Tudatunkig alig eljutó igazság, hogy a legkegyetlenebb háborút ellenünk a minket mocskoló, ellenségeinket magasztaló, ezáltal alvó nemzeté silányító médiumok vívják. Időtlen módszereikről lebbenti fel a fátylat vitéz Csikós Jenő honvéd alezredes 1945-ben bezúzásra ítélt könyve (A másik front… A szellemi harc módszerei és fegyverei. Népszerű kiadás. Bp. 1942. Singer és Wolfner Rt.), amely mindmáig érvényes választ ad arra, hogy egy „hazáját és fajtáját szerető, azért élő és aggódó” kortársa miért mondta neki azt, hogy a magyart legtalálóbban két szóval tudja jellemezni: „alvó nemzet”?
Alvó, mert – saját katonai pályafutása során szerzett tapasztalatai szerint – a legfőbb lélekmérgezésről, belső és külső ellenségeink „bomlasztó propagandájáról” vagy nem tud, vagy ha mégis, nem tesz ellene semmit: „Mi igazunk tudatában éltünk ezen a földön, anélkül, hogy az ellenségeink által évtizedeken át következetesen terjesztett, célzatos és bennünket helytelen megvilágításban tárgyaló propaganda ellen védekeztünk volna. A világháború előtti időkben sohasem gondoltunk arra, hogy a fajtánkban levő szép, nemes és jó tulajdonságokat, értékeket, tiszta és becsületes szándékainkat a világ közvéleményének tudomására hozzuk. Ezt a szerénységből eredő mulasztásunkat még csak fokozta az a kétségtelen bűnünk, hogy asz ellenséges propaganda célzatos, rosszakaratú beállítása ellen sem védekeztünk. Megelégedtünk azzal, hogy bennünket csak az az egy-két ezer idegen ismerjen, aki kedvtelésből, szórakozásból vagy kíváncsiságból látogatott el hozzánk. Pedig minden külföldi látogatón nyomban meg lehetett látni, hogy mennyire meglepődtek, mert ellenségeink fürge propagandája világszerte elhitette, hogy a magyar határt átlépve Ázsia kezdődik és a barbárság.” (89. old.)
Valóban, az első világháborúban a Hinterlandban, a hátországban, a lövészárkokban akadálytalanul folyt a papírtalpú bakancsokat készíttető és szállíttató hadimilliomosok (elég erről Kozma Nándor Hadimilliomosok című könyvét elolvasni) gátlástalan térnyerése, és ami ennél is veszedelmesebb, a budapesti kávéházakban és szerkesztőségében megfogalmazott, velejéig nemzetgyilkos eszmék terjesztése. Csikós Jenő leírja (64. old.), hogy az „oktobristák” [Jászi-Jakubovics Oszkár és Károlyi Mihály hívei – Ifj. T. L.] táborából indult el például a háború derekán ez a »szellemesség«:
– Tudod, hogy Tisza István nevének kezdőbetűjében benne van Tisza egész jellemzése?
Hogyan?
T. I. azt jelenti: Tisza Idióta. Ugye remek? És Károlyi Mihály nevének betűjóslatát tudod?
Nem. Mi az?
K. M. azt jelenti: Károlyi Megment.
Ez volt a »vicc«. S az emberek szellemesnek vélték és rohantak továbbadni.
Hogy Károlyi milyen sikerrel mentett meg bennünket, arra bizonyság szörnyű megcsonkíttatásunk. Tiszát, a nemzeti gondolat mártírját pedig a tíz körmünkkel kaparnánk ki sírjából, mint a legférfiasabb magyart.”
Ismét igazat kell adnunk a szerzőnek, ugyanis tényleg „jó vicc”-nek tartották a (mellesleg Freud szavai szerint!) legtehetségtelenebb gróf, Károlyi, és a legtehetségesebb, Tisza ilyetén minősítését. Amint Nyisztor Zoltán írta (Ami a Vallomásból kimaradt. Róma, 1971. Dario Detti Nyomdája, 52. old.), az átlag magyar „olyan átkozott tudatlanságban élt, hogy a kommunizmusról s annak minket is fenyegető árnyékáról semmit sem tudott”, mi több, egyenesen „örült, hogy Oroszországban a cári uralmat megdöntötték s hogy Lenin letétette a fegyvert és Brest-Litovsk-ban békét kötött. De hogy Lenin keze Magyarországig kinyúljon, az még álmában sem jutott eszébe senkinek. Pedig a szibériai fogolytáborokban a kommunista agitátorok már alaposan gyúrták a magyarokat is és sokan esküdtek fel a kommunizmus tanaira.” Az is tény (52-53. old.), hogy „a háborús összeomláskor a közvélemény szívesen fogadta a Károlyi Mihály nevéhez fűződött »őszirózsás forradalmat«. Az Ausztriától való elszakadás gondolata századokon át ott parázslott a magyar lelkekben s Tisza István erőszakos, antiszociális kormányát a nép utálta, annyira, hogy orvul történt meggyilkolása sem keltett nagyobb emóciót. A Károlyi-kormány programja, főként a Búza Barna által inaugurált földreform azonnali megindítása rokonszenvet váltott ki, úgy hogy az aggasztó jelenségek egyelőre eltörpültek a reményt keltő ígéretek mellett. Pedig a baljós tünetek nem hiányoztak már kezdetben sem. Linder Béla honvédelmi miniszter szerencsétlen kijelentése, hogy »nem akarok többé katonát látni«, a hazaözönlő katonák vesszőfutása a rangjelzés utcai letépésével már egy földalatti mozgalom [a szabadkőművesség – Ifj. T. L.] jól kitervezett lépéseit juttatta. Károlyi megalázása Belgrádban Franchet d’Esperay francia tábornok részéről, a szerb ezredek betörése a Bácskába és Baranyába egészen Pécsig, Csehszlovákia megalakulása s az előzőleg csúfosan megvert román csapatok beözönlése Erdélybe már a legmegátalkodottabb optimistákban is rossz sejtelmeket ébresztettek. S mikor Magyarország védtelen zsákmánynak bizonyult, egy holdkóros szabadkőműves miniszter, a hírhedt Jászi Oszkár tárgyalni akart a románokkal egy svájci mintára átalakítandó többnemzetiségű országról. Ez a szerencsétlen alak nem tudta, hogy a svájci szövetséges állam még a középkorban alakult ki, mikor a nemzetiségi kérdésnek semmi elválasztó jellege nem volt. A románok már csak kinevették, a magyarok pedig a véderő megszervezése helyett csak kalandornak nézték, amit be is bizonyított azzal, hogy bukása után hol Bécsben, hol Belgrádban, hol Prágában ellenségeinkkel cimborált és uszított az ország területi épsége ellen.”
Csikós Jenő megdöbbentő dokumentumokkal igazolja, mennyire aludt a magyar, miközben az antantpropaganda bámulatos eredményeket ért el, így idéz egy röpcédulaszöveget (60-62. old.), melyet „ezerszámra dobták le ezt a szöveget az antantrepülők az olasz harctér katonái közé, 1918. augusztus 3-án”:
„Magyar katonák!
Mi nem mondjuk nektek többet, hogy szökjetek át hozzánk. Háromévi háború után nyíltan elismerjük, hogy hősiesen és véres áldozatok árán mindig magasra tartottátok a katonai becsületérzést. De hogy lehetséges az, hogy ti, akik egy intelligens fajnak vagytok a fiai, még nem értettétek meg, hogy eszközei vagytok a germanizmusnak? Hogyan lehetséges az, hogy ti még sohasem kérdeztétek magatoktól, hogy miért van az egész világ Ausztria és Németország ellen?
Magyarok! Az a hely, ahol ti vagytok, nem a ti helyetek. Mi nem akarunk ellenetek semmit, csak Ausztria ellen, amely a ti ellenségtek is, amely titeket küld a legvéresebb helyre, a ti búzátokat rabolja. Ez a mi közös ellenségünk! A háború csak úgy fog végződni, ha mind a népek felszabadulnak és ti is, mind a többiek szabadon akartok élni és nem rabságban, ha urak akartok lenni saját hazátokban. Kezdjétek el önállósítani magatokat a németektől!”
Érdemes e röplap szövegén egy kicsit elgondolkozni. Mivel tudjuk, hogy az antantpropaganda egységes vezetés alatt állott, s központja Londonban volt, valószínűleg a röplapot is ott nyomták.
Tanulságos azonban ez a szöveg más szempontból is. Teljes biztonsággal tapint rá a magyar lélek egyik legérzékenyebb pontjára, az úri függetlenségi vágyra és az Ausztriával szemben – ha lappangva is – de mindig éber bizalmatlanságunkra. Vagyis az örök nemzeti aspirációinkra épített. Utal ezenkívül olyan érzékenységre is, amely tagadhatatlanul megvolt a magyar katonalélekben s amely állandó beszélgetés tárgya volt. Tudniillik arra a tényre, hogy a monarchia legveszélyesebb arcvonalszakaszaira csakugyan főként magyar csapatokat állítottak. De repesztőékjét még egy magyar érzékenységi pontba illeszti. A magyar ember agrár-érzelmeibe. „…a ti búzátokat rabolja” – mondja nyugtalanítóan.
Az antantpropaganda-szervek tökéletes lélektani felderítő munkájának is példás bizonyítéka ez a szöveg. Megállapítható belőle három tény.
Az antant ismerte a magyar lélek ősi szabadságvágyát, függetlenségi törekvéseit és szabadságharcainak emlékéből eredő nemzeti érzékenységét. Ismerte Ausztriával szemben érzett bizalmatlanságunkat. És ismerte a magyar gazdalelkületet, amely felfigyel minden búzakérdésre.
„Mindezek után még érdemes megemlíteni azt is, hogy 1918 júliusában kegyetlen szigorúságú gabonarekvirálásokat hajtott végre az osztrák-magyar hadvezetőség s ezeket Magyarországon nagyrészt ausztriai nemzetiségű ezredekkel végeztette. Az antant pontosan tájékozva volt ezekről, hiszen már augusztus 3-án erre való utalással nyugtalanítja – nyilván Londonban nyomott röpcéduláján – a Piave mögött álló magyar csapatokat.”
A szabadkőműves pénzügyi és politikai érdekeltségek vezérelte angol és francia kormány tehát ilyen módon is igyekezett bennünket Németország ellen fordítani, az Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolásával megfosztani területi épségünktől, miközben a magyarság millióinak minderről, a propaganda hátteréről fogalma sem volt. Alighanem Csikós Jenőnek van igaza, miszerint az ellenséges propaganda ellen nem védekeztünk.
Azóta sincs ez másként, igaz, a nemzetgyalázó médiapropagandistákat már régóta nem Londonban vagy Párizsban kell keresnünk, van belőlük bőven itt is. A különbség csak az, hogy ma már a látszatra sem adnak, az idézett 1918-as angol röplapból kiolvasható rejtjelezettségre, nyelvi diszkrécióra sem. Kissé hosszúra nyúlnak írásunk, ha csak megközelítő pontossággal is vennék számba a példákat Spirótól Esterházyn át a legújabb „magyar” Nobel-díjasunkig. Egy példát azonban mégis kiemelünk, a StoryTV4 műsorában 2010. május 8-án elhangzott himnuszgyalázást:
„Az kérdés, hogy mi hívta életre a szélsőségeseket, de az biztos, hogy Laciék gyűlésein kornyikáltál a Székely Himnuszt könnyes szemekkel, ami, mint tudjuk, egy középszerű műdal” – mondta a műsorban Dessewffy Tibor „szociológus”, az Eötvös Loránd Tudományegyetem docense, Gyurcsány egykori tanácsadója, akinek megnyilatkozását még beszélgetőpartnerei (leginkább Ómolnár Miklós, a Story Magazin főszerkesztője és Pesty László filmes) sem hagyhatták szó nélkül:
„Ómolnár: Mi bajod a székely himnusszal?”
Dessewffy: Az hogy egy középszerű műdal, nem fejez ki semmit, és most ezt vette át a szélsőjobb.
Pesty: Nekem az utóbbi időben probléma van a hallásommal.
Dessewffy: Nafene?
Pesty: Öregszem, öregszem. Ha megtennéd – és aztán azt mondom, no comment –, hogy minősítetted a Székely himnuszt az előbb?
Dessewffy: Hát egy középszerű műdal!
Pesty: Ennyi?
Dessewffy: Ennyi!
Egy pillanatra megfagyott a levegő a vacsoraasztalnál:
Pesty: Ezt nem kommentálnám. Ha nekem ezt most kommentálnám kéne, amit itt mondtál, akkor hát lehet, hogy…
Dessewffy a szavába vágott: Mi a Székely himnusz relevanciája ma Magyarországon a Magyar himnusszal szemben vagy amellett, amikor ezt éneklik egy politikai rendezvényen, mi annak a relevanciája, az üzenete, mi a jelentése?
Pesty: Az összetartozás, Tibor, mert van olyan is!
Dessewffy: És ezt a Székely himnusszal kell kifejezni?
Pesty: Igen.
A vita tovább folytatódott:
Dessewffy: Pillanat, akkor hadd pontosítsak! Nekem azzal van a bajom, hogy ezt ma Magyarországon egy politikai párt bevette a mindennapos rituáléba. Természetesen fel lehet használni így is, de ez a felhasználás problematikus.
Pesty: Melyik párt, Tibor?
Dessewffy: Ezt a Fidesz kezdte el és aztán átment a Jobbikhoz és erre a zavarra utaltam egyébként, hadd kérdezzem meg, hogy… Neked ez érzelmileg…
Pesty: 25-én este a Vörösmarty téren a Fidesz-nagygyűlésen hallottam és nem a Jobbik nagygyűlésen.
Dessewffy: Így van, de azt bizonyára tudod, hogy…
Pesty: Semmi köze a Székely himnusznak a Jobbikhoz, vissza kell utasítsam.
Dessewffy: De el szokták énekelni…
Mindez azonnal felkerült a világhálóra, a tömeges felháborodás azonban még várat magára. Meddig lehet büntetlenül gyalázni Csanády György versét és éneklőit, meddig alszik még a magyar, miért nem ébred végre gróf czegei Wass Albert alábbi versének („Ébredj magyar!) igazságára?
Országodon kufárok osztoznak,
rabtartóid leszármazottjai,
s kik raboltak, öltek, véredet vették,
ma mástól rabolt palotákban élnek.
Szétterelnének, száz apróka pártba,
hogy szavazatod feldarabolódjon,
s egy kisebbség, fölzárkózva keményen,
uralkodhasson a többség felett.
Gyermekeid lelkéből már kiöltek
tisztességet, Istent és Hazát.
volt kínzólegények demokráciára
tanítják ma az unokát.
Szabadságról rikácsol a lopó,
a fosztogató igazságról fecseg,
s aki kifosztott, ma igazságról kesereg.
Ifj. Tompó László – HunHír.info