A bolsevista és liberális egyházüldözés mindmáig nem része a tananyagnak, köszönhetően az 1989-ben áhított rendszerváltozás elmaradásának és az egyházi történetírás hivatalos képviselői tudatos félrevezetésének. Mindkét egyházüldözés alapelve Isten létének, Krisztus királyságának tagadása, az államélet keresztény erkölcsi és szellemi alapokra helyezésének elvetése, a Talmud parancsát („Tob sebaggoim harog = a gójok (nem zsidók) legjobbikát öld meg!”) követve, amelynek értelmében a keresztény lefegyverzendő, Szűz Mária fattyú és Jézus az ivadéka. Ez az igazság, hiába tagadják nemcsak a zsidó történészek, hanem (főleg a II. Vatikáni zsinat (1961-1965) óta) a kereszténységet a judaizmustól megkülönbözetni nem tudó vagy akaró teológusok.
Kereszténységgel szembeni alapelveiket nemzetközi színtéren leghatásosabban először az 1789-es francia forradalom és az azt követő jakobinus önkény alatt próbálták kíméletlenül érvényesíteni, hazai viszonylatban pedig először 1919. március 21-e és augusztus 1-je között, a 133 napos proletárdiktatúra idején.
Bolsevista egyházüldözés 1919
Miért történt?
A 133 napos proletárdiktatúra – Tormay Cécile szavával „patkánylázadás” – a legbrutálisabb keresztényellenes támadássorozat volt, amely rövid fennállása alatt többet rombolt a római császárok keresztényüldözéseinél is. Joggal vetődhet fel azonban a kérdés, hogyan következhetett be ez Szent István országában, amelyről a középkori énekköltő még azt hirdette, hogy „virágos kert vala”? Vannak, akik az okok keresésében visszamennek a reformációig vagy a jozefinizmusig, annyi azonban bizonyos, hogy elég, ha az 1867 utáni (Szabó Dezső szavával) végzetes évtizedekből indulunk ki, abból, hogy a néhány évtized alatt országirányító nagyhatalommá lett sajtónál semmi sem ártott többet s jobban, amelynek legfőbb háttérszerve, a már akkor is a nemzetközi zsidóság pénzelte szabadkőművesség, hasonlóan a korabeli Franciaországhoz, mindent megtett, hogy – Voltaire szavával – „tiporja” a „gyalázatost”, mármint Krisztus Egyházát, sőt magát a vallást, az istenhitet, a keresztényellenes tanítások közül leginkább a deizmust („Isten magára hagyta a világot”) és agnoszticizmust („Isten megismerhetetlen, ezért követése képtelenség”) hirdetve. Tucatnyi kötetet lehetne megtölteni a korabeli, minden gazdasági-politikai érdekeltségnél nagyobb hatalmat betöltő, a nép tudatát (el)deformáló sajtó mintegy fél évszázados működéséről, mégis, a bolsevista egyházüldözést hazánkban 1919-ben lehetővé tevő rejtett egyházüldözésről álljon itt néhány korabeli dokumentum.
A szabadkőműves páholyok felügyeletével hazánkban 1910-ben megalakult Tanítók Szabad Egyesületének feladatairól a Kelet (a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy közlönye) így írt megalakulásakor: „A tanító mint a demokrácia embere áll a küzdőtéren szemben a pappal, aki az elnyomó osztály érdekeit képviseli és ennek szolgálatában áll, midőn a tömegbutaságot iparkodik konzerválni. Ezt a harcot sietteti, szervezi a Szabad Egyesület, midőn a tanítóságot küzdelembe viszi az iskola felekezetlenségéért, és meggyőzi arról, hogy már a mai iskolába is be kell vinni az embergyilkoló hazaffyság ideológiájával szemben a reális hazafiaság elvét.” Ugyanezen fórum szerint a vakoló testvérek „az antikrisztus katonái” (1911. december 25.).
A Dél című szabadkőműves újság szerint (1910. december 30.) céljuk pedig az ateizmus terjesztése, „amely nem egy népnek, de az egész emberiségnek jövendő irányát van hivatva megjelölni.”
A deklaráltan nem szabadkőműves hírlapok sem írtak másként. A „Pesti Hírlap” például nyíltan tagadta Krisztus istenségét és „szocialista” forradalmárnak nevezte őt. Néhány idézet belőle: „Minek is Isten, amikor az ember maga az istenség.” (1911. december 20.) „Miniszteri rendelettel kellene betiltani a szépen hangzó, de erkölcsi romlást okozó fakultatív vallási gyakorlatokat is.” (1911. december 25.) Követelte a hittantanítás törlését az állami iskolákból, mondván, hogy „nyilvánvaló hazugságokat önt a gyermekekbe”. katolikus nagygyűlésről pedig „Zöldségvásár a Vigadóban” címmel emlékezett meg gúnyosan. A budapesti Vigadóban az elsősorban Prohászka Ottokár püspök hatására megtartott katolikus nagygyűlést „zöldvégvásár”-nak vezette. „Az Est” (1911. december 28.) a pápát vatikáni agglegénynek gúnyolta.
Prohászkát különösen is gyűlölték beszédeiért és írásaiért. Íme néhány részlet belőlük:
»A zsidó morál valóságos átka a keresztény műveltségnek, amely átkon ez a keresztény kultúra okvetlenül tönkremegy, ha nem dobja ki magából a mérget.
A zsidóság fekélye csontvázzá rágta a keresztény magyar népet, s a nemzetnek nagy részét koldusbotra juttatta.
A zsidóság mindenütt fekély, amely megmérgezi az üzleti morálist, kiváltképpen az üzleti világban. Lealacsonyítja az erkölcsi színvonalat és a korrupciót általános divattá emeli. Meghamisítja az erkölcsi fogalmakat, tagad minden törvényt és eszményt, s lelkiismerete nem lévén, szívtelenül megfojtja áldozatait, amelyeket behálóznia sikerült.
A keresztény társadalomban a zsidókat emancipálni annyit tesz, mint az erkölcstelenségnek és az erkölcsiségnek ugyanazt a szabadságot, a lelkiismeretnek és a lelkiismeretlenségnek ugyanazokat a jogokat adni.
Az antiszemitizmus a keresztény erkölcstan és a keresztény társadalmi rend reakciója, s mint ilyen, a legjogosultabb mozgalom.
A zsidó mindig nevetséges, aszimmetrikus, idegen, ugyanakkor mindig a nem-idegent játszani akaró figura.
A zsidó szellemet szellemtelenségnek kell hívnom, mert tagadása az eszménynek, levigyorgása a fölségesnek.
A nemzetek bámulva veszik észre, hogy hélótákká lettek saját hazájukban, koldusokká lettek és tehetetlenül állnak saját hazájukban a parancsoló idegen, jövevény trónja előtt.
Nem szeretek zsákbamacskát árulni s a divat miatt az igazságról bölcsen hallgatni, azért kimondom, hogy Magyarországon jelenleg csendes honfoglalás folyik: gazdasági logikus folyamat megy végbe, amelyről köznyelven azt mondják, az erősebb legyőzi a gyöngét, vagy hogy a csuka megeszi a pontyot. A magyar nép a gyönge, de ízletes pontyocska, a zsidóság a csuka.
Ó, Izrael, te vén tetű, már patkány se vagy az én szememben.
Már most mi az én antiszemitizmusom? Nem az, hogy üsd a zsidót, hanem az, hogy ébreszd fel, ha kell, korbácsold fel a magyar tunyaságot.«
Ha valakinek netán nem eléggé meggyőzőek az idézett szemelvények, a Túri Béla szerkesztette „Alkotmány” hasábjain (különösen is az 1918. július 9-i számában) bőven talál további példákat, melyek helyett Bangha Béla keserű megállapítását idézzük, miszerint még „plébános is csak az lehetett a fővárosban, aki előbb végigkilincselte a nagyrészt zsidó városatyák lakásait s nem egyszer szinte kézcsókra kellett görnyednie zsidó asszonyok előtt, hogy katolikus plébános lehessen”. (Összegyűjtött munkái, 30. köt., 265. old.)
Minden eddigi kutatás arra mutat ugyanakkor, hogy az egyházkormányzat sem állt enyhén szólva hivatása magaslatán. A főpapi állásokat (mindenekelőtt az esztergomi hercegprímási széket) politikai „érdemek” alapján kapták. (Jellemző példa erre, hogy Csernoch János hercegprímás 1912-ben Belgrádban egy nemzetközi szabadkőműves kongresszus díszvendége volt, amint erről a Zsidókérdést Kutató Magyar Intézet lapja, a „Harc” 1944-ben beszámolt.) Prohászka Ottokár keresztényszociális törekvései ellenben nemcsak a szabadkőműves-liberális sajtóberkekben, hanem magasabb egyházkormányzati szinten is hol nyílt, hol burkolt ellenállásba ütköztek.
Ilyen előzmények után köszöntött be 1919. március 21-én az ízig-vérig a talmudi vérbosszú jegyében hazánk felszámolását követelő 133 nap, amely a legnagyobb pusztítást talán nem is a gazdaságban, iparban, kereskedelemben vagy hadügyben, hanem a fejekben és a szívekben végezte el.
Mi történt?
A Népbiztosi Tanács célja, oroszországi mintára, az egyház és a vallás teljes felszámolása volt nyílt terrorral. Szamuely (Samuel Tibor) – aki mellesleg egyszerű nyíregyházi zsidó szülők gyermeke volt, majd rendőri riporter, aztán a „Magyar Kurir” című katolikus lap gyakornoka lett – 1919. májusában Győr kijelentette, hogy „nem kell félni a vértől: a vér a szívet erősíti, az akaratot acélozza”. Vágó (Weiss) Béla – Landler Jenő belügyi népbiztos helyettese – 1919. február 20-án szintén azt tanácsolta híveinek, ne féljenek „a vértől, vér nélkül nem lehet dolgozni, vér nélkül nincs terror és terror nélkül nincs diktatúra!”, hasonlóan Leninhez, aki szerint „a bukott pap többet ér akárhány bolsevik propagandistánál”. Weisz Fülöp politikai megbízott sem vallott másként: „Ha elvünkről van szó, egy pár száz hulla az nulla” , vagy Cserny József terrorfőnök: „Úgy kell elbánni a burzsoákkal, mint ahogyan én teszem, a kispesti szemétdombon égetem el őket. Inkább ti küldjetek tíz burzsujt haza, mintsem hogy ők közületek egyet is felhúzzanak!” Sós István vöröskatona pedig kijelentette: „A papoknak meg kell dögleni.”
Mielőtt kezdetét vette a papok és híveik elleni terror, elválasztották az államot az egyháztól és az egyházi vagyont zár alá vették, leltározták, végül elkobozták, így például az 1903-ban létesült Stephaneum Nyomda (a Szent István Társulat nyomdája) páratlan értékű és mennyiségű könyv- és papírkészletét. Államosították az iskolákat, amelyekben megszüntették a hittanítást, és elrendelték a kommunista szellemű oktatást, a nemzeti színű zászló helyett a vörös zászló használatát, a Szózat, Himnusz helyett a Marsellaise és az Internacionálé éneklését. A régi, többnyire a Szent István Társulat kiadta tankönyvek bezúzásával nyert papírra nyomtatták ki nemcsak történelmünket, hanem erkölcseinket is gyalázó ponyvafüzeteiket „tanítás” céljából, így a „Kommunizáljuk-e Zsófit?” címűt, amely a házasság szükségtelenségét, a szabad szerelmet, a szemérem feleslegességét hirdette.
Négy és fél hónap alatt közel 300 katolikus intézményt szüntettek meg, mégis, bebizonyosodott a mára elfeledett népigazság: teher alatt nő a pálma”, ugyanis – mint fogalmaz a kor kitűnő történészei közül Meszlényi Antal (Keresztény magyarságunk küldetésében. Bp. 1943. Szent István Társulat) – a néptömegek „józanságát azonban nehezen lehetett elkábítani s legfeljebb csak a salakja hódolt megolt beígért megváltó eszméknek” (286. old.), miként „meg lehetett gyalázni az Isten házait s megzavarni a körmeneteket, de az ilyesmi csak olaj lett a hit tüzére.” (286. old.)
Mint Meszlényi írja, a „bőrkabátos” hatalmasságok „az egyháziakat tekintették a legmegbízhatatlanabb elemnek, ezért már az elejében kisemmizték őket minden jogból és védelemből. (…) Sok helyen kiűzték őket hajlékukból s helyükbe a kommunista társadalom intézményeit, és egyesületeit lakoltatták be. Budapesten például a jezsuita kollégiumból először diákotthon, majd az ellenforradalom internáltjainak hajléka lett. Hasonló célt szolgált a Ranolder Intézet, a ciszterciek rendháza az aposztaták otthona, a premontreieké diákok, a piaristáké Marx otthona, a Marianum a kommunista tanítók propagandaiskolája lett. Ha valaki erőszakkal nem akarta keresni a börtönt, vagy halált, egyházi ruháját, legalább is a fővárosban, fel kellett cserélnie a polgári öltözettel.” (287. old.)
A jezsuita Lányi Ede (Vörös naplóm. Pécs, 1919. Pius Kollégium-Szebb Jövő Könyvtára), Bernhard Zsigmond (Egy jezsuita feljegyzései a kommunizmus idejéből. Bp. 1919. Korda Rt.-Apostol Nyomda),Bangha Béla (titkos naplójában, amelyből Nyisztor Zoltán adott eddig közre idevágó részleteket (Bangha Béla élete és műve. Bp. 1941. Pázmány Péter Irodalmi Társaság, 235-259. old.), továbbá Prohászka Ottokár püspök (Soliloquia. 1-2. köt. Bp. 1927. Szent István-Társulat. Prohászka Ottokár Összegyűjtött Művei, 23-24. köt.), gróf Esterházy Miklós (Emléklapok 1918. november 1-től 1919. augusztus 2-ig terjedő időkből. Bp. 1921. Szent István Társulat) és nem utolsósorban Tormay Cécile számoltak be leghitelesebben a történésekről, nyomatékosítva, hogy a világi- és szerzetespapság, az apácák és hívek elsöprő többsége ellenállt a bőrkabátos Lenin-fiúknak, miközben megemlékeztek Szamuely Tibor halálvonatának és Cserny József különítményeseinek áldozatairól, apácák (például Kalocsán tizennyolc) felakasztásáról. Aligha túlzás, hogy a Martirologium Romanum 496 oldala kevés lenne 1919-es, életüket Krisztusért és hazánkért feláldozó véreink nevének csak a felsorolására is.
Bolsevista egyházüldözés 1945-1989
Ott folytatták a népbiztosok utódai a kereszténység felszámolását 1945-ben, ahol 1919-es elődeik megkezdték. A különbség csak annyi volt, hogy egyre nyíltabbá vált terrorjuk. Céljuk elsősorban az ifjúsággal foglalkozó szerzetespapok megtörése, vagy ennek híján kivégzése volt. Így került sor – a papság s a hívek elijesztésére – Gyöngyösön Páter Kiss Szaléz ferences brutális meggyilkolására. Mindszenty József bíboros még 1948-as letartóztatása előtt azonnali céltáblájuk lett, ennek jeleként 1946-ban indexre került „Az Édesanya” című könyve (Két kötet. Zalaegerszeg, 1942. „Zrínyi Nyomdaipar Rt.), az egyetlen magyar mariológia.
Mindszenty 1948 karácsony másnapján való letartóztatásával kétségtelenné vált a végcél: meg kell törni az esztergomi hercegprímást, az ország első zászlós urát, és akkor akadálytalanul felszámolható a kereszténység hazánkban. Ismerte az Andrássy út 60 ura, Péter Gábor (Auspitz Benjamin) múltját, azt, hogy már az első világháború végén zalai plébánosként újságcikkeiben megindította a harcot a bolsevizmus ellen. „Emlékiratai” (Toronto, 1974. Vörösváry István kiadása) igazi magyar martirologium. A zsidó történelemből közismert kínzásmódokkal vallatták. Jellemző, hogy letartóztatását követően az Andrássy út 60-ban Décsi Gyula rendőr alezredes parancsára – miután többszöri kísérete ellenére sem tudta hamis tanúvallomás kicsikarásával megtörni – egy, mint írja, „vad tekintetű politikai rendőrtiszt”, miután kijelentette, hogy partizán volt, „bemutatkozásul” belerúgott (241. old.):
„Beszél ugyan magyarul, de az arca nem magyar. Gyűlöletét már régóta gyűjthette ellenem. Nézni sem jó romlott, gyűlölködő arcát. El is fordulok. A mozdulatából azt sejtem, hogy kissé eltávolodik tőlem. Egyszerre nekem fut, és csizmával egész erejével belerúg födetlen gerincembe. Ő is, én is a szemközti falnak esünk. Többet akkor, úgy látszott, nem is tudott rúgni: valami luciferi örömmel arcán, pihegve mondja:
– Életem legboldogabb pillanata volt ez.
Hogy a valóságot mondta, azt le tudtam olvasni kéjesen eltorzult arcáról.
Most újra az őrnagy jön be. Kiküldi a partizánt, gumibotot vesz elő. Sohasem gondoltam, hogy a gumibotig is eljutok egyszer életemben. Legyűr vízszintesen s elkezd ütlegelni. Talpamon kezdi és megy mindig feljebb.
A gumibot suhogásaira a szomszéd szobából és a folyosó felől hallom a kórusszerű diadalmas kacajt. Nők és férfiak vegyesen vannak a közelemben s ha jól tudok a harsogó kórusszerű kacajból következtetni, úgy most sokkal többen vannak jelen, mint amennyien a kihallgató helyiségben voltak… Az őrnagy továbbra is egymás után méri rám az ütéseket: bár kimerülten liheg, de nem hagyja abba kínzásomat, hiszen nagy gyönyörűsége lehetett abban, hogy végre elérkezett az óra, amikor Magyarország hercegprímását levetkőztetve botozhatja.”
Mindszenty azonban a Kapisztrán Szent Jánosok típusából való, még gyógyszerekkel sem törhető meg (szemben titkárával, Zakar Andrással). Pere, börtönévei, száműzetése könyvtárnyi irodalmat ölel fel, úgy tűnik tehát, hogy aligha mondhatunk újat életművéről. Ha újat talán nem is, de három olyan tényt feltétlenül ki kell emelnünk, amely sorsát, jellemét döntően fémjelzi:
1. Perében felrótták neki „Az édesanya” c. kötetét, amiért benne az 1919-es patkánylázadás idején hősiesen helytálló magyar nőkre, továbbá az olasz s német család- és anyavédelem intézményeire és a második világháborús magyar, német, olasz honvédekre felnézett.
2. Sztálin akarata szerinti fejvesztését Spanyolország első embere, Franco tábornok akadályozta meg azzal, hogy levélben tudatta az egykori grúz postarablóval: ha Mindszenthyez hozzányúl, kivégezteti az összes spanyolországi kommunistát.
3. Nem bocsátotta meg neki Rákosi (Rosenfeld) Mátyás, hogy 1946 márciusában Szálasi Ferenc és vele együtt a legjobb politikusaink kivégzése ellen tiltakozott, jelezve, hogy a bosszú szellemével csak növelik az amúgy is erős antiszemitizmust.
Külön fejezetet érdemelne Mindszenty és a Vatikán kapcsolatának elemzése, annak a szégyenteljes, zsidó pénzügyi körök támogatta „keleti politiká”-nak (Ostpolitik) bemutatása, amely nem számolt azzal az igazsággal, amelyet az amúgy baloldali „Le Monde” hasábjain Alain Woodrow így fogalmazott meg: „A hivatalosan elismert egyházak páratlan engedelmessége ellenére az állam nem mondott le a vallással vívandó harcról. A katolikus hierarchia behódolását a hatalomnak [célzás a Mindszenty érseki székét „megüresedettnek” nyilvánító VI. Pál pápára és a békepapi mozgalom (Opus Pacis) tagjaira – Ifj. T. L. ] számos hívő szigorúan ítéli meg s úgy véli, hogy az Egyház az elméletileg biztosított szabadságlehetőségekkel bátrabban élhetne.” (Közi-Horváth József: Rafinált vallásüldözés Magyarországon. München, é. n. Danubia Druckerei GmbH, 26. old.) Mégsem élt: ennek részleteiről és következményeiről feltétlenül ajánlott kitűnő tanulmánya (A Vatikán keleti politikája és Magyarország 1939-1978. A Mindszenty-ügy. Bp. 2004. Kairosz Kiadó).
A nagy ókori keresztény hitvédő, Quintus Septimius Florens Tertullianus (Kr. u. 150-230) igazsága, miszerint „semen est sanguis Christianorum”, vagyis a Krisztus-követők vére mag, növelte a hitvallók számát mind a világi, mind a szerzetespapok és hívők között. Mindszenty mellett megemlítendő Nyisztor Zoltán (1893-1979), a „magyar sajtóapostol”, Bangha Béla tanítványa, aki emlékiratának első részében (Vallomás magamról és kortársaimról. 2. kiadás. München, 1974. Szerző kiadása-Ledermüller Olivér Nyomdája) igen részletesen vall Mindszentyéhez kísértetiesen hasonló tapasztalatairól, azokról a talmudi bosszú jegyében fogant kínzásról, megfélemlítési kísérletekről, melyek az Andrássy út 60 pincéiben és vallatószobáiban történtek. Nyisztor a két világháború közötti nemzeti-keresztény újságírás egyik legkiválóbb képviselője volt, a Bangha Béla alapította „Magyar Kultúra” c., 1945-ben indexre tett katolikus folyóirat felelős szerkesztője, aki Moszkva szemében az első számú közellenségek egyikének számított éppen a „Magyar Kultúra” hasábjain publikált antibolsevista leleplezései miatt. Serédi Jusztinián esztergomi hercegprímás temetése után már másnap letartóztatták, és az Andrássy út 60-ban „vallatták” (201-202. old.):
„Az Andrássy úti házban azonnal a hírhedt pincébe vittek, ahol borzalmas látvány tárult szemem elé. Vagy 5-600 ember, férfi és nő zsúfolódott össze egy aránylag szűk helyiségben, melynek egy része még el is volt kerítve a ’nyilas fenevadak’ részére. Nem tudom, kik voltak az ott éhhalálra kárhoztatott vagy nyomorékra vert nyilasok (a férfiaknak a heréjét zúzták össze bunkókkal, a nők szeméremtestébe dugtak be gumibotokat), de az volt a benyomásom, hogy a kommunisták a nagyobb és igazibb fenevadak. A pincében, mely a szomszédos nyílt latrina s a csukott ablakok miatt maga a kondenzált bűz volt, sehol egy szék vagy pad nem volt, amire leülhetett volna az ember. A legtöbben álldogáltak vagy kuporodtak a földön, mert a szörnyű zsúfoltság miatt még a lefekvésre sem volt elég férőhely. Sápadt, kiéhezett alakok vettek körül, riadt és kétségbeesett tekintettel.
Pár óra múlva bekiáltották a nevemet és felvezettek kihallgatásra. Három asztalnál folyt a kihallgatás és jegyzőkönyvezés. Mind a három vallató zsidó volt s a jegyzőkönyvet vezető nők is. Velem határozottan udvariasan bántak, hellyel kínáltak meg s még uraztak is. A vallató volt újságírónak mondotta magát, aki a zsidótörvény fosztott volna meg a hivatásától, de őszintén szólva legföljebb rőfös segédnek nézett ki.
Közben benyitott a szobába egy rókaképű, sovány, sunyi alak, akiről messzire lerítt a javíthatatlan bűnöző. A vallatók felugráltak helyükről és nagy tisztelettel köszöntötték. – Ki ez a pofa? – kérdezte az és felém bökött. – Nyisztor prelátus – felelte az én vallatóm. – Ah! Te vagy az a gazember – köpdöste felém gyűlöletét amaz – megérdemelnéd, hogy a csizmámmal szétrúgjam a fejedet! De sajnos, megígértem a főkapitánynak, hogy 48 óra múlva továbbítalak a néptörvényszékhez, máskülönben hónapokig itt rothasztanálak a tetves pincében! – enyelgett velem Péter Gábor, a szovjet mintára megszervezett politikai rendőrség feje. Ez volt az első és utolsó találkozásom ezzel a rémmel, aki valamikor szabósegéd volt enyhe galíciai névvel [Auspitz Benjamin – Ifj. T. L.], de akiből magyarosított névvel tábornok-főkapitányt csináltak a moszkoviták, hogy hosszas vérengzései után maguk a kommunisták csukják börtönbe, ahonnan sohasem lett volna szabad kiszabadulnia.”
Voltak azonban olyan hősök is, mint Kun András (Kun Páter) minorita atya (1911-1945), akiket első között végeztek ki. Kun páterre ráfogták, hogy legéppisztolyozta, megkínozta, kirabolta áldozatait, a zsidókat. Az igazság azonban az, hogy 1944. október 15-e után bárki belebújhatott nyilaskeresztes egyenruhába anélkül, hogy a párt tagja lett volna, igazolva ezzel a Dob utcai „kisebbség” elhárítási reflexét (amit maga tesz, másra fogja). Kun páter azonban egyenes maradt, inkább feláldozta életét, mintsem helybenhagyta volna hazugságaikat.
Persze Kun páter mellett számosan viselkedtek hithősként mind a hívők, mind a papok körében, elsősorban vidéki plébánosok, akik a csendes ellenállás útját választva, a télen fűtetlen templomban akár egyetlen gyermeknek is tartottak hittanórát, akik tudták: lerombolhatják a Regnum Marianum templomot, de Szűz Mária, a Magyarok Királynője által Istennek még hatalmas tervei vannak Magyarországgal, akik nem léptek be a békepapi mozgalomba, nem járták a „Balogh páterek” (Balogh István), vagy a ciszterci rendből kilépett Horváth Richárd, majd Cserhjáti József, Lékai László és Paskai László útját (utóbbi 1988-ban Mindszentyt a magyar katolicizmus „átká”-nak tekintette, 1991-ben viszont II. János Pál jelenlétében már példakép”-nek nevezte!).
Ugyanakkor tény az is, hogy a protestantizmus berkein belül feltűnően sokan elbuktak, lettek a bolsevista egyházüldözés párt támogatta eszközemberei. Közülük a legkirívóbb eset alighanem Káldy Zoltán pécsi evangélikus lelkészé, aki a III/II-es ügyosztály „Pécsi” fedőnevű embereként tette tönkre egy életre lelkésztársai életét, aktív kapcsolatokat ápolva zsidó politikai és pénzügyi körökkel, és aki büszkén hangoztatta, hogy őt „püspök elvtárs”-nak is szólítják! A protestantizmus – legalábbis vezető képviselőinek – rendszer iránti hűségére ha nem is mentség, magyarázat annál inkább, hogy már az Osztrák-Magyar Monarchia idejében a szabadkőműves páholyokban vakoló ötezer testvér közül közel kétszáz protestáns lelkész volt (ellenben két katolikus pap, akiket ezért ki is közösítettek: közül az egyik Hock János volt, Károlyi Mihály tanácsadója). Voltak persze a bolsevista egyházüldözés áldozatai között becsületes, hitvalló protestáns vezető és egyszerű lelkészek is, elég legyen csak az előbbiek közül Kapi Bélára, Ordass Lajosra, Ravasz Lászlóra gondolnunk.
Mindmáig feldolgozatlan az egyházi (papi/lelkészi) ügynökök szerepe, noha számos kiadvány és honlap foglalkozott vagy foglalkozik ezzel. A legalapvetőbb probléma e kutatások terén, hogy sok dokumentumot még 1989-ben megsemmisítettek (így az Állami Egyházügyi Hivatal irattárának csak a töredéke áll ma rendelkezésünkre), és inkább a beszervezettekről, mintsem beszervezőikről állnak (róluk is csak nagyon töredékes) adatok rendelkezésünkre.
A bolsevista egyházrombolás a kádári évtizedekben a közerkölcs korábban elképzelhetetlen mértékű süllyedéséhez (gondoljunk csak a hétmillió abortuszra!) és a magyarságtudat felszámolásának céljával kulturális életünk vallási gyökereinek elszakítási kísérleteihez vezetett.
Liberális egyházüldözés 1989-?
Sokan 1988-1898 fordulóján azt remélték, hogy a kommunizmus bástyáinak leomlásával végre a saját életét élheti lelkileg, szellemileg, anyagilag a magyarság. Nem így történt, még az egyházi életben sem.
Azóta ott tartunk, hogy vezető egyházi személyek árulják Istent, támogatva a IX. Piusz pápa elítélte, a teológiát és a filozófiát egyaránt megfertőző liberalizmust. Melyek is konkrétan ezek a téves tanítások?
IX. Piusz pápa 1864-ben megjelent „Syllabus”-ának „Quanta cura” kezdetű függelékében ezeket nyolcvan pontban sorolta fel. Közülük az alábbiakat gyakran „katolikus” hittankönyvek vagy teológiai kiadványok hol nyíltan, hol burkoltan hirdetik (az eredeti latin szöveg forrása: H. Denzinger-A. Schönmetzer SJ: Enchiridion Symbolorum, 2901-2980. – Továbbiakban DS)).
»1. Semmilyen legfelsőbb, legbölcsebb, mindent előre tudó, gondviselő, e világ mindenségétől különböző isteni lény nem létezik, és Isten egyúttal a természet is, és ezért változásoknak van kitéve; Isten valójában csak az emberben és a világban keletkezik; a világmindenség Isten, és ő bír Isten tulajdonképpeni szubsztanciájával; Isten a világgal egy és ugyanazon dolog és hatalom, tehát a szellem az anyaggal, a szükségszerű hatalom a szabadsággal, az igaz a hamissal, a jó a rosszal, és az igaz az igaztalannal.
2. Tagadni kell Isten mindennemű befolyását az emberekre és a világra.
3. Az emberi ész – egészen, a legcsekélyebb tekintet nélkül Istenre – az igaznak és a hamisnak, a jónak és a rossznak az egyedüli bírája, magamagának törvénye, s természeti erejénél fogva elégséges arra, hogy az emberek és népek jólétéről gondoskodjék.
4. A vallás minden igazsága az emberi ész természetes erejéből származik; ezért az ész a legfőbb mérték és norma, amellyel az ember mindennemű igazság ismeretét meg tudja, illetve kötelességszerűen meg kell szereznie.
5. Az isteni kinyilatkoztatás tökéletlen: s ezért annak a folytonos és vég nélküli haladásnak van alávetve, amely az emberi értelem növekvő fejlődésének felel meg.
6. A Krisztusban való hit ellenkezik az emberi értelemmel és gátolja azt, és az isteni kinyilatkoztatás nemcsak, hogy semmit sem használ, hanem még árt is az ember tökéletesedésének.
7. A Szentírásban fölhozott és elmesélt jövendölések és csodák költők koholmányai, s a keresztény hit titkai nem egyebek, mint bölcseleti kutatások összegzései; és a mindkét Szövetség könyvei mitikus koholmányokat tartalmaznak; és maga Jézus Krisztus is mitikus kitaláció.«
A liberális egyházüldözés teológiai köntösbe öltöztetett ezen hét pontját tovább részletezte Szent X. Piusz pápa (Lamentabili sane exitu, 1907, DS 3401-3474, Pascendi dominici gregis, 1907, DS 3475-3500), rámutatva a kiváló spanyol bölcselő, Donoso Cortés igazságára, miszerint a liberalizmus magát Istent akarja a trónjáról letaszítani, száműzni Őt a gondolkozásból, a közéletből, az intézményekből. Ez a teológiai-filozófiai liberalizmus, a modernizmus, ahogyan Szent X. Piusz pápa nevezte, „minden eretnekség gyűjtőmedencéje”, valójában veszedelmesebb a mégoly primitív, koponyazsugorító ateista egyházüldöző propagandánál is. Ha valaki hazai példával kívánja szembesíteni az idézett pápai „Syllabus”-t, íme a valaha a Lenin-intézetet is megárt „exjezsuita”, az újabban konzervatív színekben tetszelgő Szabó Ferenc nyilatkozata a liberalizmus ellen legkövetkezetesebben küzdő teológusok vezéregyénisége, Marcel Lefebvre (1905-1991) érsek alapította Szent X. Piusz Papi Testvériséggel és általában a hagyományhűséggel (tradicionalizmus) szemben (A tradicionalizmus kísértése: Vatikáni Rádió/Magyar Kurír, 2004. július 8.):
„Ami a konzervatívokat – Lefebvre követőit és másokat – illeti: az igazi hűség az Evangéliumhoz, a hitletéteményhez nem abban áll, hogy „konzerválunk”, változatlanul megőrizünk, hanem a helyes haladásban, az idők jeleire való figyelésben és az alkalmazkodásban, mert különben azt áruljuk el, amit meg akarunk őrizni.”
Így már érhető, miért kötődik olyannyira írásaiban, beszédeiben a nem kifejezetten kereszténypárti Henri Bergsonhoz és Dienes Valériához (számára ők képviselik a „helyes haladás”-t, az „igazi hűség”-et, az „idők jeleire való figyelés”-t, nem is beszélve az evolúciókultusz főpapjáról, Teilhard du Chardin-ről), miként az is, miért kap akkora sajtónyilvánosságot minden szereplése: a második Vatikáni zsinat eltörölte a téves teológiai, filozófiai, társadalmi tanításokat hirdető könyveket addig tiltó jegyzéket (Index librorum prohibitorum). Ha érvényben lenne, Szabó „atya” művei (akárcsak szellemi elődei közül a dogmatikatanár Gál Ferenc színtiszta eretnekséget megfogalmazó című kötete (Idő az örökkévalóságban)) vagy meg sem jelenhetnének, vagy mindjárt rákerülnének. Persze ha arra gondolunk, hogy magukat kereszténynek mondó könyvkiadók roppant kínosan ügyelnek arra, nehogy olyan szerzőktől adjanak ki könyvet, mint Tóth Tihamér vagy Bangha Béla, mégis azt kell mondjuk, van index, tudják, milyen kiadványokkal sértenék vérig liberális megbízóikat.
Elég bemenni ma hazánkban egy „keresztény” könyvesboltba, belehallgatni egy-egy „katolikus” rádióadásba, meghallgatni bíborosunkat bármiről, és kézenfekvő a következtetés: ekkora önpusztítást a kereszténység világviszonylatban nem végzett, mint ma, amikor a nem éppen gáláns liberális lovagok trójai falóként osonnak be az egykor megszentelt falak közé.
Végső tanulság
»A liberalizmus, szabadelvűség, túlzó szabadságot hirdető irányzat, melyben valami jó és hasznos is van, de alapelvében vallástalan. Istent és vallást nem ismer. Amennyiben elismeri, azt teljesen az államhatalom alá akarja rendelni. Egyrészről hirdeti a lélek félrevezetésére a teljes vallásszabadságot, másrészről mégis szálka a szemében a vallás, sőt leplezetten akadályokat gördít az elé, hogy valaki vallása szerint élhessen. Ravaszul a demokrácia, szabadság, testvériség és haladás mézes-mázos szavaiba burkoltan hirdeti, hogy a kereszténység évszázados alkotásai és dogmái idejüket múlták s ezeket újabb kori vallási dogmákkal kellene felcserélni s a katolikus Egyház tanításának alkalmazkodnia kellene a mai modern világfelfogáshoz. Tulajdonképpeni cél azonban az isteni igazságok tagadása és megvetése, a vallásos életnek a közéletből való teljes kiirtása.” – írta 1939-ben Kausz József hévízgyörki plébános (Máriabesnyői Missziós Naptár, 1939.)
A mi célunk pedig nem lehet más, mint a héber hagyományoktól és a liberális hazugságoktól megtisztított és egyben a nemzeti hagyományokat tisztelő kereszténység követése.
Ifj. Tompó László – HunHír.Hu