Új sorozatunkban a bolsevista tatárjárás elől menekülve a mikesi sorsot vállaló, ezért a hivatalos irodalmi berkekben őket továbbra is elhallgató emigráns költőink, íróink csak kis példányszámban megjelent sajtótermékekben közölt vagy egyenesen kéziratban maradt alkotásait közöljük.
Nyitásként a nyugati magyar nemzeti emigráció legnépszerűbb s egyben legtehetségesebb költői és publicistái közül Alföldi Géza (1908-1991) rendkívül gazdag életművéből válogatunk. Verseinek metafizikai mélységeivel évtizedeken át a bujdosó magyarok lélekmentőjévé vált, míg idehaza még a nevét is csak igen kevesen ismerték, nemhogy verseit, melyekből 2005-ben testes kötet jelent meg végre Dobszay Károly válogatásában Végrendelet címmel, és harminchat verse szintén általa belekerült egy emigráns költőinket (rajta kívül Fáy Ferencet, Flórián Tibort és Kannás Alajost) bemutató antológiába (Hazátlanul).
A népi irodalom örököseként indult, Erdélyi József, Sinka István, Sértő Kálmán nyomdokain mégis rövidesen önálló hangot és stílust talált már az 1930-as évek közepétől gyors egymásutánban megjelent zenés vígjáték-, vers- és prózaköteteiben (Csókos huszárok (1935), A legszebb dal (1936), Ezüst huszár (1936), Kész, mehet (1936), Őrmester úr, jelentem alássan (1937), Vihar a havasokon (1938), Hapták, Bundás (1939), Károlykereszt, csapatkereszt (1939), András nem megy haza (1939), András meg az adó (1939), Alászolgája tanár úr (1939), Pétör a sarkára áll (1939), Pétör megmagyarázza a tüzrendészetet (1940), Minta tűzoltóság (1940), Anyámasszonykatonája (1941), A boroszlói kaland (1942), Mindent a hazáért (1943), Sárgát virágzik a tök (1943), Csak a gyökér kitartson (1943), ugyanakkor számos művésztársa útját egyengette alkotásaikból szerkesztett antológiáival (Tizenöt éve (Horthy Miklós jubileumi emlékkönyv), Tavaszi szántás (Parasztírók versei), Hitvallók (Református írók gyűjteménye), Pergő gyöngyszemek (Ladányi Hajdú Margit versei), Repülő halálfej (Péchy Horváth Rezső regénye).
Jelentőségét találóan értékelte Hegedűs János hiánypótló elemzésében (Népi írók – népi költők (Erdélyi József, Alföldi Géza, Békeffy Gábor, Flóris József, Géza Ottó, Hajdu Sándor, Kocsis József, Szerető Sándor, Tábor István). Bp. 1944. Szerző kiadása-Turul Sajtóvállalat Nyomdája, 25-26. old.), megállapítva, hogy „a legnagyobb irodalmi működést” fejtette ki „költői és prózai, színházi művein keresztül. ’Csak a gyökér kitartson’ c. legutolsó verseskötete habár újabb irányt nem hoz magával, mégis igen figyelemre méltó, ugyanis olyan erős, sokszor durván naturalisztikus eszközökkel dolgozik, mely hangnemek a hasonló műfajt képviselő Sinkánál és követőinél ismeretlenek. Addig, míg Sinka balladaszerűen, de főképpen mélabúval ecseteli szemléleteit, Alföldi lapítás nélkül, sokszor Koppány módjára, kertelés nélkül üt. Nála nem annyira a verstechnikán, a csiszoltságban és a rímcsengések miatti szinonim-értelmek egymásra illeszkedésében kell keresnünk a költészetet, hanem rendkívül éles meglátásaiban. Verselése látszólag kötetlen s még egy-egy versének keretén belül is kénye-kedve szerint váltogatja a verslábakat. A mondanivalói azonban sokszor úgy hatnak, mint a halálra ítélt ember közvetlen kivégzés előtti gyászdobpergés. Tompák, velőbe markolóak. Verseinek tárgya a ma még legalacsonyabb nívón álló néprétegnek, a zsellér, a béres, a napszámosfélének életmegnyilvánulásaiban rekrutálódik. Szinte érezzük a nyirkos, dohos pincelakásoknak penészes szagát, a földesúr és a cseléd, a sok gyerek egymáshoz való viszonyát, drága magyar falvaink pusztító divatos betegségeit, közöttük elsősorban az ’egyké’-t. Bámulatra méltó az az őserő, mely áthatja költészetét s emellett ismeri az allegória eszközeit is. Minden cinizmusa mellett is ritka szép alkotása marad ’A veréb, az itt marad’ c. verse. Az embereket nem szereti, illetve sokszor csalódott bennük. A hibákat élesen ostorozza, Istenről és Krisztusról Koppány lelkéhez méltó elgondolásai vannak. Tény az is, hogy rendkívül gőgös, mindamellett nagyon szereti a magyar fajtát és minden eszközzel igyekszik mély álmából, csüggedéséből felébreszteni. Reális mindenben. Az örök szerelmet is úgy festi, hogy az olvasónak Zola ’Germinal’-ja jut eszébe. Megvet mindent, ami idegen. Az ’Örök Magyar’ c. költeményében pedig visszaad mindent, amit mások vitáznak tőlünk:
…Nem kell idegen. Valami marad
a végén, ami csak magyar bennem,
amit Ázsiából hoztunk
s el nem sikkasztanak aljas századok –
de az új világok új hajnalán
felépítem belőle majd
Az igazi, az ősmagyart!…”
Hazánk bolsevizálását követően felismerve, hogy magvetőként, még ha bujdosva is, el kell hintenie a magvakat, kétheti lapot indított Hídverők címmel 1948 áprilisában, amely 1962-ben bekövetkezett elnémításáig olyan személyiségek fórumává vált, mint például Baráth Tibor, Milotay István, Nyirő József, Oláh György, Padányi Viktor.
Most egy eddig publikálatlan, írógépelt kéziratként fennmaradt, „arc poetica”-ként értékelhető írását közöljük, amely kísértetiesen emlékeztet Szabó Dezső nemrég HunHír.Hu-n közölt elfeledett elbeszélésére (Az örök Karácsony).
Alföldi Géza a költészetről
»Ha valakinek egyszer az a végzetes gondolata támadna, hogy foglalkozik az általam írott versekkel, esetleg születésük helyével és idejével, ne csodálkozzék azon, hogy számos vers alatt két városka nevét találja összekötőjellel. Ez nem azt jelenti, hogy az írást az egyik városban kezdtem, s a másik városban fejeztem be, hanem egy időben sokat utaztam vonaton. Ilyenkor mindég, vagy legalábbis legtöbb alkalommal vittem magammal papírt és írogattam közben. Az ilyen két város nevét feltüntető vers-dátumok azt jelentik, hogy utazás közben íródtak.
Igaz ugyan, hogy az emberek sokszor összedugták a fejüket, mint amikor valaki Budapest utcáin kétpúpú tevén lovagló hölgyet lát, tehát olyan a félhülyét regisztráló arckifejezéssel – de egyébként nyugodtan tudtam írni, senki nem zavart, s főleg eltelt az idő.
Igen sok „verskutató” foglalkozik azzal, hogy megállapítsa, milyen múzsa csókolta homlokon az írót, mikor egy-egy versét leírta. Állítólag a környezet, a zajok, hangok zavaróak, s igen sok magatartáskutató szerint a környezet igenis behatással van rá, hogy a költő milyen tárgyú verset ír.
Mindég dühöngtem, amikor Arany János, Petőfi Sándor vagy Ady Endre verseivel kapcsolatban hajmeresztő őrültségeket állapítottak meg egyesek, s akiket ezért a szédítő ökörségekért rendszerint – főleg ha ehhez megfelelő összeköttetésük is volt – egyetemi tanári tanszékkel jutalmaztak. Mert valóban emberfeletti megállapításnak kellett tartani, ami a tudományosság minden jelét magán viselte, ha valamelyik kutató megállapította, hogy például Petőfi c-mollban szellentett, amikor a „Megy a juhász a szamáron”-t megírta, viszont a-dúrban, amikor „Az őrült” című költeménye megszületett.
Hogy a környezet mennyire befolyásolja a költőt, arra magam is egyetemi tanári tanszékre jogosító megfigyelést tudok átengedni valakinek, aki később – remélem, nem – verseimben kutat. „Végeladás, nincs maradás” című egyik legkedvesebb költeményem például azért született meg, mert már nem friss húsból ettem, mire megfelelő has-menésben gyönyörködhettem. Éppen utaztam. Mikor már harmadszorra kellett vészes gyorsasággal kirohannom, a szakaszban összesomolyogtak az utasok. Miután éreztem, hogy szükségleteim (finom kifejezés!) „folytatásához” még jó néhányszor kellene rohannom, bent maradtam a „szarka-fészek”-ben, s teljes készültségben vártam a következő „folytatást”. Kissé unalmas volt. A fülkében felfedeztem, hogy „sekszpír” van jelen. Hogy az időt elüssem, tépdestem le a papírokat, s ezen a WC-papír-szérián az „illemhelyen” négy „folytatás” tartama alatt íródott meg ez a vers. Véleményem szerint: egyetemi tanári nívón igazolható, hogy a környezet és a WC-papír milyen hatással volt arra, hogy éppen itt született meg ez a költemény. Mindenesetre szerettem volna látni annak a bizonyos múzsának az arcát, akinek abban az áporodott és nem kifejezetten illatosított légkörben fél óráig kedve volt a homlokom csókolgatni!«
Alföldi a (Szabó Dezső szavával) „meggyárgyult filológusok”-at tűzte tollára, akik mindmáig visszaköszönnek, mint a kiváló Dr. Mohácsy Károly középiskolai tanár, aki gimnáziumi irodalomtankönyvének Arany Jánosról szóló fejezetében természetesen nem felejtette el kimerítően részletezni klasszikusunk életművének megértéséhez „testi bajait”.
Ifj.Tompó László – HunHír.Hu
