Legkiválóbb írónőnk, Tormay Cécile (1875-1937) politikusainkat és diplomatáinkat meghazudtoló éleslátással ismerte fel a kiegyezés utáni vezető politikai elit bűneit, a cionista térnyerés és a történelmünket meghamisító külföldi politikai körök iránti kormányzati közönyt.
Mielőtt Tormay Cécile idevágó gondolatait ismertetnénk, szükséges leszögeznünk, hogy a kiegyezést követő évtizedekkel mélyrehatóan foglalkozó történelmi tanulmányok, visszaemlékezések Trianont egy tragikus történelmi folyamat végállomásának tekintik, amiért nem tudtuk testileg-lelkileg, gazdaságilag-katonailag megtartani az egész Európa békéjét és virágzását kizárólag a mi vezetésünkkel biztosító Kárpát-Duna Nagyhazát. Szekfű Gyula „Három nemzedék és ami utána következik” című híres, mindmáig útmutató tanulmányában (1935) végső soron a liberalizmus államéletünket, közgondolkodásunkat való átjárását tette Trianonért felelőssé, azt a kozmopolita életszemléletet, amely a fajok és világnézetek közötti különbségek áthidalhatóvá tételét hirdette, az eszmék, etnikumok „szabad áramlásá”-t, különösen tekintettel a mihelyt a kiegyezés után elfogadott, a zsidóságot nem etnikumként, hanem vallásfelekezetként elkönyvelő emancipációs törvényre.
Szekfű Gyula, amint könyvéből kitűnik, igen pontosan látta, hogy a liberalizmus mind az állam-, mind a magánéletet megrontó bűn, még akkor is, ha egyes képviselői (mint báró Eötvös József) a hazaszeretetet megtartó erejét és a nemzeti hagyományok ápolását kifejezetten hangsúlyozták, ugyanis figyelmen kívül hagyták azt az attilai örökségünk révén bebizonyosodott alapigazságot, hogy aki a Kárpát-medence szellemi, földrajzi, gazdasági és katonai egységét megbontja, egész Európa békéjét veszélyezteti, viszont aki megtartja, a kontinens erőegyensúlyát biztosítja. Középkori királyaink, Hunyadi János és Mátyás birodalomépítő- és megtartó tevékenysége alighanem a legjobb példa erre. Ezt hagyták teljesen figyelmen kívül 1867 után politikai- és közéletünk irányítói: amikor például az uzsorakamattal és a szeszcsempészettel való felhagyni nem akarása miatt kitört oroszországi pogromok elől menekülő zsidóság éppen a Kárpát-Duna Nagyhazát választotta magának életteréül, és változatlan itteni tevékenységüket néhány képviselő (legelőször dr. Istóczy Győző ügyvéd) szóvá tette, olyan választ kaptak az érintettektől, mint amilyet Gyurcsánytól hallhattunk: „El lehet innen menni!” Mármint nekünk.
A „Három nemzedék” írója tényként állapította meg továbbá, hogy az 1867-től hatalomgyakorló liberális „három nemzedék” (az első a Petőfi-Kossuth-Vasvári, a második az Andrássy Gyula-Tisza Kálmán és István, a harmadik a Jászi (Jakubovics) Oszkár vezette „polgári radikális”) végzetes bűne az volt, hogy nem vetkezte le a Széchenyi István felsorolta nemzeti hibáinkat (az önhittséget, öncsalást, restséget, irigységet, pártoskodást, uralomvágyat, de ami a legjellemzőbb, a szalmalángszerű lelkesedést követő cselekvésmegtorpanást), amelyek miatt a magyar politikai vezetőréteg és társadalom elidegenedett az Árpád-házi királyainkat és a nemzeti szabadságharcainkat meghatározó eszményektől, és a Széchenyi-i nemzeti értékmegőrzés helyett a korlátlan szabadelvűséget választotta, ezáltal a parlamenti- és közéletet korrupttá tette, a szabad versenyes kapitalizmus és a művelődés megszervezését csaknem teljesen átengedte a budapesti és nagyvárosi zsidóságnak: nem szüntette meg a nagybirtokok túlsúlyát, nem hozta meg a birtoktelepítési alaptörvényeket, az ipari munkásság és a parasztság érdekeit teljesen figyelmen kívül hagyta, amit csak elősegített a magyar középosztály köreiben eluralkodott dzsentri életszemlélet.
Szekfűn kívül felhívjuk a figyelmet egy lengyel származású erdélyi gróf, Zelensi Róbert emlékiratára (Emlékeim. Bp. 1928. Pallas Rt.), amelynek mind a 931 oldala vádirat a kor vezetőrétege ellen. Zelenski gróf országgyűlési képviselő volt: eleinte támogatta a függetlenségieket, majd amikor azt tapasztalta, hogy felszólalásai pusztába kiáltott szavak maradnak, mi több, gúnykacaj fogadják javaslatait, visszavonult. Sorai (5-6. old.) egy ízig-vérig konzervatív elme ma is megszívlelendő igazságai: „Négy nagyhatalom küzd jelenleg az uralomért: a vallás, a nagyobbrészt zsidó sajtó, a zsidó szabadkőművesség, végre a zsidók által vezetett socialismus. Miután az első nagyobb részt conservativ nyomon jár, a három utolsó bal irányban halad, természetes, miszerint a közelmúltban a fölforgató eszmék legtöbbnyire az erősebbek voltak. Szerencsétlenségemre hamar tapasztalnom kellett, milyen vészt hozó a civilisatiora a zsidók által irányított sajtó, a szabadkőművesség és szocialismus és minden, amit kivívni szándékoznak és hozzáfogtam az ezek elleni küzdelemre.”
Tormay Cécile „Bujdosó könyv” -én kívül a zsidó hegemónia veszedelmére leghatározottabban és legrészletesebben talán éppen Zelensky könyve mutat rá, mindenekelőtt arra a rövidlátásra, amely nem ismerte fel karakterológiai tulajdonságaiknak mindegyikükre vonatkozását. Egy 1918 és 1919 okait firtató visszaemlékező (Zsedényi Aladár: Vörös cserepek Károlyitól Bethlenig. Bp. 1925. Hollóssy János Könyvnyomdája, 20. old.) például három csoportra osztotta őket:
„Az első, a leginkább asszimilálódott, röghöz tapadt magyar zsidóság, amely hevesen tiltakozik, hogy őt a Kárpátok között nemzeti szempontból kiválasszák. Nem is igen ismer más nyelvet. Határozottan magyar érzésű és magyar gondolkozású. Ezeket a jellemző vonásokat még inkább élesebbé lehetne rajzolni, ha zárkózottságukból engednének és ha az antiszemitizmust ügyes politikával mérsékelni lehetne.
Szerte a világban jön-megy a zsidóságnak másik része. Kizárólag az üzleti érdek űzi-hajtja őket. Ubi bene, ibi patria. [Ahol jól megy soruk, ott a hazájuk. – Ifj. T. L.] Ez a jelszavuk. Az utazó zsidó soha sem utazik haza, mert neki ott a hazája, ahol a megbízója, a firmája lakik. Egyetlen érzelmi kapcsolat fűzi csak fajához s ez a Talmud. Az internacionalista eszmék apostolai az ő soraikból rekrutálódnak.
Szemben a két klasszissal, teljesen indolensek a nagytőke képviselői. A faji karaktertől eltekintve ők azok, akiket minden nemzeti idea felett egyedül a matematika érdekel. Nekik nagyon mindegy, hogy mi történik teszem azt a sinfeinekkel, hogy kibékül-e a Vatikán a Quirinállal, vagy hogy mikor rendeznek ismét olympiádot a svédek. Ám nyomban felszisszen a kapitalizmus, ha a tőzsde fokmérője kellemetlen elváltozást mutat. A hazafias, vagy jótékony célra szánt adományaik soha sem a subjektivitásnak gyümölcsei.”
Nem bizony, miként alkalmazkodásuk is csak mimikri, amiért képtelenek az asszimilációra, hiszen alaptulajdonságaik – a pénz csúcsértéknek tekintése (kapitalizmus), az értelemnek az erkölcs fölé helyezése, az értelmiségi pályák élére törés (intellektualizmus), a célok eszközválogatás nélküli elérése (teleologizmus), az akarat korlátlansága (voluntarizmus), a hadsereg tökéletesítésével és a tömegtájékoztatás birtokbavételével való politikai hatalomra jutás (mobilizmus) – ezt lehetetlenné teszik.
Ugyanerre a felismerésre jutott Tormay Cécile is a „Bujdosó könyv”-ben (2. köt. Bp. 1922. Pallas Rt. 48. old.), kifejezve kiábrándulását egyenesen az emberiségből, amiért térhódításukat közönyösen szemléli, amiért „olykor évszázadokra megfeledkezik” „terveiről és hatalmáról. Az egyiptomi végzet, Kánaán sorsa, Róma feloszlása, Bizánc vallási villongásai, Spanyolország süllyedése… oly messze van. És messze vannak a nagy zsidóüldözések is, melyek következetesen akkor lobbantak fel, ha a judeai nép túl vakmerően nyújtotta ki a kezét. A feleszmélés bosszúja, az üldözés, mindig rövid ideig tartott. A zsidóság a balsiker után sebesen tűnt vissza a homályba és mákonyport hintett a népek szemébe, hogy nemzedékekre megvakuljanak és ne emlékezzenek.”
Hajszálpontosan mérte fel, hogy a „feleszmélés” mennyire elmaradt hazánk életében is (2. köt. 48. old.): „A háborút megelőzőleg, az ezerszer megbódított világpsyche altatta el a magyar nemzetet is. Láttuk, hogy a keletről beözönlő zsidóság a falusi pálinkamérők után rátette a kezét a földünkre. A városi kis rőföskereskedés után rátette a kezét egész gazdasági életünkre. Láttuk, hogy a háború alatt kivonta magát és milliókat szerzett, míg a mieink mankót szereztek. Hallottunk róla, hogy egy cionista congresszus Párisban azt a határozatot hozta: a zsidóságnak törekednie kell, hogy világuralma támpontjául Budapestet, azután Magyarországot elfoglalja. És sokan voltunk, akik 1917-ben, a háború alatt olvastuk a magyarországi zsidó irodalom legkomolyabb tehetsége, Ignotus (Veigelsberg) Hugó megdöbbentő kijelentését a szabadkőművesek lapjában, a Világban: »…a végsőn is túlmenő áldozatkészséggel mentjük át azutánra intézményeinket, eszközeinket és embereinket.« Most itt van az az azután, kilépett a homályból. Huszonnégy zsidó népbiztos ott áll a többi élén a magyar élet és halál fölött.”
Azonban a mégoly megrázó „Bujdosó könyv-nél” is mélyebben ragadja meg az olvasót a „Az eltüntetett ország” című, 14 kötetes életműsorozata 9. kötetében (Küzdelmek. Emlékezések. Bp. 1939. Singer és Wolfner Rt. 62-67. old.) megjelent írása, amely a cionista hegemónia mellett a magyar diplomácia életképtelenségében, a nagyrészt ennek következtében rólunk Nyugat-Európában kialakult hamis képzetekben, vagyis az ottani politikusok kétségbeejtő tudatlanságában látja Trianon okát. Ezt adjuk most közre mindannyiunk okulására, kiemelve általunk legfontosabbnak tartott üzeneteit.
Az eltüntetett ország
» Volt egy ország a világon, amelyet eltüntettek az emberiség tudatából, és az emberiség jóformán csak akkor vette észre, hogy van, mikor szétszaggatta.
Azóta a magyar jelen, tragikus nagyságával, itthon tartóztatja még a gondolatunkat is. Aki közülünk távolba néz, aggódva, sötéten néz, mint a gazda, mikor jégverés után a lábon lézengő vetésből a láthatárt kémleli.
A szemhatáron felhőgyűrűzés rémlik szüntelen a megszállt, fájdalmas földek felett. És túl rajtuk vajon mit keresne a gondolatunk? Odaát csak gyűlölet vagy közöny van és minden úton mély szekércsapás. A miénket viszik évről évre a szekerek! És mentől inkább viszik, mentől inkább múlik az idő, emlékezésünkben annál idegenebbnek tűnnek fel a külföld egykor ismerős tájai, a messze nyugati nagyvárosok, melyek számunkra elvesztették glóriás jelzőiket. Álarcos menetük véget ért. Trianon volt az éjféli óra. Az álarcok lehullottak, a jelzők lemáltak, mint a felragasztott dolgok és a kultúrmetropolisok feledhetetlenül megmutatták mezítelen arcukat.
Nehéz nekünk arrafelé az út. Még a képzeletnek is nehéz, nehéz még az emlékezésnek is.
A Szajna partja, a Temze, a Tiberis… Tőlünk elmaradt a Vág, a Kárpátok vad, tiszta érverése, a három-testvér Körös, a zsongó Maros, a Dráva és az álomittas szőke Száva. A rab Dunába idegen halászok hálója merül, idegen hajóktól sebesül a hab, idegen révészek gyújtanak révlámpát a partokon, ha este lesz.
Hogyan történhetett? Kik tették ezt? Saját bűnünkön túl, túl vöröslő októberi és márciusi arcokon, külföldi városok képei bukkannak fel. Emlékezetünkben utcák nyílnak, melyekben valaha gondtalanul nevettünk, terek tárulnak, paloták körvonala rajzolódik, ablaksorok, kapuk ívei.
A Quai d’Orsay, a Foreign Office, a Ministero del Estero. Távirati irodák, előkelő lapvállalatok, zugszerkesztőségek, balkáni követségek, bankok, börzék. És egyszerre eszünkbe jut… A háború előtti évek napsütésében csendesen kocog a bérkocsi. A párizsi, római, londoni, berni vagy brüsszeli bérkocsis felmutat az ostora hegyével egy-egy palotára. – L’ambassade d’ Autriche… dell Austria… Österreich… Az osztrák követség – mondották a világ minden nyelvén. És a paloták kapuja felett előkelően uralkodott a kétfejű sas. A zászlótartó vasmarkjából a császári Ausztria zászlaja lobogott bele az idegen városok szemébe.
Magyarország nem volt sehol. Magyarországra semmi sem emlékeztetett. És ami idebenn háromszáz éven át sem csatatéren, sem vesztőhelyen nem sikerült, az sikerült odakinn, a nagyköveti palotákban. Ott sikerült az osztrák császári sas tolla alá bujtatni az ezeréves Magyarország önálló államiságának a fogalmát.
A világ népei aztán lassan-lassan már csak akkor vették észre az eltüntetett országot, ha valamelyik kis szomszédunk kiöltött nyelvével ide mutatott, ha rágalmaival csapdosott felénk. És a rágalmak ellen vajon ki védett volna meg? A kétfejű sas külföldi palotái? A „közös” külügyminisztérium sajtóosztálya, vagy a bécsi miniszter – a császári ház minisztere? Minek! Hiszen akkor kiderült volna, hogy vagyunk. Hiszen a védelem kiemelte volna a kétfejű madár tollai alól az elrejtett koronás országot.
És így kezdődött el a trianoni végzet…
Hiába adtunk egy ezredéven át lángoló világosságokat az emberiségnek, más népek elorozták a magyar világosságokat, hogy ne bizonyíthassuk vélük önmagunkat. A törökverő belgrádi győzelmet a szerbek kobozták el, és ráadásul eltulajdonították Petőfi kiskunsági tűzlelkét is. Hunyadi Jánost és Mátyás királyt az oláhok sajátították ki. Vitt mindenki, még a németek is: a magyar Liszt Ferencet… Semmelweis Ignácot. Kincsei és ürességei közé a magyar lélek nagy lobbanásait az vitte el, aki akarta.
És a világsajtó sietve szentesítette a rablást. A magyar múlt lángelméi felett osztozkodó Trianon évekkel megelőzte az országosztó Trianont. „A szerbek mentették meg a belgrádi győzelemmel Európa kultúráját… Hunyadi János oláh dicsőség volt… Semmelweis a német tudomány diadala” – írták a különböző újságok. Olvasóik köztudata pedig felitta az új leckét és elfeledte a históriát.
Hiába tiltakoztunk. Nagy múltunkkal hiába akartuk tanúsítani eltüntetett létünket. Kinevettek. Amiről egy Corvin Mátyás és egy Liszt Ferenc emléke nem tudta többé meggyőzni a félrevezetett világot, ugyan hogy tudták volna meggyőzni külföldre vetődött árva kis magyarok, magukra hagyatott nemzedékek, melyeket senki se tanított meg arra, mi készül ellenük, hogyan kell védekezniük.
A kétfejű sas palotái hallgattak. És egyikünk-másikunk erőlködő egyéni bizonyításai felett kicsinylően, unottan mosolygott a külföld. A trianoni ítélet már a lelkekben volt… A népek köztudatában már megszűntek történelmi jogaink, gazdasági összeforrottságunk senkit sem érdekelt, földrajzi egységünk vonalát a tömegtudatban elmosták kis szomszédjaink propaganda ábrándképei, melyek azóta… valóra váltak.
Idebenn, parlamentünkben szuverén magyart államról beszéltek nekünk, odakinn keserű szégyenben, elkínzottan éreztük, hogy a világ számára csak egy izgága osztrák tartomány vagyunk, mely a közhit szerint, a népeit védő Ausztria akaratával dacolva, önhatalmúlag eltiporja, kioltja az őslakó, ősjogú, nagy kultúrájú, szenvedő nemzetiségeket…
Párizsban magyarázták nekem, hogy Erdély az oláhok őshazája és Dél-Magyarország a szerbek bölcsője. Amerikaiak szememre vetették, hogy a Kárpátok alatt a csehek földjét bitoroljuk. És ugyanekkor egy fejedelmi sarj Itáliában nyelvünket a német nyelv egyik tájszólásának vélte. Kicsiny jelek… és mégis bennük volt a sorsunk. Rómában egy olasz szenátor házában pohárköszöntővel, mint osztrákot üdvözöltek, Firenzében pedig, mikor a város a trieszti olasz egyetemért tüntetett, mint osztrákot bántalmaztak. Hiába mondtam itt is, hogy magyar vagyok. Hiába mondtuk bárhol is.
A háború első évében létezésünkről még a front mögötti német közvélemény sem vett igen tudomást. Berlin szívében, a Friedrich Strassén, 1915 nyarán történt. Egy boltban „szövetséges levélpapírt” árultak. A dobozokra német, osztrák, török és bolgár zászló volt festve. – Hát a magyar? – A kereskedő a fekete-sárga zászlóra mutatott. Két vásárló is beleelegyedett a beszédbe: – Nem értjük az önök közjogi helyzetét, túl komplikált. – Ha a németek Immanuel Kantot megértik, azt is megérthetnék, hogy Magyarország nem Ausztria – feleltem én.
És ezek a barátaink voltak! Az ellenségeink évtizedes, zavartalan koholmányai és rágalmai megelőzőleg úgy elterjedtek, olyan nagyra nőttek, hogy gyalázásukkal az egész világon elborították hajdani emlékünket.
Tudták-e ezt idehaza? A magyar parlamentet jóformán csak a személyi harcok érdekelték, a magyarországi sajtó sajátságosan elkerülte ezeket az égő kérdéseket, a magára hagyatott, mit sem sejtő nemzeti közvélemény pedig nem foglalkozott velük. És ha elszigetelten, elvétve mégis felháborodott – nem történt semmi. A magyar harag csak a fütykös végéig védi a magyar igazságot és becsületet. A magyar harag többnyire csak annyi ideig tart, amennyi ideig a fütykös suhintása. A miénkre vágyók tervszerű, szívós és kioktatott bántalmai pedig éveken át folytatódtak és … messze voltak a fütykös végétől. Így történt, hogy Trianont a kontinensek tapsa fogadta és barátunk, ismerőnk nem volt sehol.
De azóta sok minden megváltozott. A világ legfeledékenyebb népét – a magyart, szüntelenül emlékezteti a végzete. Trianon benne van a reggelünkben, a munkánkban, az éjszakánkban. Belenéz a tányérunkba, elfújja a világosságot az asztalunkon, kioltja a tüzet a kályhánkban. Benne van az életben és a halálban.
Odakinn nem pihen a dühödt rágalom. Amit elvett, meg is akarja tartani. De fiatal külföldi képviseleteink már őrszemek, a nemzet sajtója figyel, a közvélemény készen áll és a magyar lélek igazunk tanítására, önvédelemre utasítást kér.«
Ifj.Tompó László – HunHír.Hu