Az egész magyarság akaratát kifejező Második Bécsi Döntés döntőbírói határozatának aláírásakor, amint Ciano és Manoilescu visszaemlékezéséből kiderül, a Turnu Severin-i tárgyalásokon a területátadás helyett csak lakosságcserébe beleegyező román külügyminiszter a szó szoros értelemben elájult, amiért kénytelen volt beleegyezni az 1920-ban elrabolt, többségében magyarlakta területrészek visszaadásába, öntudatlanul is elismerve ezzel a dákóromán származásmítoszból eredő irredentista törekvéseik tarthatatlanságát.
Még mielőtt Horthy bevonulását ismertetnénk, elöljáróban leszögezendő, hogy meglehetősen messze vezetne a román irredentista mozgalmak máig terjesztett történelemhamisításainak részletes ismertetése: Jancsó Benedek művei (A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota (Bp. 1896–1899), A román parasztság helyzete (Bp. 1901), Erdély és a nagyromán aspirációk (Bp. 1918), Defensio nationis Hungariae (Fellebbezés az emberiség elfogulatlanul gondolkozó tudományos közvéleményének ítélőszékéhez. Bp. 1920), The Transylvanian question (Ajtay Józseffel és Kovács Alajossal) Bp. 1921), A román irredentista mozgalmak története (Bp. 1922)), továbbá a vitéz Béry László és vitéz Rózsás József szerkesztette, a Második Bécsi Döntés és Horthy erdélyi bevonulását egyedülálló részletességgel megörökítő díszalbum (Erdélyünk – honvédségünk. Bp. 1941. Vitézi Rend Zrínyi Csoportja-Stádium Rt., benne Sulyok István tanulmánya: Huszonkét év. Erdély kálváriája Gyulafehérvártól Bécsig, 39-54. old.), Tóth Sándor könyve (Erdély 22 éves rabsága. Bp. 1941. Magyar Géniusz), valamint Szidiropulosz Archimédesz kitűnő könyvészeti kézikönyvében (Trianon utóélete. Válogatás a magyar nyelvű irodalom bibliográfiájából 1920-2000. Bp. 2002. XX. Század Intézet) az e tárgyban felsorolt művek kimerítő alapossággal leplezik le hazugságaikat, hazánk ellen nemcsak Trianon előtt, hanem utána is terjesztett rágalmaikat, melyekkel sikerült befolyásos külföldi politikusokat, diplomatákat, újságírókat, sőt történészeket is hosszú időn át félrevezetniük. Persze akadtak kivételek, mint Duodo Pietro velencei követ, aki magyarországi útjáról 1599-ben írva megjegyezte: „Az oláhok a népek söpredéke […] igen szegényesen öltöznek, Oláhországból menekültek ide [Erdélybe – Ifj. T. L.] vajdáik kegyetlenségei elől.“ (Dr. Fall Endre: Jogunk Erdélyhez. Bp. 1940. Magyar Revíziós Liga, 20. old.), vagy Gibanescu román képviselő, aki 1924-ben kijelentette: „Minekünk tisztelnünk kell a magyar történelmet, amelynek részese a mi népünk és a magyar királyokat, akiknek köszönhetjük politikai, kulturális és gazdasági fejlődésünket.“ (Fall Endre, 42. old.) Az ilyen megnyilatkozások azonban kétségtelenül nagyon ritkák voltak. A nemzetközi politika döntésformálóinak asztalán Scotus Viator (Seaton Watson), Thomas Masaryk és nem utolsósorban Eduard Beneš művei feküdtek, aki felháborodott azon is, hogy Moson, Somogy, Vas, Zala vármegye nem lett Csehszlovákiáé, propagandaháborújához – amint Popély Gyula történész tanulmányában olvasható (Népességfogyatkozás, 1991, 35. old.) – kozmetikázott statisztikákat használva (szerinte 1920-ban a fenti négy vármegye 700 000 lakosából csak 200 000 volt magyar, a többi (200 000) szláv és német (300 000), míg a valóságban a valóságban lakosainak száma 1 270 115 volt, ebből 769 169 volt a magyar, 282 215 a német és csupán 216 205 a szláv (horvát és vend)).
Szintén messze vezetne a hivatalos román politikai- és közélet irányítóinak ellenünk 1920 után is töretlen propagandájának szemléltetése, amellyel azonban nem sikerült megtörniük eleinket. Találóan állapította meg Sulyok István: „Az az irtóhadjárat, melyek a magyar iskolák s általában a magyar tömegek nemzeti büszkesége ellen vittek, az az igyekezet, amellyel a nemzeti múltnak és a nemzeti öntudatnak még a gyökereit is ki akarták tépni, pontosan az ellenkező hatással járt. Amikor a román nyelvű állami iskolákba kényszerített falusi magyar leánykáknak és fiúcskáknak előírták, hogy a román nemzeti ünnepélyekre román nemzeti viseletet öltsenek, a falvak magyar népét ráébresztették arra, ami addig megszokott környezet és hervadozó hagyomány volt az életben: a magyar népviselet szépségeire és értelmére. Amikor kitiltották az iskolákból a magyar beszédet, a magyar éneket, ezzel megtanították a magyar falusi lakosságot, hogy az anyanyelv az egyetlen, amellyel lelkének minden mozdulatát, agyának minden gondolatát valóban ki tudja fejezni és másokkal is meg tudja értetni. Amikor pedig a román iskolakönyvekből olyan versikéket kellett megtanulniuk a magyar gyermekeknek, hogy „a magyar veszett kutya, amelyet ki kell irtani”, figyelmeztették arra, hogy mi várhat reá a jövendőben.” (Erdélyünk – honvédségünk, 52. old.)
Magyargyalázó tankönyvek, járhatatlan utak, elszakadt távvezetékek, drótakadályok, úttorlaszok (honvédeink bevonulásának megnehezítésére), bürokrácia és korrupció voltak a fémjelezői a 22 éves erdélyi oláh uralomnak, így az 1941-es népszámlálás szerint az ott élő 1 344 000 magyar számára a Második Bécsi Döntés és Horthy katonáinak bevonulása maga volt a feltámadás.
A Kormányzói Hadparancs kihirdetése és a bevonulás kronológiája
1940. szeptember 3-án Gödöllőn vitéz nagybányai Horthy Miklós megfogalmazta az erdélyi bevonulást elrendelő, hivatalosan másnap Vitéz Bartha Károly vezérezredes aláírásával is kihirdetett „Kormányzói hadparancs”-ot:
„Honvédek! A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezer esztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadulást viszünk huszonkét év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek és szeretetet a határainkon belül élő, hozzánk hű nemzetiségeknek. Ezt tartsátok szemeitek előtt, amikor elindultok az Isten és a Haza nevében. Előre a Keleti-Kárpátok gerincéig!”
A hadparancs értelmében a Magyar Királyi Honvédvezérkar gyalogos és gépesített egységei 5-én reggel hétkor lépték át a trianoni gúnyhatárt.
A nyolc napos bevonulás dátumairól mivel számos forrás egymásnak ellentmondó adatokat közöl, ezúttal a mindmáig leghitelesebb leírás, Dezseri János vezérkari századosé alapján (A megszálló erők felvonultatása és a megszállás lefolyása. Erdélyünk – honvédségünk, 111-142. old.) soroljuk fel a legfontosabb helyszíneket.
Szeptember 5-én vonultak be honvédeink Érmihályfalvára, Nagykárolyra, Szatmárnémetibe, Máramarosszigetre, Aknasuhatagra, 6-án Nagyváradra, Nagyszalontára, Székelyhídra, Margitára, Tasnádra, Felsőbányára, Kapnikbányára, Borsára, 7-én Mezőtelegdre, Élesdre, Szilágysomlyóra, Szilágycsehibe, Nagybányára, Magyarláposra, Naszódra, 8-án, átkelvén a Királyhágón, Krasznára, Zilahra, Zsibóra, Désre, Bethlenre, Besztercére, 9-én Bánffyhunyadra, Hídalmásra, Szamosújvárra, Szászrégenbe, 10-én Bonchidára, Marosvásárhelyre, Parajdra, Korondra, a Gyergyói-medencébe, élén Gyergyószentmiklósra, 11-én Kolozsvárra, Székelyudvarhelyre, Székelykeresztúrra, Csíkszeredára, 12-én Barótra, Nagybaconba, a Csíki-medence déli részébe, végül 13-án Sepsiszentgyörgyre és Kézdivásárhelyre.
Leírhatatlan örömmel fogadták mindenütt a kormányzói párt, a kíséretében megjelent kormánytagokat és nem utolsósorban honvédeinket. Előkerültek a két évtizeden át padláson, almáriumban őrzött háromszínű lobogók, a középületekre kikerült a kormányzó életnagyságú képe. Virágdíszbe borult minden. 11-én Kolozsvárt a zuhogó eső ellenére is felsorakozott a kormányzó pár és honvédeink sorfala előtt a város és környéke minden magyarja, és szem nem maradt szárazon, amikor Horthy köszöntő beszédét meghallgatták.
Horthy kormányzó köszönti a felszabadult Kolozsvár népét
»Boldogan köszöntöm Kolozsvárról Erdély visszatért országrészeit.
Huszonkét évi megpróbáltatás után valóra vált, amiben bízni nem szűntem meg soha egy percre sem. És most, mikor végre valóban itt állhatok a szabad Erdély szabad földjén, olyan mélyen meghat ennek a történelmi pillanatnak a nagyszerűsége, hogy érzelmeim kifejezésére alig találok méltó szavakat.
A jelen öröme összefolyik lelkemben a múlt bánatával és feltámad bennem a kérdés: hogyan is szakadhatott ránk magyarokra ez a szenvedés? Tiszta lélekkel felelem rá a történelem ítélőszéke előtt: Nem a mi hibánkból! Minket sorsunk ideállított Kelet és Nyugat mezsgyéjére, hazánk századokon át a romboló világtörténet országútján örökös harcok színtere volt s mialatt Európa más boldog népei békés munkában gyarapodhattak s erősödhettek, a magyar örökös harcokban vérzett, pusztult és fogyott.
Közben beszivárogtak idegen nemzetiségek, hol mert ellenség elől kellett menekülniök, hol mert itt reméltek boldogulást. Őseink nemcsak befogadták őket, hanem minden szabadságot is megadtak nekik s ezeket a szabadságjogokat törvényileg is biztosították számukra. Elnyomatásról ebben a hazában nem panaszkodhatott joggal senki – mégis ez szolgáltatott hazug ürügyet arra, hogy megcsonkítsák, feldarabolják és megalázzák ezeréves hazánkat. Nem fegyver fosztott meg területeinktől, hanem az úgynevezett békeszerződés.
De fátyolt akarunk borítani ezekre a szomorú emlékekre. Ennek a felszabadult földnek a szenvedése véget ért, talán valami jó is marad utána. Hiszen tudjuk, hogy a túlságos jólét, a semmittevés, a teljes gondtalanság puhít és zülleszt, testileg, lelkileg. Az elnyomás, a szenvedés és a küzdelem viszont megedzi az embert, növeli ellenálló erejét és ébren tartja benne a hazaszeretetet. Hiszem, hogy felszabadult véreink, akik ezeken a boldog napokon ujjongva szórták virágaikat bevonuló katonáink elé: ilyen megerősödött, megacélosodott testtel és lélekkel térnek meg annak a határnak keblére, amelynek hű fiai voltak a legsúlyosabb időkben is. Hogy a visszatérés a lángba borult Európa közepén vér nélkül történhetett meg – ezért most is és itt is hálás szívvel mondok újból, köszönetet hét hatalmas barátunknak: Németországnak és Olaszországnak.
Egy szomorú korszaka a magyar történelemnek lezárulóban van. Kövessék az ünneplést a munka hétköznapjai. Mindenki vegye ki részét a munkából, a nem magyar anyanyelvűek szintén, mert aki kifogásra nem ad okot, az boldogulhat nálunk is. Velük szemben a megbékélés szelleme és a jó bánásmód fog érvényesülni, mert ugyanezt a sorsot várjuk a határokon túl maradt testvéreink részére is. Amit ígérünk, megtartjuk, mert a mi fajunk úri felfogása nem engedi, hogy valaha is letérjünk az igazság egyenes útjáról.
Gondolatban ma itt van minden magyar.
Őszinte, mélyen átérzett szeretettel gondolunk azokra a testvéreinkre, akik most nem tértek vissza az ősi honba. [Célzás a Dél-Erdélyben az új határokon kívül rekedt, továbbra is román megszállás alatt élő körülbelül 400 000 magyarra. – Ifj. T. L.] Kérem őket, tartsanak ki és folytassák békés munkájukat. Sorsuk felett őrködünk. Halljuk ugyanis, hogy erős megpróbáltatásoknak vannak e napokban kitéve, de hisszük, hogy kálváriájuk haladéktalanul véget ér. Hisszük, mert e nélkül a magyar-román viszony jobbra fordulása lehetetlen volna, de hisszük, ezt természetesen a Magyarországon élő románság érdekében is.
Ismerem az erdélyi ifjúság komoly, ellenálló, küzdőképes tulajdonságait, ezért teljes bizalommal tekintek az itt felnőtt ifjakra is, akiket az új sorsfordulón a nagy nemzeti céloknak odaadó szolgálatára hívunk fel a haza és egész Európa javára. Isten áldása kísérje nemzetünket egy boldog, dicső jövő felé.«
Honvédeink a bevonulás alatt mindvégig rendfenntartókként viselkedtek
„Mindenki vegye ki részét a munkából, a nem magyar anyanyelvűek szintén, mert aki kifogásra nem ad okot, az boldogulhat nálunk is. Velük szemben a megbékélés szelleme és a jó bánásmód fog érvényesülni, mert ugyanezt a sorsot várjuk a határokon túl maradt testvéreink részére is. Amit ígérünk, megtartjuk, mert a mi fajunk úri felfogása nem engedi, hogy valaha is letérjünk az igazság egyenes útjáról.”A kormányzó e szavait nem lehet eléggé hangsúlyoznunk, ugyanis honvédeink valóban rendfenntartókként viselkedtek mindenütt az addigi megszállókkal szemben, soha nem erőszakoskodva velük. Román részről azonban ez nem volt teljességgel elmondható. Például a kolozsvári bevonuláson megtörtént, hogy egy fiatal román nő kézigránáttal akarta megzavarni a bevonulást. Az is megtörtént továbbá, hogy a vissza nem tért terülteken véreinket a román katonai és hatósági személyek a visszatért területekre való távozásra akarták – többnyire sikertelenül – rábírni.
A Második Bécsi Döntés értelmében a bevonuló honvédcsapatoknak, miután a kormányzói hadparancsban megjelölt kötelességüket teljesítették, fokozatosan vissza kellett vonulniuk az anyaországba. 1940. szeptember második felétől december elejéig erre sor is került. Kizárólag békehelyőrségi csapatok, főleg a (székelyföldi) vasút- és közútépítésben érdekelt műszaki és munkás alakulatok, valamint rendfenntartó katonai vasúti hatóságok állomásoztak ezután is Erdélyben.
Külön tanulmányokat igényel akkori honvédségünk állapota (erről részletesebben az „Erdélyünk – honvédségünk” hasábjain Dezseri János említett tanulmányában olvashatunk). Mivel Trianon teljesen lefegyverzett bennünket (hadseregünket 35 000 főre csökkentve!), a Népszövetség 1938. január 27-i, hazánk minden pénzügyi ellenőrzés alóli felszabadítását megfogalmazó rendelete értelmében megkezdődött hadseregünk fokozatos, Darányi Kálmán miniszterelnök győri programbeszédében meghirdetett felfegyverzése, és ennek jelei már az erdélyi bevonuláson láthatók voltak (páncéltörő és légvédelmi ágyúk, bombázók, nehéz mozsarak stb.).
A bevonulás nyolc napja során ünnepelt az egész ország, különös tisztelettel hódolva székely-magyar véreink, Horthy kormányzó és a versaillesi-i rendszer felszámolásában oroszlánrészt vállaló Benito Mussolini és Adolf Hitler előtt.
(Folytatjuk)
Ifj. Tompó László – HunHír.info
