Nagyváradi, majd budapesti „mecénásai”-nak kettős célja volt Adyval: meggyűlölni vele saját nemzetét, eszményképeit, és elfogadtatni általa a zsidóság mindenek felettiségének tudatát (korunk legjelentősebb cionistaellenes írói közül Dr. David Duke találó kifejezésével: szupremáciáját).
„Az irodalomtörténetben példa nélkül áll az, hogy egy minden ízében fajmagyar nagy tehetséget az ő fajtájától érzésben, szellemiségben, gondolkozásban annyira távol álló emberek egész légiója – majdnem csakis ez – vegye körül.” – állapítja meg Hetey (121. old.). Révész (Rosenberg) Béla, akivel átvirrasztott alkoholmámoros éjszakákon szidott minden „léha úri bitangot”: grófot, arisztokratát, főpapot, és akinek Ady-képe mindmáig meghatározó a hivatalos irodalomoktatásban, mindent elkövetett, hogy a Jászi (Jakubovics) Oszkár köré csoportosult polgári-radikális, szocialista kör az ő nevét tűzze lobogójára, „hiszen Szép Ernő (Schön Ezékiel) és a többiek neve a magyar tömegek szemében kevésbé volt jó hangzású”. (Hetey, 122. old.)
Persze az igazság az, hogy „rajongóitól” csak annyi anyagi támogatást kapott, ami az éhenhaláshoz sok, a jóllakáshoz viszont kevés volt. Többnyire előlegekből élt, ami, mint Ady Lajos megjegyezte, „nem valami szerencsés módon befolyásolta életmódját és írói dolgait” (Hetey, 124. old.). Igen, írói pályáját sem, hiszen megrendelői akaratának teljesítésétől függött bére. Hatvany (Deutsch) Lajostól „1908-tól kezdve évente 2-3-szor is kapott mecénási díjat, amit Hatvany 1913-tól havi 300 koronában állapított meg. Ezt Ady keserű öngúnnyal ’gyermektartási díj’-nak nevezte el.” (Hetey, 124. old.) És ezt a díjat olyanoktól vette át, akiket aligha szeretett, hiszen maga Révész (Rosenberg) Béla kénytelen elismerni, hogy megvolt benne „a feltétlen utálat a tőzsér, kánya, dzsentrit játszó, asszonyával, leányával páváskodó, bőrében nem férő zsidó ellen (sok ilyen, majdnem antiszemitásan hangzó nyilatkozatát tudom”, vagyis, mint vallomásából Hetey következtetésként levonja, „csak nagyon kevés zsidót szeretett, mert a zsidó intellektuelek között kevés akad, aki ne tartoznék a Révész által felsorolt kategóriák valamelyikébe”. (182. old.)
Mindezek után ismerkedjünk meg zsidó vonatkozású írásaiban megfogalmazott tévedéseivel részletesebben is!
A „Nagyváradi Napló”-ban 1901. július 21-én („A hétről” c. cikkében) sajnálkozott, hogy „a munkában, a haladásvágyban, a közös célokban” való „összeolvadás” a zsidósággal „nem ízlik még mindig a magyar úri gyomornak”. (Az Ady-kultusz: magyar öngyilkosság!, 23. old. – A továbbiakban egyes Ady-idézeteket ebből a tanulmánykötetből közlünk.)
Felháborította Bartha Miklós (1848-1905) könyve, a „Kazárföldön” (Kolozsvár, 1901) – amelyben az 1867 után Magyarország északkeleti vármegyéibe Galíciából tömegesen bevándorló ortodox zsidóság uzsorakamat-politikáját leplezte le –, azt állítva, hogy a falvak uzsorásai „csak ritkán kazárok” (így nevezték a Galíciából érkezett zsidókat), inkább „megzsírosodott parasztok, tekintetes földesurak” (Az Ady-kultusz: magyar öngyilkosság!, 40-41. old.), továbbá hogy sokan még mindig „hisznek” a „vérvád meséjében”. „A zsidó pipája” c. írásában (1901. szept. 28.) így fogalmaz (Az Ady-kultusz: magyar öngyilkosság!, 23-24. old.):
„Szítják, egyre szítják a lángot, hogy csapjon össze aztán mindannyiunk feje felett. A vérvád s a többi terjed egyre. Kik terjesztik, jól tudjuk. A zsidógyűlölet szítása azoknak áll érdekükben, kiknek reszketve kell gondolniok arra, hogy a jó, bárgyú nép egyszer csak megvilágosul s róluk talál egy kicsit elgondolkozni…
Annyi már eltagadhatatlan, hogy a reakció aknamunkája itt is, ott is kitört, már veszekedett, vad antiszemitizmus dühöng egyik-másik részén az országnak.
Igaz, hogy a bűnösöket keresve nagyon magasra találnók jutni. Főpapi székekig, mágnási kúriákig esetleg. De ha ilyen magas helyekig ebben az országban bajos is elérnie a megtorlókéznek, valamit kell tenni. És mivel durva indulatok dühöngenek, durva megtorlásra, elrettentésre lehet csak gondolni.
Íme egy eset, mely példa lehet. Jámbor falusi zsidó ember elé, vásári sokadalomban paraszt suhanc ugrik. A zsidó ember pipázik. A suhanc kikapja a szájából a pipát s a nézők nagy gaudiumára [örömére – Ifj. T. L.] elszalad vele. A zsidó éltesebb ember. De szörnyen sérti a méltatlanság, a sértés és a gúnyos kacagás. Rohan a suhanc után. Az visszakiabál egy-két „rongyos zsidó”-t, de egyszer megáll. Bevárja az üldözőjét s egy pálcával arcon vágja…
A vásári nép ismét jól mulat. Ezek, ha hazamennek, majd tudni fogják, mint kell a zsidóval elbánni.
A törvényszék pedig ítélkezett. Lopásért és testi sértésért egy fél évi fogházra ítélte a suhancot. A tábla egy s a Kúria három évi fegyházra emelte fel ezt a büntetést. Ezt az ítéletet én kihirdetném minden vásári sokadalomban, sőt némelyik nagyobb búcsújárás alkalmával is, mikor legjobban dolgoznak a nép lelkének megmérgezésén – némelyek.”
Mint tanulmánysorozatunk megkezdésekor megígértük, nem kívánunk ítéletet hirdetni Adyról, mégis nehéz megőriznünk hidegvérünket, ha idézett sorait olvassuk, ugyanis, mint Hetey vallomásából kiderült, Nagykárolyban ő maga sem viselkedett másként, mint a cikkbeli suhanc. Felmerül a kérdés: hol élt 1901-ben Ady, nem tudta, miért van (korántsem dühöngő, inkább szórványos, csaknem elfojtott) antiszemitizmus Magyarországon?
A kérdésre Ady publicisztikái helyett a statisztika tényei adnak hiteles feleletet. Íme néhány. A huszadik század elején hazánkban az ipari intézmények 10 %-a, a kereskedelmi cégek 51,8 %-a, a hírlapírók 42,4 %-a, az ügyvédek 45,2 %-a, az orvosok 48,9 %-a a magánmérnökök 37,6 %-a volt zsidó. De lássuk a bűnügyi mutatókat is! 1909 és 1913 között csalárd és vétkes bukás miatt 240 elítéltből 156 volt zsidó (64,7 %), uzsora miatt 78-ból 29 (36,7 %), hadiszállítási bűnügyek miatt (1921-ben) 1018 terheltből 741. (Ezen adatok megtalálhatók Kovács Alajos „A zsidóság térfoglalása Magyarországon” c. tanulmányában (Bp. 1922. Szerző).) És akkor még nem is szóltunk a magyar nemzeti öntudathoz való viszonyulásukról, például arról, amit Asbóth János a magyar képviselőházban 1897. január 14-én tartott felszólalásában elmondott: „A millenium megünneplésekor egy nagy alföldi városban [Cegléden – Ifj. T. L.] a zsidók a nemzeti címerből kidobják a keresztet, és egy csillagot tesznek a helyébe.” Igaz, ezért nem járt három év, ilyesmi csak egy „jámbor falusi zsidó” pipájának elcsenéséért járt, és jár ma is valamijük tagadásáért vagy kisebbítéséért.
Ifj. Tompó László – HunHír.Hu