A trianoni fájdalmat és a revíziós törekvéseket tolmácsoló hatalmas versanyagból hazánkban csak az ezredfordulótól jelentek meg hiánypótló antológiák.
A sort a Ménrót Kiadó négy antológiája nyitotta meg. Az első, a négy kiadást megért Trianont ledöntjük (2001) 89 magyar fájdalomból fakadt verset adott közre Dr. Polgárdy Géza előszavával, Benkő László, Fejes Imre, Kovács Ferenc, Kun Miklós Jenő, Dr. Polgárdy Géza válogatásában, a két világháború közti magyar nemzeti líra egyik meghatározó képviselője, Szathmáry István verse (Trianont ledöntjük, 1922) szellemében:
Árpád büszke népe, soha ne feledd:
Csonka, rab hazában élned nem lehet,
Szégyen lenne sorsod, becstelen halál,
Hogyha szolganépként láncot hordanál.
Ellenség tiporja most a szent rögöt,
Melyet hős apáid vére öntözött,
Hős apáid vére nem hiába hullt:
Nagy, szabad hazáról szól a drága mult.
Szép turul feszítsd ki végre szárnyadat,
Hosszú téli éjre is jő virradat,
Hajnal fénye vár majd, nem sötét ború,
Kárpátok hegyorma, égi koszorú.
Új munkába kezdjen milliónyi kar,
Új, nagy eskü zengjen, mint a szélvihar,
Hisz velünk az Isten és az ősi jog:
Trianont ledöntjük, zászlónk győzni fog!
Vollay Ferenc sorozatunkban (a 2. részben) már tárgyalt antológiájánál lényegesen bővebben ismerjük meg belőle irredenta költészetünket, Bobula Idától Erdélyi Józsefen, Kiss Menyhérten, Reményik Sándoron, Sajó Sándoron, Sértő Kálmánon, vitéz Somogyváry Gyulán át Wass Albertig. Külön értéke, akárcsak a további három antológiának, a korabeli irredenta képeslapokból, plakátokból való, versekhez illő válogatás, valamint a kötet végén (156. old.) olvasható összeállítás a trianoni gyalázat ellen fellépő külföldi állásfoglalásokból (melyek legbővebben a Vérző Magyarország című, Kosztolányi Dezső szerkesztésében megjelent, hazánk területi épségéért síkraszálló prózakötetben (Bp. 1920. Hungária Nyomda) olvashatók), mint Edgar Wallace brit íróéból („Erélyes híve vagyok minden olyan lépésnek, amely felszabadítja Magyarországot annak az igazságtalanságnak elviselhetetlen terhe alól, amely alatt sínylődik.”), Louis Duval Arnoud párizsi képviselőéből („A művelt Nyugatnak nem szabad ilyen határokat megtűrnie.”) vagy Cherfis francia íróéból, tábornokéból („A trianoni béke, amelyet tudatlan, sőt talán rosszindulatú politikusok csináltak, valósággal szégyen ránk nézve. Igazságtalan és képtelen intézkedéseket tartalmaz. Magyarország története századokon át telve van dicsőséggel s tudjuk, hogy védőbástyája volt a kereszténységnek a törökök ellen és ezért megérdemeltre volna, hogy ne csonkítsák meg. Ezt a békeszerződést meg kell és meg is fogják változtatni.”).
A második kötet, a Nem! Nem! Soha! (2004) 84, nemcsak magyar fájdalom, hanem egyben dac és élni-akarás szülte verscsokor Dr. Polgárdy Géza előszavával, Fejes Imre, Kun Miklós Jenő, Dr. Polgárdy Géza válogatásában, ízelítőt adva a négy országrész-visszatérés (1938-1941) lírájából, mára csaknem teljesen elfeledett költőktől (Nedeczky György, Sziklay Ferenc, Tarczay Gizella stb.). A kötet lelkiségét legtalálóbban Szegedi Lászlóé (Halld meg vén Európa) fejezi ki (144-146. old.):
Halld meg vén Európa, te voltál gyilkosunk!
Nem vagyunk bűnösök, áldozatok vagyunk!
Századokon védtünk töröktől, tatártól:
De te sohsem védtél bukástól, rabságtól.
Ha akkor nem védünk, mostan talán véged…
Mégis cserben hagytad ezt a nemes népet.
Szent István, Szent László és Nagy Lajos alatt:
Európa élén mindég magyar haladt.
S Rákóczi… Bocskay… és Báthory István:
Magyarország egén három fénylő villám!
Hát Hunyadi Mátyás? Világ, emlékszel-e? –
Most sem halványul még ragyogó szelleme!
Hűtlen vén Európa! Gondolj csak Budára…
Udvarolni jártál egykor udvarába!…
S mikor Világosnál letűnt fényes napunk:
Mikor rabkenyér lett utolsó falatunk:
Mikor Hungaria tenger könnyet ontott:
Mikor Kossuth népe segélyért sikoltott:
Mikor zsarnokoknak lába alatt nyögtünk:
Mikor a népektől segélyt könyörögtünk:
Mikor Tizenhármunk bitó alá lépett:
Mikor az arcunkba köptek a pribékek:
Európa mindezt némán tudta nézni:
Lánczunkat egyszer sem segített széttépni!
Aztán rabságban múlt sok-sok emberöltő…
Császári parancsra énekelt a költő.
Rabigába törték kemény izmainkat,
Idegenbe vitték derék fiainkat!
Mit ért, hogy szívükben még magyarok voltak?
Császárra esküdtek, császárért harcoltak…
Mit ért a puszta szó: „hogy be nem hódolunk”…
Bécsből reánk dörgött „legfelsőbb hadurunk”…
S mikor reánk üzent, hogy „harcba kell szállni”:
Azt vártátok talán: ellen fogunk állni!?
Halld meg vén Európa! Te világ cédája!
Századokon voltunk Ausztria prédája!…
És csúf prédasorsra te adtál bennünket…
Nem is érdemeltél mást, mint az öklünket!
– Reánk parancsoltak – harcolnunk kellett,
Pedig a bús harcban örömünk nem tellett.
De mért álltunk volna a „dicső ántánt”-hoz,
Aki hozzáláncolt zsarnok Ausztriához!?
Az történt, aminek történnie kellett:
Kardot kellett húznunk rabtartóink mellett!
Hiába vádoltok szemforgatón, bután:
Igenis ott voltunk a nagy, véres tusán!
Hisz ti akartátok, hogy mi is ott legyünk:
Ausztria rabjává tettétek nemzetünk.
És mert száz csatában éreztétek öklünk:
Azt akarjátok most: „rettentőn bűnhődjünk!”
Fáj, hogy valóság lett annyi véres csoda:
Fegyverrel legyőzni nem tudtatok soha!
Békét ígértetek… Hitvány, rongy pribékek!
És mi pálmaággal lépkedtünk elétek…
S akkor lesből, orvul, mint a dögmadarak:
Országunkba törtek hitvány balkán hadak…
S jaj, mily gyávák vagytok! Hiénák… sakálok…
Ájult nemzetünknek csontjait rágjátok!
Dehát tudjátok meg, kik gyáván ránk törtök:
Gazsággal, rablással minket meg nem öltök.
Lesz még idő, mikor mindent számon kérünk:
De már akkor későn számoltok ti vélünk.
Nemzedékek múlnak, nemzedékek jönnek:
Érzitek még súlyát a magyar ökölnek!
Emlékezzetek csak hun Attila úrra:
Világ ostorára, zimankós borúra…
Mikor megszerezte ezt az ősi hazát:
Európa homlokán tombolta ki magát!
Európa homloka! fogsz te még sápadni!
Fogsz még mai múltad szégyenén lázadni.
Fogsz még kiáltani „kis antant”-ra átkot,
Fogsz még esdekelni magyar barátságot!
Fúj, vén Európa! Kikkel léptél frigyre?
Szennyes balkán vértől meg vagy mételyezve…
Összeadtad magad fertőzött Balkánnal,
Csakhogy biztosabban elbánhass hazánkkal.
Halld meg vén Európa, szemedbe kiáltjuk:
Amilyen a kutya, olyan a gazdájuk!
Halld meg vén Európa, Te világ cédája:
Miattad vagyunk most „kis antant” prédája!
A harmadik kötet, a Vesszen Trianon! (2004) 96 verse, miként kiadója hirdeti, a „gyalázatos békediktátumot tudomásul venni nem akaró, bele nem törődő, megalkuvást nem ismerő totális lelki ellenállás” jegyében fogant, Dr. Polgárdy Géza előszavával, Fejes Imre és Dr. Polgárdy Géza válogatásában, különös figyelemmel a teljesen elfeledett revizionista lírikusokra (Agyagfalvi Hegyi István, Csighy Sándor, Móra László, Pohárnok Jenő, Szabolcsi Pásztor Mihály, Zsabka Kálmán stb.), Hangay Sándor versével (Az én térképem, 45. old.) szembeszállva a trianoni történelemhamisítással:
A térképet ne hozd elém, fiacskám!
A te térképed csúf, hamis, hazug.
A régi más volt, szebb, jobb, tágasabb és
Volt rajta tenger, erdő, hegy, vasút.
A mostani, az vérző seb a földnek
Gránát-szántotta mellén… bús, piros.
A régit sírva hordjuk a szívünkben,
Nem kell ahhoz se szín, se papiros.
Nézz rám és látod: hajam ezüstjében
Kárpát havának fénye visszajár.
Az Adriától kék a szemem tükre
És két karom az erdélyi határ.
Hamis határt mutat a te térképed,
Lelketlen körző műve, semmi más.
Mit két karod ölelni tud – miénk az!
Az én térképem nem lehet hibás.
S ha mégis volna, aki nem hinné el,
Vidd északra, a hitvány kérkedőt,
Vezesd le délre, keletre, nyugatra,
Hol apró dombok rengetegje nőtt,
S vallasd a fejfát. Magyarul kiált az:
Ki vagy? – Kis Péter! És te? – Hajdu Pál!
Mit őriztek ti jó vitézek erre?
– Hát itt vóna tán a magyar határ!
Az én térképemet tanuld, fiacskám,
A tiedet ne hozd elém soha.
Ki mást mond néked, nevess a szemébe,
Az gaz lehet, vagy roppant ostoba.
S habár most még elrejtjük a szívünkbe,
De behegednek egykor sebeink,
S a régit, azt a sírva-hordozottat,
Kirajzoljuk mi, meglásd, majd megint.
A negyedik kötet, a már 108 költeményt tartalmazó, a Gede Testvérek Bt. kiadásában megjelent, Dr. Polgárdy Géza összeállította Mindent vissza! (2005) a „Trianon-ellenes, revíziót követelő, irredenta és más hazafias költemények” egyedülállóan gazdag tárháza, amely megszólaltatta az 1945 utáni, emigrációban továbbélt nemzeti költészet egyes alkotóit is, mint Tollas Tibort vagy Mátray (Marschalkó) Lajost. Utóbbitól álljon itt a kötet szellemiségének fémjelzésül alábbi verse (A temető árok dicsérete, 71. old.):
Imádság helyett átok s varjú károg
Szent hely vagy: magyar temető-árok.
Ami volt egykor: hit és tiszta orcák,
Te benned alszik – volt Magyarország!
Becsület, hűség, hazaszeretet
Bitóra lépvén itt temetkezett.
Igazság, Jóság és minden ami volt,
Erdély, Felvidék s ki róla dalolt.
Itt nyugszik. Nincsen keresztje, mécse,
Nem ölhette meg hóhéra mégse.
Temető árka, toronytalan fárosz
Magyar sötétben csak ez sugároz,
Fényt a jövőnek, átkot a mának
S ha mindent megölt a szégyen s a bánat
Adnak még tűnt fény szövétnekeként
Kik benne haltak – egy végső reményt.
A négy, egymást kiegészítő antológia nemzeti kincsünk, még akkor is, ha csak egy kis szelete a Trianon szülte hazafias költészetnek, akárcsak Pénzes István közel két és félszáz költeményt felölelő antológiája (Széttöretett. A magyar fájdalom és reménykedés versei. Bp. 2006. Aposztróf Kiadó), amely Juhász Gyula Trianon-versével hirdeti:
Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.
Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet,
Jog és igazság, becsület, remény,
Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
Melyet magyar erő szerzett vitézül,
S magyar szív és ész tartott meg bizony.
Egy ezer évnek vére, könnye és
Verejtékes munkája adta meg
Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.
A négy Trianon-válogatást és Pénzes István hasonló munkáját kiegészíti egy kiadásra érdemes antológiaritkaság, a „Pesti Hírlap” revíziós dalpályázatának száz legszebb költeményét közreadó Száz szál fáklya (Bp. 1932. Légrády Testvérek Nyomdája). Ennek a dalpályázatnak a nyertese Falu Tamás lett, a közismert, eredendően három strófából álló „Magyar visszhang” írója (5. old.):
Nem kell nekünk a más folyója,
Nem kell nekünk a mások bérce,
Csak magyar hegy és magyar róna,
Ahogy az Isten rég kimérte.
Nem kell nekünk idegen égbolt,
Egy porszeme sem a világnak,
Csak az kell, ami a miénk volt…
Igazságot Magyarországnak!
Szép határunk nem is határ volt,
Hanem Isten ölelő karja.
Helyette most egy szörnyű gyászfolt
Sötétlik az árva magyarra.
De ezt a gyászövet letesszük,
Hallók hallják, lássák, kik látnak,
Vérünkkel a földgömbre festjük:
Igazságot Magyarországnak!
Szavunk, imánk keljen visszhangra,
Mely zúgva, hullámozva árad,
Határ határnak továbbadja,
Nép a népnek, haza hazának.
Csillag olvassza fénysugárba,
Mely zengő világűrbe vágtat,
Egész Mindenség ezt kiáltsa:
Igazságot Magyarországnak!
Végezetül álljon itt a „fáklyahordozók” közül Balatonfüredi Varga Jenő néptanító-dalköltő verse az „elsőrendű dicséretben részesült pályaművek” közül (17. old.):
Odakiáltom kapzsi száznak,
Kik most börtönben tartanak:
Igazságot Magyarországnak!
Sötét a börtön, de cikáznak
Benne lelkem villámai:
Igazságot Magyarországnak!
Csonka tagjaim láncot ráznak,
Úgy sír bennem az indulat:
Igazságot Magyarországnak!
Van Isten! hiszek még csodáknak,
Nem győz a bűn a jog felett –
Igazságot Magyarországnak!
S ha nem érném célját a vágynak,
Haló ajkam is súgja majd:
Igazságot Magyarországnak!
Mert parancs gyanánt hagyom másnak,
Fiaimnak a szent jogot:
Igazságot Magyarországnak!
Az imént ajánlott versantológiák sok benne foglalt vers mégoly egyenetlen művészi színvonala ellenére is népi tudatformálásunk irodalomoktatásunkban nélkülözhetetlen eszközei.
Ifj. Tompó László – HunHír.Hu
