Dezséri Bachó László a Trianon utáni nemzeti ébredés értelmiségijeként pontosan tudta, mennyit ér a hol szőrmentén szociáldemokrata, hol körmönfontan kommunista, hol posztkommunista polgárként az anyaországban és az emigrációban egyaránt hazánkat árendába eladók hangváltoztatása, amit Göndör Ferenc (Krausz Náthán) példa értékű leleplezésével fémjelzett.
Megkérdezhetik olvasóink, miért tartjuk ennyire szükségesnek Kun (Kohn) Béla egykori, sem a Horthy-korszak rendőrsége, sem az FBI által el nem ítélt sajtófőnöke (főleg emigrációs) sajtógarázdálkodásainak részletes ismertetését, miért foglalkozunk korántsem példátlan, a két világháború közötti Magyarország vezetését csuklóból megítélő, ellene csípőből tüzelő rágalmaival ilyen részletesen? Azért, mert esete tipikusnak tekintendő: amíg Horthy kormányzóságának negyedszázada alatt mind a kor szociális viszonyaival elégedetlen népi írókat egyes munkáik miatt bíróság elé citálták, és számtalanszor el is ítélték, továbbá a radikális (nemzetiszocialista-hungarista) nemzeti politikusok műveinek megjelentetése sem volt teljesen akadálymentes, addig a Bethlen István és Peyer Károly 1921-ben megkötött paktuma eredményeként ha a kommunista párt nem is, annak fiókszervezete, a szociáldemokrata párt (sztrájkmoratóriummal bár, mégis) működhetett, így készülve mindenkori Göndör Ferencekkel (Krausz Náthánokkal) az 1919-ben elbukott 133 nap későbbi visszatérésére.
1945-ig kellett csak várniuk.Előléptek az őket „végelnyomó”, darutollas csendőrök „halálra ítélte” odúból, és, miként Dezséri-Bachó írásából is kitűnik, könyörtelenül kiátkozták nemzetünk értelmiségijeinek, államvezető rétegének legjobbjait (korántsem csak a mindmáig „közellenség”-nek kikiáltott Szálasi Ferencet és kormánya tagjait, hanem a Nyilaskeresztes Párthoz-Hungarista Mozgalomhoz nem tartozó, az általa irányított államvezetésben mégis résztvevő minisztereket, értelmiségieket is), átírva ezáltal történelmünket, meghamisítva hosszú évtizedekre a felnövekvő nemzedékek tudatát. Ismerős a történet: Napóleon külügyminiszterétől, Talleyrand hercegtől megkérdezte egyszer, mit tegyen a származásukra oly büszke magyarokkal, mire az érintett azt felelte, hogy írja át történelmüket olyanra, amilyenre nem lehetnek büszkék. Ami neki nem, Metternichnek nem sokkal később már inkább sikerült (a finnugor elmélet erőltetésével őstörténelmünkről alkotott képünk átrajzolásával), de leginkább 1945, hazánk bolsevizálása után.
Ennek jeleként Jókai regényköltészetére jellemző kettősséggel (csak szentek és ördögök vannak a világon) kárhoztatták a régi, történelmi Magyarországot, amely szerintük úri, léhűtő arisztokratákból, bárókból, grófokból, mihaszna papokból és elcsigázott, nyomorgó, földteeln milliókból állt, míg az új, sosemvolt Magyarország a szocializált, dolgozó emberek osztályérdekek nélküli paradicsoma. E szemlélet jegyében hirdetett irtó hadjáratot a magyar nemzeti-keresztény politikai, művelődési elit minden tagja ellen a Révai József (Kahána Mózes) és Horváth Márton fémjelezte „művelődéspolitika”.
Társutasokra találtak ebben a Nyugat-Európába vagy Amerikába már 1919 után kivándorolt, a patkánylázadás alatt vezető szerepet játszó, a nemsokára már a Frankfurti Iskola holdudvarában felbukkanó újságírók, mint Göndör Ferenc (Krausz Náthán), akinek lapja, „Az Ember” hasábjain kifejtett sajtógarázdálkodásai a maradék nemzeti emigráció legjobbjainak heves ellenállásába ütköztek. Nemcsak a Hídverők alapító főszerkesztője, Alföldi Géza hallatta hangját ez ügyben, hanem olyan, 1945-ben elhallgattatásra ítélt értelmiségi kortársai is, mint dezséri Bachó László, aki számtalan írásában szentelt figyelmet a nyugati és amerikai közvéleményt megtévesztő sajtószerepléseire. Alábbi ilyen írása a „Hídverők” 1952. július 15-i számából való (17-22. old.).
A vén bohóc jubileumára
»Már az elején megmondom, hogy ezt a cikket nem vitairatnak szántam. Vitába bocsátkozni csak művelt, jó szándékú és tárgyilagos, jóhiszemű, tisztességes emberekkel szabad, de nem arcátlan ripőkökkel, rosszindulattól és bosszúvágytól lihegő hazug becsületrablókkal, legkevésbé pedig Kun Béla sajtófőnökével.
Ezt a hisztériás vén bohócot már számtalanszor leleplezték, rábizonyították nemcsak a proletárdiktatúra alatt és gróf Tisza István tragikus végének előkészítésében játszott szerepét, hanem azt is, hogy amióta Krausz-Náthánból Göndör Ferenccé vedlett át és ezen a néven ismerik, éltető eleme és kenyere a rágalmazás s tisztességes emberek bemocskolása volt. A magyar újságírás hivatott tollforgatói számtalanszor, de hiába vágták szemébe kaján és cinikus, hazug piszkolódásait, hiába öntötték nyakon cáfolataikkal és bizonyítékaikkal, ő mindezt lerázta magáról, mint kutya a vizet és ott folytatta, ahol elhagyta, megerősítvén ezzel az ősi közmondás igazát: „Naturam expellas furca tamen, usque recurret”. [Űzd ki bár a természetet vasvillával, mégis visszatér az – Ifj. T. L.] Kár, hogy a „furca” magyarul vasvillát és nem nyaklevest jelent, mert ezt régen megérdemelte s talán meg is értette volna.
Amióta előbbi „hazájából” a proletárdiktatúra alatt vitt főkolomposi szereplése következményei, a bírósági felelősségre vonás elől elszökött, különösen pedig amióta Amerikában talált új „hazát”, külsőleg ügyesen alkalmazkodott környezetéhez, de az idézett közmondás szerint maradt, ami volt: a magyarságot, főképp pedig a magyar értelmiséget halálosan gyűlölő bolseviki, aki veszett kutya módjára dühösen mar bele mindenbe, ami nekünk, magyaroknak és keresztényeknek mindig szent marad. Lapjának 25 éves amerikai jubileumát öntelt vigyorgással ünneplő és ünnepeltető kivénhedt mérges kígyónak még sohasem léptek a fejére úgy, hogy magára eszmélt volna.
Ne is beszéljünk régebbi szerepéről, hanem csak arról, ami a magyar emigrációt érdekli. Elég megemlíteni azt, hogy amikor egykori, vele együtt Kun Béla körül nyüzsgő puszipajtását és fajtestvérét, Rákosi Mátyást a független magyar bíróság kommunista izgatásért elítélte, Göndör-Krausz elvtárs a bíróságról szedte le a keresztvizet. Amióta régi elvbarátai általa világba üldözött emigráció undorral bár, de mégis kénytelen tudomást venni létezéséről, ez a cinikus, hazug vén bohóc három pávatollal ott,a hol agya fészkel, lármázik és kakaskodik a New York-i sajtódzsungel szemétdombján. Az első számú pávatoll az „amerikai hazafi” és a „demokrácia bajnoka” színeiben hint port a világ szemébe, a második Izrael színeiben tündököl, a harmadik pedig, miután a vörös, különösen a sarló-kalapács felé hajló árnyalatokkal Amerikában ma nem divat, egykori „hazája” zászlajának három színét csillogtatja meg.
Amerika dolga eldönteni azt, hogy kedvencünk mennyire hű polgára annak a földnek, melyet hétről hétre undorító hízelgéssel körülémelyeg. Izrael iránt érzett forró szerelme sem érdekel bennünket, és maga Izrael is csak annyiban, hogy őszintén kívánjuk minden zsidónak, találjon ott végleges hazát és pihenje ki a Siratófal árnyékában nyugtalan vándorlásának és más népek nyugtalanításának fáradalmait. De az igenis érdekli a magyar emigrációt, hogy ez a Krausz-Göndör és a vele egyivású amerikai, chilei vagy izraeli állampolgárságú göndörök diktatórikus, ellentmondást nem tűrő hangon nyálazzák az 1944/45-ben a Moszkva zsoldjába szegődött Rákosi, Gerő, Péter Gábor és más szovjet-orosz állampolgárságú göndörök terrorja alá került régi Magyarországot, annak intézményeit és értékeit, a kielégíthetetlen bosszú vak dühével üldözik az akasztófa, börtön és deportálás elől ideiglenesen más országokba menekült magyar emigrációt, különösen pedig azt az értelmiséget, mely mostani elhagyatottságában és nyomorúságában is, puszta létezésével azért szálka a szemükben, mert nem hagyta magát az otthon dühöngő göndöröktől és alávaló cinkosaiktól felköttetni, vagy lassú kínhalállal kiirtatni. Nekünk közömbös, hogy a Stern-gang terroristái kormányozzák-e Izraelt, avagy Grünzweig Salamon és Epstein Izidor vagy más, ők azonban, a világ minden zugában azonos recept szerint dühöngő göndörök beleszólnak a magyar emigráció minden ügyébe, és félremagyarázhatatlan egyértelműséggel rágalmazzák minden mozgalmunkat és vezetőnket, akikről mind ők, mind az otthoni elvbarátaik feltételezik, hogy a jövendő Magyarország részére értéket jelentenek. De a hazug, mocskolódó rágalmazás csúcsteljesítményét a New York-i Göndör, ez a magyargyűlölettől csepegő kivénhedt sajtógengszter érte el, aki egész életében mást sem csinált, mint azt, amit Amerikában egy negyedszázad óta folytat, azaz vérbeli demokrata és amerikai hazafi álarcában, újabban pedig „antibolsevista” bohócsapkával a fején ontja a kénköves tüzet és rikácsolja a világba komisz rágalmait, amelyekről ő maga tudja a legjobban, hogy azok szemenszedett hazugságok.
A keresztény Magyarország gyalázására a saját maga és a körülötte összeröffent bizonytalan, sőt sok esetben nagyon is jól ismert múltú banda által elkövetett útszéli hangú, hazug cikkekkel köteteket lehetne megtölteni. De néhány idézet is elegendő arra, hogy az aluszékony, hiszékeny és százféle irányzatra és „vonal”-ra szakadt, atomizált magyar emigráció ráébredjen, amíg nem késő, arra a nagy veszélyre, amely őt puszta létében fenyegeti a konok következetességgel, hétről hétre ismételt göndöriádák meg nem cáfolása, könnyelmű eltűrése folytán. Ezek a légből kapott hazugságok, amelyeken vörös fonálként húzódik át az antiszemitizmus feléledésétől való remegés és a valóban antibolsevista emigráns magyar értelmiség tönkretételének gonosz szándéka, teljes összhangban vannak azokkal az intézkedésekkel, amelyeket a budapesti népi-demokrata kígyófészek naponta elkövet azért, hogy először lefejezze, azaz hivatott vezetői kiirtásával akcióképtelenné tegye a Rákosi-Gerő-Révai trió és társai igájában fuldokló magyar népet, később pedig velejéig megrontsa, elnemzetietlenítse és beolvasztásra éretté tegye az iránytűjétől megfosztott nemzetet. Göndörék rosszhiszeműségén egy jottányit sem változtat néhány, porhintésnek szánt kirohanás Rákosiék otthoni hóhérmunkája ellen, mert ez csak a jóhiszemű és még mindig nem eléggé tájékozott új „haza”, Amerika félrevezetésére, valamint a régi és új amerikások között bekötött szemmel járkáló tökfilkók becsapására való, akik Göndörék pápaszemével az orrukon nem is sejtik, hogy amikor a pesti főgöndörök elolvassák a New York-i alvállalat által összehazudott förmedvényeket, vigyorogva kacsintanak össze és elégedetten dörzsölgetik véres kezüket, hogy íme, milyen príma munkát végez túl a nagy pocsolyán Kun Béla egykori sajtófőnöke.
No de lássunk néhány szemelvényt azok közül, amelyeket maga a nagy Göndör és társai: Kéri Pál, János (?) Andor, Fáy-Fischer és a többi munkatárs, akik között még bicskával keresztelt „reverend”, azaz keresztény pappá átminősült humanista is akad,a pesti zugkávéházak ferbli-asztalait körülülő vigécek, a Teleki téri ódondászok, az angyalföldi kiskocsmák és a Rumbach utcai kóser vendéglőkben üldögélő előkelőségek emelkedett stílusában a magyar emigráció diszkreditálására kiagyaltak, miután előbb Mindszenty hercegprímást maga Göndör tette meg ostoba antiszemitának, társai pedig összeköpdösték az utolsó évtizedek összes magyar értékét.
Göndörék szerint természetesen az egész emigráció egyetlen óriási náci-fasiszta bűnszövetkezet, különösen pedig a katonaság és csendőrség volt tagjai, akik „új Orgoványt” készítenek elő. A Bajtársi Közösség természetesen nyilas tömeggyilkosok vezetése alatt álló „antidemokratikus” alakulat, náci érdekeket képvisel és bűnös sok tízezer magyar elhurcolásában, az [1944. – Ifj. T. L.] október 15-i fegyverletételi parancs elszabotálásában. Szálasi „nemzetgyilkos gárdájának ez a hitvány öröksége” és a vele cimboráló legitimisták, horthysták és áldemokraták csak azért létezhetnek, mert a magyar baloldal megtagadta demokratikus múltját és most fasiszta gonosztevőkkel cimborál, akarat nélküli bábként pottyan népünk gyilkosai ölébe, a Nemzeti Bizottmány pedig megalkuvásával a fasizmust készíti, alapítói részeg szobainasként kóvályognak a neofasiszta polip fojtogató ölelésében. Göndörék persze nem fogynak ki a „szegedi gondolattal elindult rémuralom” és a „tiszti brigantik” gyalázásából, akik pénzt, aranyat és más értékeket loptak és raboltak: merészen állítják, hogy Németországban háborús bűnös nyilas- és csendőrtisztekből alakult terrorista banda van föld alatti vezérkarral, amelynek célja a Magyarországra való bevonuláskor a zsidók, kommunisták és a politikai megbízhatatlanok teljes kiirtása, ártatlanok tízezreinek leöldösése, mert ezeknek a gonosz terroristáknak még nem volt elég a gyilkolásból és fosztogatásból. Ezeket a különítményi élősdieket és gyáva zsoldos legényeket nagyra törő politikusok támogatják titkos politikai pénzalapokból, hogy visszaállítsák a feudális vagy nyilas Magyarországot, a csendőrőrmesterek, szolgabírák, léhűtő grófok és nemesek világát. A háborút persze csak azért kívánják, hogy lopjanak és öljenek, „magáért a gyilkolás lehetőségéért”. Nyugodtan ráfogják Göndörék Zákó [András – Ifj. T. L.] tábornokra, hogy elősegítette Magyarország felbomlasztását, a nyilas diktatúrát, a zsidótörvényeket, a szabad rablást és tömeggyilkosságokat, szervezetében az MHBK-ban neonácik vezetnek és bujkáló háborús bűnösök alkotják az abszolút többséget. Göndör és a nagyreményű göndörfiókák természetesen adósak maradnak a bizonyítékokkal, hogy kik, hol, mikor, mit, illetve kit raboltak és gyilkoltak, melyik tiszt lopott pénzt és aranyat, hol és ki alakította meg a zsidógyilkolásra készülő szervezetet, kik a tagjai, és mivel segítette elő Zákó vezérőrnagy Magyarország tragédiáját. Bizonyítani? Ilyen csekélységgel ezek a becsületrablók keveset törődnek, mert céljuk az, hogy minden emigráns tisztet agyonrágalmazzanak Amerika és a németországi megszálló hatalmak felé.
Köpködő célbaklövési versenyük kedvenc célpontja a csendőrség. Nekik minden csendőr „kakastollas hóhér”, akinek sortüzei tízezreket küldtek a halálba. Miért utálják ezek a csendőrséget? Mert ez volt a régi Magyarország legpompásabb intézménye, belbiztonságának legmegbízhatóbb őre. Hogy melyik csendőr hol és mikor gyilkolt, Göndörék nem tudják megmondani, de ez nem is fontos, mert ők az egész csendőrséget en bloch akarják megbecsteleníteni.
No és hol van a szökevény fasiszták, a tisztek és csendőrség központja? Hol is lehetne másutt, mint Párizsban, arisztokraták és legitimisták vezetése alatt, nyilas gyilkos vezérkarral, melybe horthysták is befurakodtak. Pénze van bőven, amelynek eredete a horthysta állam kimentett vagyona, megtoldva a zsidóktól lopott, zsarolt és kicsalt értékekkel, melyek oda vonzzák a kisebb-nagyobb dögkeselyűket, a jobboldali sajtó és a nemzet ellen bűnözők (!!!) érdekközösségét. Ezek a bűnözők 1944-ben csecsemők fejét loccsantották szét az aszfalton, vezérük egy báró, aki lapot vett magának és abban mossa tisztára a gyilkosokat, körülötte apróbb hullahegyek nyüzsögnek, remekbe szabott tömeggyilkosok és lompos kuvaszok módjára lesik, hogy mi hull le a lesepert nemesi asztalról. Legveszedelmesebbek azonban a demokrata jelmezben (!!!) romboló nyilasok, akik a királyra ágyúval lövető kormányzó híveivel cimborálnak. Ez a heterogén banda természetesen azért nem mert hazamenni Göndörék szerint, mert otthon „…a demokratikus pártok alkotta bíróság jó néhányukat jól megérdemelt kötéllel vagy börtönnel várta…” Ha újból hazamehetnének, még egyszer megásnák a nemzet sírját, hiszen céljuk most is az, hogy bűnbocsánatot szerezzenek a tömeggyilkosok számára és visszaállítsák a nagybirtokot és az osztályuralmat. Így a göndörök! De persze nem mondják meg ezek a vásári hazudozók, hogy Párizsban melyik utca, házszám alatt, kinek a vezetése alatt működik ez a kötelet érdemlő gyilkosokból álló bűnszövetkezet. Fő a rágalmazás, annak az olthatatlan vágyuknak világgá lihegése, hogy mindenkit, aki nekik nem tetszik, fel kell akasztani az otthoni „demokrácia” bosszúszomjának kielégítésére.
Egy cikkbe a Göndör-féle rágalmak egy milliomod része sem férne bele. Nincs az emigrációnak olyan életmegnyilvánulása, amelybe ezek a gengszterek bele ne gázolnának. Ők akarnak ízlést, világnézetet, politikát és tempót diktálni mindenkinek és azzal fenyegetőznek, hogy aki nem fekszik le előttük, az „örök emigráns” marad. Erre a sorsra szánták különben az egész emigrációt, főként annak politikusait, katonáit és művészeit. A soproni országgyűlés nekik „nemzetgyűlésnek csúfolt haramiabanda”, tábornokaink fasiszta bérencek, katonáink keretlegények, tömeggyilkosok, íróink a fasiszta és náci métely terjesztői, mint legújabban gróf Wass Albert is az, mert egyik regénye [pontosabban a „Kicsi Anna sírkeresztje” című elbeszélése – Ifj. T. L.] alakjai között egy falusi zsidót, Weiss urat mint kommunistát szerepelteti. Mintha Rákosi, Gerő és a többiek nem is volnának a világon! Szerintük Wass Albert ezzel a regénnyel tömeggyilkosságra uszít, akárcsak a földig lepocskondiázott, nemes egyszerűséggel „selyemfiú”-nak titulált Milotay István és a magyar újságírás többi büszkesége. Ennek a bandának ideálja Solti Hermin, meg a többi „világhírű dizőz”, aki alantas nívójú kabarék félrészeg, petyhüdt idegzetű, csámcsogó közönségének ökrendezte vederszámra a válogatott disznóságokat. A nemes veretű emigrációs színjátszás mindenütt megbecsült és ünnepelt képviselőjéről, Szeleczky Zitáról, Solti Hermin bámulói azt hazudják, hogy az ő „rikácsoló hangja csengett a fülünkben az ostrom s a nyilas rémségek éjszakáiban”, mert azt kiabálta, hogy fel kell koncolni és a Dunába dobni a zsidókat, baloldali árulókat. Göndör-Krausz „budapesti barátai” leveleire hivatkozva állítja ezt, és némbernek nevezi őt, színész-kartársáról, Szilassy Lászlóról, akit becstelen pojácának nevez, azt erősítgeti, hogy kém, besúgó volt, végigzsarolta a gazdag zsidókat, házkutatásokat tartott, zsidóverésekre járt be a gettóba és több mint 100 000 pengő értékű ékszert rabolt össze s félholtra vert egy nagybeteg zsidót. Szilassy esetében Göndör-Krausz Jávor Pálra, saját lapjának munkatársára és bizonyos 1945-ben felvett jegyzőkönyvekre hivatkozik, amelyek létezését, amíg nem teszi közzé az aláírók nevével együtt, tapasztalataink alapján kétségbe kell vonnunk,a mint ahogy azt is hazugságnak tartjuk, amikor Muráti Liliről és férjéről, a kiváló íróról azt írta „Az Ember”, hogy ez a kifogástalan magyar házaspár zsidókról ékszereket zsarolt és rabolt. Ugyan hol, kitől és mikor?
A hazáját, vagyonát, állását, családját, múltját Rákosi-Roth [helyesen Rosenberg – Ifj. T. L.] terroristái és a felszabadító dicsőséges vörös hadsereg zsákmányául otthagyó magyar emigráció 95 %-a koldusszegényen, néhány csomaggal vagy anélkül érkezett nyugatra, a bizonytalanságba és nyomorúságba, amíg szétszóródhatott, mint „lóerő” az öt világrészbe, átment a testi és lelki szenvedések egész skáláján a Himler Mártonok, Grossz-hadnagyok, a „magyar ajkú” honfitársak soraiból kikerült firkászok, hamis tanúk és IRO-potentátok jóvoltából. Mint a nagyvilágban mindenütt megállja a helyét a tábornokból lett éjjeliőr, a volt miniszteri tanácsos gyári munkás, a csendőrből lett pincér és házmester stb. … Íróink, művészeink, tudósaink, orvosaink becsületet szereznek a magyar névnek mindenütt, finom úriasszonyaink nem riadnak vissza a cselédmunkától sem, hiába vigyorogja szemükbe Göndör-Krausz újságja, hogy íme, a fekete grófokat a muszka vitézek még sírboltjaikból is kihajigálták, a „cselédnyúzó nagyságák pedig azóta nagyságát nyúzó cselédek lettek”! Fiaink egy része máris Koreában harcol, a nyugati kultúráért és az amerikai demokráciáért, más része Indokínában ontja vérét a francia trikolor alatt, de Göndör-Krauszéknak ez mindegy! Nekik minden előttük hasra nem vágódó és gerinces magyar „nyilas”, aki az ő előkelő terminológiájuk szerint „sötétben meglapuló, bűzös szájával és véres kezével újból fertőzni akaró gyilkos… Egyetlen tisztességes ember sem akad közöttük! … Otthon valamennyi csak dőzsölt, paráználkodott!” Ez a göndör-krauszok fellebbezhetetlen (?) verdiktje és ugyanakkor védekezés is a folyton terjedő antiszemitizmus ellen! Ezek rögeszméje az, hogy minden emigráns, talán még az óvodás gyerek is, állandóan velük törődik, kiirtásukról ankétezik. Zugkávéházi és külteleki szótáruk szerint minden magyar, legyen az élő vagy halott, aki október 15-e után „segített meghosszabbítani a háborút”, nem érdemel más nevet, mint „ganaj, főganaj, hóhér, vértől csepegő körmű tömeggyilkos”. Utánad másznak ezek mindenüvé, feljelentenek a hatóságoknál, agyonrágalmaznak a munkaadódnál, bojkott alá helyeznek! Chilében a göndör-krauszok igazoltatják a magyar bevándorlót, Ausztráliában hamis vádakat emelnek ellened, Amerikában már az elnöknél jelentenek fel, Argentínában „Az Ember” testvérlapja, a Hatikva, legyaláz a sárga földig, kedves magyar emigráns Testvérem, és nincsen olyan zuga a világnak, ahol békében lehetsz tőlük. Egy János Andor nevű fiók-Krausz azzal dicsekszik el „Az Ember” közönségének, hogy neki Argentína a kiutalt harci területem, ahol figyeli a véres emlékeiken kérődző nyilasokat és megállapítja róluk, hogy ezek „ótvaras sebek a magyar kolónia arculatán, ezek most is hazavágyódnak irtani és rabolni…” Az újságírásnak ezek a skarabeuszai lefúrják magukat a magyar koporsók födeléig, belesziszegik a halottak arcába, hogy „Te csak golyót kaptál, pedig kötelet érdemeltél volna!” Mert hiszen göndör-krauszék szerint „mindössze néhány közönséges gonosztevőt ítélt halálra az ország törvényes bírósága”. Utánad másznak ezek a templomodba, kifogásolják a gyászmisét, melyet egyházad papjai nekik nem tetsző halottakért mondanak, papjaidat istenkáromlóknak, templomodat olyan hajléknak nevezik, mely eltűrte, hogy az ördög szertartását végezzék el benne.
Göndör-Krausz és lapja handabandázásait a túlnyomóan antibolsevista és jobboldali magyar emigrációnak még akkor is ellensúlyoznia kellene, ha a jubiláló Göndör-Krausz, ez a kivénhedt, paralitikus bohóc – vagy talán megveszett ámokfutó? – nem jelentené ki, hogy ellenségei, azaz „az újra fenyegető fasizmus és egyéb brigantizmus szétzúzásáig” akarja folytatni a harcot és nem bömbölné dülledt mellel: „Nem tűröm, hogy a gyilkosok újra munkához lássanak!” Mint a felsorolt néhány idézetből kitűnik,ezek a „gyilkosok” mi vagyunk, a hazátlanná vált magyar értelmiség, aki ellen Göndör-Krausz mozgósítani akarja a vele egyetértőket, hogy ezek is üldözzék hétről hétre ellenségeiket, „az emberiség gonosz kártevőit”. Göndör-Krausz hivatottnak érzi magát arra, hogy ő építse ki „az emberiség legszebb eszméjének bevehetetlen védfalát”, mert „bűnös, bitang kalandorok szórják a dögvész és pestis bacilusait”, és „vérrel mocskolt kezükkel újra meg akarják ásni eszméink sírját!”
De fel kell figyelnie az emigrációnak más tünetre is. Náthánkát, Kun-Kohn Béla sajtófőnökét az „United Hungarian Jews of America” elnöke, Rottmann Armand, a „magyarul beszélő amerikai zsidóság” képviseletében azzal üdvözli, hogy a zsidóság védelme nem felekezeti kérdés, hanem a jogegyenlőség védelme. Rottmann Göndör Krausz Náthánt, aki „Az emberiség szolgálatában” vezette a harcot a zsidóságért, tartja legalkalmasabbnak erre a szerepre, további harcra biztatja s biztosítja az amerikai „magyar” (?) zsidóság erkölcsi (?) támogatásáról. Rottmannka hivatalos állásfoglalása részünkre nem meglepetés, mint az sem, hogy Náthánka „chaver”-jei: Kéri-Krammer Pál, Békefi-Kahn László és a többi atomfelekezeti tag, valamint Krausz „Az Ember”-éhez hasonló lap, lelkendezve üdvözli a világ minden részéből, mert hiszen eddig is tudtuk, hogy kikkel van dolgunk, és hogy ezek mit akarnak.
De azt is tudomásul kell vennie az emigrációnak, hogy a New York-i úgynevezett Nemzeti Bizottmány mostani és volt tagjai, valamint baloldali pártok „szóvivői” közül többen Göndör-Krausz munkatársaivá és tömjénezőivé „emelkedtek”! Sulyok, a Dezső, volt politruk és vörösőr-parancsnok, népügyész, Náthán lapjában mocskolja a „felszabadulás” előtti magyar múltat és „Az Ember-ben fedezi fel azt a sajtóterméket, amely felbecsülhetetlen szolgálatokat tehet a magyarság ügyének. Peyer Károly Krauszt a magyar újságirodalomban a tisztesség fogalmával egyenlőnek teszi meg, sőt még magyar honvédtisztek, köztük Bartha Albert volt honvédelmi miniszter [szerencsére csak „demokratikus” honvédelmi miniszter – Alföldi Géza] és Kruchina Viktor vezérkari ezredes – 1945-1946-ban a Katonapolitikai osztály vezetője! – felsorakoztak Göndör-Krausz cikkírói közé. Viszonzásul Krausz providenciális államférfiaknak teszi meg Nagy Ferencet, Kovács Imrét, aki szerint az emigrációban új magyar ellenforradalom, sőt „fehérterror” ütötte fel a fejét, Peyer Károlyt, aki „a magyar fasizmus éveiben halált is megvető bátorsággal harcolt a Horthy-csendőrség és rendőrség, majd a német megszállók ellen” a magyar nép szabadságáért. [Mi ugyan úgy emlékszünk, hogy a királyi ügyészség sikkasztási és hamis bukási vádjai ellen harcolt. – Alföldi Géza] A göndör szerint Sulyok, Pfeiffer Zoltán hűséges demokraták, Nagy Ferenc neve összeforrt a magyar parasztság jogos érdekeivel, Kovács Imre is ennek buzgó apostola, még azoktól, akik nem tartottak ki odahaza, hanem már 1944-ben „elfutottak”, semmit sem lehet várni! Göndör-krauszék szerint a magyar polgári osztály odahaza már két év óta egyszer s mindenkorra megsemmisült, maradt tehát az emigrációban az aggastyánok tábora, amely bandákba verődve kísérli meg menteni a menthetőt, betolakodik a rádió magyar (?) adásaiba és az egyik rádiós aggastyán – göndörék egyik előkelő stílusú közleménye szerint – a „kaviártól és pezsgőtől öklendező méltóságos betyár vörös hajú ringyók társaságában szórja az ezreseket”. Kiordít ebből a kötetekre menő piszkolódásból az a szándék, hogy göndörék nemcsak a rádiók magyar adásait, amelyek ellen nekünk is alapos kifogásaink vannak [és sokkal indokoltabbak göndörék rokonsága és volt terrorlegények, tolvajok, perditák szerepeltetése miatt! – Alföldi Géza], hanem az emigrációs sajtót, politikai életet és ezzel az egész magyar jövő irányítását magukhoz akarják ragadni, akárcsak Krausz párizsi barátja, „chaver”-je és kedvence, Grosszmann Sándor, aki lapjának célját abban látja, hogy a világzsidóságot és a világ népeit figyelmeztesse a barbár antiszemitizmus elindítóira,a nyugtra szökött fasiszta vezérek és követőik ténykedésére, hogy „a numerusz klauzusz és a tömegvérengzések emléke” feledésbe ne menjen. A cél nyilvánvaló. Hogy pedig a cél érdekében minél hangosabban lehessen handabandázni és üvölteni, minden nem velük érző emigránst tarkólövésznek, véres körmű gyilkosnak, náci bérencnek és a zsidó vagyon elrablóinak minősítenek.
Ha csupán Krausz és lapja akciójáról, elszigetelt jelenségekről lenne itt szó, nem lenne érdemes ilyen hosszú cikket írni a jelenlegi őrültek házában ápolás alatt álló hivatásos rágalmazóról és gyilkosságban bűnsegédi bűnrészes kommunista szélhámosról. De itt jól átgondolt, szervezett akció folyik a magyarság ellen, a magyar emigráció és ezzel a magyarság becsületének bemocskolásáról, a magyarság, a népünk feletti uralom galád átvételének kísérletéről van szó, s ennek a bandának, ennek a legbestiálisabb kegyetlenkedésre, a legaljasabb hazudozásokra kész bűnöző együttesnek a kapcsolatait Göndör-Krausztól a Nemzeti Bizottmányon, a volt vörös terrorlegényeken, az atomkémek zárt egységén át a nemzetközi cionista és szabadkőműves szervezetekig követheted, és a napnál világosabban láthatod, mint futnak a bolsevista bábszínház „demokratáknak” álcázott bábjaitól az őket mozgató drótszálak Moszkvától Washingtonon át Tel Aviv-ig és vissza. Aki pedig ezt ma sem tudja még tisztán látni, az ne vezessen emigráns szervezetet, sőt magyarnak se nevezze magát, ahogy emigránsnak se, csak mondjuk udvariasan kivándorlónak, akinek ott a hazája, hol éppen degeszre tömheti a bendőjét. Göndör-Krausz komiszságai mellett el lehetne menni lanyha kézlegyintéssel mindaddig, amíg azt lehetett mondani, hogy csak Kun-Kohn Béla sajtófőnökéről és társairól van szó, de most már világos, hogy mögöttük állanak a zsidóság szervezetei is, olyan zsidó pedig eddig egyetlen egy sem akadt, aki ezekkel a rágalmazókkal a maga vagy a zsidóság nevében szembeszállott volna. Hogy másokat ne is említsek, sem Chorin Ferenc, sem Czukor Mór nem emelte fel szavát a vásári hangon bömbölő gyalázatos becsületrablók ellen! A tárgyilagosságot, az igazság keresését és védelmét tehát erről az oldalról aligha várhatjuk, amely felismerésnek az volna a logikus következménye, hogy amikor a Nemzet és az emigráció legkimagaslóbb egyéniségeinek meghurcolásáról van szó, akiket göndörék csupán azért „nyálaznak be”, mert népszerűek, tehetségesek s valóban antibolsevisták, az ő céljaikat keresztezhetik, az emigráns szervezetek félretegyenek minden pártpolitikai és más szempontot és a nagy cél érdekében ma egységesen lépjenek fel a rágalmazók ellen. Nem csodálkozunk azon, hogy a Nemzeti Bizottmányban egy ember sem akadt, aki például Farkas Ferenc [Kisbarnaki Farkas Ferenc (1892-1980) honvéd altábornagy – Ifj. T. L.], védelmére kelt volna, sőt Pfeiffer Zoltán, az angol nyelvű amerikai sajtóban még rá is tromfolt Krausz elmebeteg rágalmaira, és amikor egy egész magyarellenes világszervezet vonult fel krauszék támogatására és egy magyar ellen, aki egyik legmagasabb rangú tábornokunk, még maga az emigrációs katonai szervezet, az MHBK sem tiltakozott a lapjában vagy külföldi orgánumokban egy magyar tábornok meghurcoltatása ellen. De nem hallottunk sem a BENE, sem a MOB, sem a szélsőjobboldal, sem egyéb szervezetek, organizációk, neológ és ortodox vonalak tiltakozó memorandumairól, beadványairól, az amerikai közvélemény és az illetékes körök felvilágosítására, egy-két lap kivételével mélységesen hallgattak az emigráció úgynevezett jobboldali orgánumai is. Hogy akarnak ezek a szervezetek emigrációt vezetni, és hogy álmodhatnak arról, hogy az áhítva várt felszabadulás után ők intézik majd az ország sorsát [52-es mintájú pártprogram, Made in Agyrémia. – Alföldi Géza], ha az emigrációban kellő időben és helyen nem tudják még azt sem megmagyarázni, hogy a göndör-krauszok által halálosan gyűlölt emigrációs vezetők nem vértől csepegő körmű hazaáruló banditák, az emigráció széles rétegei pedig nem orgyilkos és rabló csőcselék, hanem a Nemzet még le nem fejezett elitje, mely a földi golyó minden pontján megállja a helyét, fogát összeszorítva, szívét megkeményítve tekint a közös cél felé. Közönynek, poltron gyávaságnak, tunya félrevonulásnak és politikai féltékenykedéseknek, kiátkozásoknak, kizárásoknak nincs helye az emigrációban, mert elhiheted kedves Emigráns Testvérem, hogy ha nem használod fel a rosszakaratú, létedre törő ellenféllel szemben egyetlen fegyveredet, az Igazság s Becsület erejét, akkor nem az a „vonal, csoport, szervezet, mozgalom, közösség” és a jó Ég tudja, hogy még mi lesz a hangadó a felszabadult Hazában, amelyhez Te tartozol, hanem a volt kollaboránsok és nyílt vagy titkos barátaik, Te pedig vonalastól, csoportosulástól stb. valóban az maradsz, aminek ezek a politikai szélhámosok és útonállók szántak: örök hontalan gyászmagyarka! Mert abba a Hazába, ahol majd volt népügyészek és egyéb kollaboránsok, krauszok és rottmannok hangoskodnak, a közvélemény irányítását pedig esetleg Kohn-Kun Béla már most jubiláló sajtópartizánja és szóló fuvolásai intézik, Neked nem lesz érdemes hazamenned! És ha mégis úgy éreznéd, vállalsz mindent, csak odahaza lehessél, egyszerűen a határon már ott várnak ezek a brávók és vagy visszarugdosnak, vagy börtönbe hurcolnak! És ne hidd, a lapulás véd, bármi is használ, hiszen már most nyíltan meg is mondják, hogy ez lesz a sorsod, kötelet érdemelsz… és ha behúzod a nyakad, ha magad nem rázod le magadról ezt a csőcseléket, nyugodj meg, meg is kapod a kötelet, a börtönt vagy az örök bujdosás útlevelét!
Tudom, legjobban attól tartasz, hogy ha kinyitod a szádat, megtesznek „náci-fasiszta tömeggyilkosnak, zsidófaló antiszemitának, antidemokratának, akire Amerika és Truman elnök nem sugározza majd a kegyeit”! Vedd tudomásul végre valahára, hogy ma már 1952-őt írunk és nem 1945-öt, amikor Himler Marci és kopói hajtották fel Európát az „antifasiszták és háborús bűnösök után”. Nyugodtan érvelhetsz ma már azzal, hogy Nemzetünk nem tett egyebet, csak védekezett az életét megfojtással fenyegetők ellen, mert ez ma már az egész világot fenyegeti és tisztességes, becsületes, nyílt agyú amerikai nem róhatja fel Neked, hogy Te azt a veszedelmet már kerek 30 évvel előbb világosan láttad és ma már minden normális nyugati tudja, hogy ha ezt a világveszélyt le akarják törni, úgy a Te erődre, lelkesedésedre és tudásodra is pótolhatatlan szükség lesz. Ugyanígy tudják, hogy például New York-ban minden harmadik ember… hogy is mondjam csak… izé, nem a pionírekkel kötött ki az Újvilágban, hanem Kelet-Európa gettóiból szivárgott, lopakodott be oda, nem is mindég tisztességes szándékkal (Fusch, Goldmann, Rosenberg stb.). A demokráciának melyik alaptétele tiltja meg Neked, hogy – különösen, ha becsületed fenyegetik, megrágalmaznak – szükség esetén megállapítsd és hangoztasd, hogy Kun Béla és volt sajtófőnöke, Göndör, Rákosi, Révai, Gerő és a banda többi tagja, de számtalan, a magyar emigrációt a világ minden részében gyalázó firkász, rádióbemondó, valamint az amerikai atomkémek túlnyomó százaléka nem magyarok, nem amerikaiak, hanem annak a népnek a fiai, amely a nyugati hatalmak jóvoltából Palesztinában talált magának – a mi legnagyobb örömünkre is! – új hazát. Attól se félj, emigráns Testvérem, hogy gonosz céljaik elérésében Göndör-Krauszék Amerika ellenségének kiáltanak ki, mert 1952-ben alig van már vérbeli amerikai, aki elhinné, hogy a valóban antibolsevista magyar emigráció ellensége lenne annak a világhatalomnak, amelynek segítsége nélkül a vasfüggöny áttörése elképzelhetetlen! Az emigráció becsülete nem lehet sem alkudozás, sem megalkuvás tárgya, mert becsülete a Nemzet becsülete is. Elkerülhetetlen tehát, hogy minden rágalmazásra azonnal, egységesen reagáljunk, mert ezek semmitől nem félnek annyira, mint az igazságtól.«
Ifj. Tompó László – HunHír.Hu