moralis” mivolta jut eszébe a Kárpát-medencében még magyarnak maradottaknak, ama erkölcsi tartás, amely nemcsak a nemzetközi, hanem gyakorta a nemzeti politikaformáló erők deficitje is. „Segítség!” című, 1925-ben megjelent regényében minden más művénél érzékletesebben vetkőztette mezítelenre a szavajárása szerinti, önmagát nemzetinek-kereszténynek tekintő „görénykurzus” „sunyi, büdös és lopó” lovagjait, hangsúlyozva, hogy mennyire azonos módon tör életünkre minden idegen, legyen az zsidó, sváb, szláv. A (Baczó Mózes költő melletti) regénybeli önmagát jelentő Boór Bálint szobrászművészt Dózsa-szobra megsemmisítése céljából a „görénykurzus” lovagjai így keresték fel:

„Új vendégek érkeztek, nem is egy, hanem négy testület egyesített küldöttsége. A Szent Imre Gárdája, Hadúr Lovagjai, Loyola Katonái és a Szittya Őrszemek ultimátumát hozták. Nagyrészt még egyetemi hallgatók voltak, összesen tizenketten. Bálint egy szemfordulással magába nézte ezeket az arcokat. Sajátságos hasonlóság volt a külső arcokra kisejlő belső arcokban, mintha egyetlen nagy fekete koca tizenkét csecséről lógtak volna le. A szemek különösen bandzsalítók, kis lángúak, mintha mindig a más lelkiismeretébe leselkednének. Az orrok szimatoló, titkokat felszívó, tolakodó orrok. A szájak kegyes énekre görbülő, hiszekegyet hangosan mondó, mások hibáit elárulkodó szájak. Alakjuk az alázatosság és szemtelenség, a kegyeskedés és ledöfő gonoszság sajátos vegyüléke. Azoknak a fajtájából valók voltak, akiknél a szent jelszavak nem hit, hanem bunkó, a fiatalság nem fiatalság, hanem arcátlan tolakodás, a vallás nem vallás, hanem stréberség s a lelkükben termett isten az emberiség legnagyobb szégyene. Szónokuk, valami Kraemer Gottfrid, nagy mutatott tisztelettel kezdett beszélni:

– Igen tisztelt mester, mi tudjuk, hogy Boór Bálint mit jelent a magyar művészetben, ha nem tudnók, nem is jöttünk volna el. Mi sajnáljuk legjobban, hogy hazánk legjobbjai semmi áldozattal sem tudták megnyerni a mestert annak a világnézetnek, mely egyedül képes megmenteni honunkat és legszentebb hagyományainkat. De végleg el vagyunk tökélve, hogy az országot minden nyugati erkölcstelenségtől és fölforgató izgatásoktól meg fogjuk védeni. Nem engedi tiszteletünk, hogy vitába álljunk a mesterrel, de kérjük, hogy szobrát, mely a megbomlott múlt egy gyilkos zsiványát pucéran állítja oda a világ szemei elé, szíveskedjék visszavenni. Tiszteletteljes kérésünkkel el akarjuk hárítani magunkról a felelősséget mindazokért a következményekért, melyek kérésünk esetleges megtagadását követnék.

Bálint nem szólt semmit. Két öklét kabátja zsebébe börtönölte s lesúlyosodó mély szemmel nézte ezeket az elszült fiatalembereket. A csend hosszú pillanatokig tartott. A fiatalemberek kezdték már kínosan érezni magukat ez alatt a tekintet alatt. A vezérből ki is tört a félelem türelmetlensége:
– Milyen izenetet vigyünk megbízóinknak?
– Kik azok? – kérdezte mintegy magához ébredve Bálint.
A vezér mint milliós bankókat vágta ki:
– Szent Imre Gárdája, Hadúr Lovagjai, Loyola Katonái, a Szittya Őrszemek.
Bálint megint hallgatott. Mintha emlékezete kiköpte volna az ott állókat, nagy léptekkel méregette végig a műtermet. Megállt a fiatal Toldi szobra előtt. Hosszasan nézte. De valami különös, szobron, termen, sötéten túlrontó messzi nézéssel. Megint odaállt a fiatalok elé, megbökte a vezér mellét:
– Hogy hívnak?
– Kraemer Gottfrid.
Egy másik elé lépett. Egy hirtelen szőke reszketés elé. Az ijedten szökött a társa háta mögé. De azért mégis tőle kérdezte a művész:
– És téged?
Az lesunyítva dadogta bajtársa mögül:
– Frühauf Tibor.
Szomszédjánál, egy csúcsos fejű, véletlenül világra esettnél megismételte:
– Téged?
– Pironcsák Vilmos.
A Bálint szája elszélesedett s valami mindenen átütő gúny vérzett fel rajta. Neki zordult egy kis kongregációs képűnek, aki félénken pislogott az örök kegyelembe:
– Téged?
– Ulain Valdemár – nyögte az maga elé.
A művész felkacagott. Erdő zúgású földrengető kacagással. A fiúk rémülten néztek rá.

Aztán egy zömök, piros képű, kemény barna fejű fiúhoz ment. Most már húsba metsző kegyetlen hangon kérdezte:
– Mi a te neved?
Az felvörösödött s aztán nagyon halvány lett. Jobbra-balra nézegetett, mintha el akarna bújni. Nehéz lélegzéssel lihegte:
– Gulyás Miklós.
– Hová való vagy?
– Cófalvára, Háromszék megyébe.
– Mi az apád?
– Kálvinista kántortanító.
A művész arca elborult. Szemeibe nagy szomorúság felhőzött. Úgy nézte a fiatalembert, mintha egy szétbomló hulla fölött valami kérdés megoldása után kutatna. Aztán csendesen mondta:
– Te, szégyelld magad, fiam.

A fiatalember újból vörös lett és olyan gyermekszeme volt ebben a szégyenkezésben. Bálint vállat vont. Odament a könyvespolchoz, kivett egy könyvet. Beült egy karszékbe, olvasni kezdett.
Kínos csend volt a teremben. A fiúk nem mertek moccanni. Végre a vezér megszólalt:
– Mi a végső válasza a mesternek?
Bálint unottan fordította oda a fejét:
– Hát ti még itt vagytok? Menjetek a fenébe!

Olyan nehéz volt ez a hang, hogy meglökte a fiatalemberek inait. Fejüket a válluk közé sunyítva kifelé indultak. De azért hajlongtak s kanyargós alázattal jóéjszakát kívántak.”

Ugyanazok szemérmetlenül zaklatták továbbra is:

„Újból csengettek. Bálint ajtót nyitott. Előre kifésült ünnepélyességgel két egyetemi hallgató jött be. Bemutatkoztak. Lécfalvi Kabos István és Baróti Balázs Benedek. Az alliterációs nevű kihúzta magát, megigazította a nyakkendőjét, szónokolni kezdett:

– Kedves Bálint bátyám, mint a menekült székely egyetemi hallgatók képviselői, ismerve ős turáni magyarságát, lángoló hazaszeretetét…
Bálint benyúlt a mellébe, az inge alá. Kínos arccal nyögte:
– Várj, fiam. Már reggel óta kínoz egy bolha. Hopp, megint elszalasztottam! Még kiszívja minden vérem.
A fiatalember nem zökkent ki:
…a legnagyobb magyar művészhez jöttünk, hogy azon a nyomorúságon, mely a nemzet jövőjét, az ifjúságot akarja aláásni, az ő nagy lelkével segítsen.
– Már ez is a léleknél van – mormogta magában Bálint.
– Távol áll tőlünk, hogy azt kívánjuk, hogy a mai nehéz gazdasági helyzetben készpénzzel hozzon nehéz áldozatot, hanem arra kérjük, ajándékozza kegyesen egyik kisebb művét nekünk, hogy azt az éhező diákok számára kisorsolhassuk. A jövő nemzedék örök hálája…
– Félrecsúszott a nyakkendőd – dünnyögte Bálint.
A fiatalember nyakkendőjéhez kapott. Bálint lassan ejtette egymásután a szavakat:
– Szorítsd meg jól, fiam, hogy ne jöjjön több hőhullám ki belőled. Mert már úgy fellelkesítettél, hogy majdnem kívánom a hősi halált. Hát kedves fiacskáim, édes jövő nemzedék, mikor a múlt nyáron olyan irtózatos hajszát intéztek ellenem, mikor lapomban kétségbeesett hívást intéztem hozzátok, hol voltatok akkor, hol volt az a húszezer éhező diák?
– Mi akartuk… A Hetéssy tanár úr tiltott be minden mozgalmat.
– Édes jövő nemzedék, mikor minden kenyérforrásom bedugták, mikor galádul el akarták venni mindenemet, mikor egy hülye idegen sehonnani, csak azért, mert államtitkár, meghurcolhatott minden bíróság előtt, hol volt az a húszezer turáni diák?
– Plachota államtitkár úrnak nagy befolyása van a diákmenzákra, nem merhettünk…
– Mikor a Toldimat kiállítottam s a jöttment korcsok magyar sajtója agyonhallgatta vagy megpiszkolta, mikor lakáj-tanárok a katedrából s Krisztus szenzáljai Szűz Mária vagy Kálvin hóna alul köpdösték művészetemet, csak azért, mert új szépség, ős emlékezéssel magyar és jövőt teremtőn forradalmas, hol volt az a húszezer lánglelkű diák?
– Az elnökünk, Wolfenauer Tibor akadályozott meg minden mozgalmat.
A roppant testen kidomborodott a földből jövő erők pátosza. Állkapcáin irtózatos harapás vonaglott, felégő arcát odatartotta a két megrökönyödött gyermekember elé:

– Hát menjetek a Plachotáitokhoz, a Wolfenauereitekhez, idegen császáraitokhoz. Kolduljatok szent püspökeiteknél, kegyes grófjaitoknál, húszezer lélekért csak adnak egy kevés húsnélküli főzeléket. Megpumpolni, megrabolni, kikönyörögni a nehéz falatot a számból, azt tudnátok. De amikor jajgatok elhagyatottságomban, amikor riadót fúvok vagy sikoltom a magyar halált, akkor idegen püspökeitek szoknyája alul sopánkodtok felforgatónak, veszélyesnek, mérgezőnek. Ti vagytok a jövő nemzedék, ti vagytok a fiatalok! Ma én, a negyvennégy éves Boór Bálint vagyok az egyetlen fiatal Magyarországon, ma itt én vagyok a fiatalság. Ti vének vagytok mint egy tizedárára vénült szajha s az ezeréves idegen szifilisz rágja lelketeket. Nincs fiatalságotok hősi akaratra, nincs szemetek az élet meglátására és földsüketek vagytok a szépség hívásai előtt. Döglött lelkű apák rothadt kölykei, dögöljetek meg, dögöljetek meg!

Kinyitotta az ajtót, kituszkolta a két elbódult fiatalembert.”

Miért? Mert azt kívánta, hogy „ne legyen előny az, hogy valaki nem magyar”!

Ifj. Tompó László – Hunhír.info