1819. november 22-én hunyt el a Komárom megyei Virten Baróti Szabó Dávid székely jezsuita, tizennyolcadik századi nemzeti költészetünk irodalomoktatásunkból évtizedek óta kirekesztett klasszikusa.
1739. április 10-én a háromszéki Baróton született. A székelyudvarhelyi jezsuita gimnáziumban tanult. Tizennyolc évesen lépett Loyolai Szent Ignác rendjébe, amelynek feloszlatását követően, 1774-től esztergomi főegyházmegyés papként Komáromban, majd 1777-től Kassán lett a szónoklattan tanára. 1799-ben nyugdíjba vonult, Virtre költözött és ott élt haláláig.
A legtöbb magyar irodalomtörténet az „óklasszikus irány”, vagyis a görög-római rímtelen időmértékes verselés Erdősi Sylvester János utáni második legművészibb tökélyű művelőjeként könyveli el verseskötete („Uj mértékre vett külömb verseknek három könyvei”) és Vergilius „Aeneis”-tolmácsolása miatt, elhallgatva azonban 1789-cel és Kazinczy „nyelvújításá”-val való szembefordulását, azt, hogy a „széphalmi mester”, akárcsak követői közül Rájnis Józsefet, „irtóztató mázoló”-nak nevezte.
Szerencsére Kazinczy véleményét nem mindenki osztotta, olyannyira nem, hogy Arany János „Írói arcképei”-ben egyenesen így írt életműve értékéről: „A közönséget alig mernők többé Szabó Dávidhoz utasítani élvezetért, de aki a magyar nyelv sokoldalú ismeretére törekszik, a nyelvész, a költő, haszonnal forgatja írásait s különösen ez utóbbi fajt, mely oly könnyen elszelesedik s hajlandó hinni, hogy »ő rajta kezdődik a világ«: egy kis szerénységre tanítják e régibb írók, eléje tükrözvén, hogy más körülmények közt mennyire vitte oly tehetség is, melyet ma bizonnyal a jobbak közé számítanánk.”
Költeményei közül kettő fémjelzi törekvéseit leghívebben. Az egyikben egyenesen Aranka György, Báróczi Sándor és Bessenyei György nyelvművelő törekvéseinek megfogadására int (A magyar ifjúsághoz):
Serkenj fel, magyar ifjúság! Ím, nemzeti nyelved,
Egy szép nemzetnek bélyege, veszni siet.
Fogj tollat; kezdj íráshoz; kezdj szóba vegyülni
Lantos Apollóval nemzeted ajka szerént.
Nincs s nem is lesz ennél tehetősb eszköz: ezen kap
Minden eszesb ánglus, francia, német, olasz.
S mely szép versekkel telnek sajtói naponként!
Mint hordják hozzád!… mely ragadozva veszed…
Mint telik a külsők szédítő kéncsivel honnod!
Mint pusztúl Árpád hajdani nyelve, neme!
Serkenj fel mély álmodból, és szánd meg hazádnak
Nyelvét, mely ha kihal, tudd meg, örökre kihalsz.
A másikban (Egy ledőlt diófához) allegóriáink egyik legtökéletesebbikét nyújtotta: alkaioszi strófái alighanem csak Berzsenyi Dániel „A magyarokhoz” című első ódájához (a „Romlásnak indult hajdan erős magyar”-hoz), illetve Alföldi Géza „Csak a gyökér kitartson!” és Veres Péter „Ha nem lehettél szálfa” című költeményéhez hasonlítható:
Mely, magas égnek szegezett fejeddel,
Mint király, állasz vala társaid közt,
Tégedet látlak, gyönyörű diófa,
Földre terítve?
Elszakad testes derekad tövétől;
Csak kicsin kéreg maradott kötésül;
Ágaid csüggnek, levelid kivesznek,
Nedvek elhagyván.
Sorvadó kebled csecsemős gyümölcsit
Hasztalan szülvén, elereszti, húllnak
Ők, s nem is tudván rövid életekről,
Rendre kihallnak.
Annyi szélvészen diadalt-nyerett fa!
Nemtelen porban hever a nemes dísz?
Ezt leendőnek lehetett-e vallyon
Vélni felőled?
Senkinek kárán nem örült, sokaknak
Hűvös árnyékkal feles hasznot hajtó,
S kedvek étkeddel kereső kegyes fa!
Mondsza, ki bántott?
Ah, minek kérdem! szemeimbe tűnnek
Gyilkosid. Nem volt külerőszak: ott benn
Önmagadban volt megölő mirigyed
S titkos elejtőd.
Ím egész bélig gyökered kirágták
A gonosz férgek, s az elett odóba
Hangyabolyt hittak! Mi nyüzsögve járnak
Most is alattad!
Átkozott vendég! viperák szülötti!
Ah szerencsétlen fa! – hazánk, szelid ég.
Szűz virágjában tehetős karoddal
Tartsd meg örökké!
Egész életműve végső soron arra tanít, hogy aki a tudományok bármelyikét művelni kívánja, kénytelen megismerkedni anyanyelvünkkel.
Ifj. Tompó László – HunHír.info