Nagyváradon a szó szoros értelemben „szívet cserélt”. Cikkeiben a radikális szocialista, szabadkőműves irányzatokat védte, ostorozva „ázsiai” közállapotainkat, a papságot, a vármegyei közigazgatást, és nem utolsósorban házitanítóját, gróf Tisza Istvánt, vagy ahogyan ő nevezte, a „geszti bolond”-ot.
Tehette, mert a sajtó, amely már a huszadik század küszöbén nagyhatalom volt hazánkban is, örömmel támogatott minden keresztény- és nemzetellenes törekvést. Hogy Ady pályakezdésekor mekkora volt a sajtó hatalma Magyarországon, hűen tükrözi Pintér Jenő összefoglalása: „Csak napilap száznál több jelent meg a fővárosban és a vidéken. Évről-évre tömegesen indították útnak az új politikai, társadalmi, szépirodalmi, ismeretterjesztő, tudományos és szakközlönyöket, a megszűnt [többnyire nemzeti s keresztény – Ifj. T. L.] újságok és folyóiratok helyébe friss [rendszerint liberális – Ifj. T. L] alapítások léptek, az időszakos sajtó külföldi termékei egyre jobban kiszorultak az országból. Budapest mellett különösen Arad, Debrecen, Kassa, Kolozsvár, Miskolc, Nagyvárad, Pécs, Pozsony, Szabadka, Szeged, Temesvár voltak a hírlapírás nevezetesebb középpontjai.” (Magyar Irodalomtörténete. Tudományos rendszerezés. VIII/1. kötet. A magyar irodalom a XX. század első harmadában. Bp. 1941. Stephaneum Nyomda, 46. old. – További tanulságos részleteket ad a korabeli viszonyokról Fiala Ferenc és Dr. Nyékhegyi István tanulmánya: A magyar sajtó igazi arca. Bp. 1938. „Összetartás”, Bethlen Gábor Irodalmi és Nyomdai Rt.)
„Szenvedélyes hangú támadásai népszerűvé tették a költőt a nagyváradi zsidóság körében, s megnyitották az utat budapesti hírlapírói működéséhez. Nagyváradi ellenfelei kiforratlanul filozofáló, durva gyanúsításokkal dolgozó, gondolatainak fűzésében logikátlan és kifejezéseiben zavaros zsurnalisztának tartották: barátai az eredeti egyéniségű, tehetséges és vakmerő újságírót kényeztették személyében.”
Így jellemezte nagyváradi tevékenységét Pintér Jenő (Magyar Irodalomtörténete. Tudományos rendszerezés. VIII/1. kötet. A magyar irodalom a XX. század első harmadában. Bp. 1941. Stephaneum Nyomda, 540-541. old.), hozzátéve, hogy Féja Gézának ekkori írásait „kár volt gyűjteménybe foglalva kiadni, mert ezzel megbocsáthatatlan kegyeletsértést követtek el emléke ellen”. (665. old.) Kállay Miklós, az író, szintén megkérdőjelezi profetikus voltukat: „Hiába a nagyhangú cím [Jóslások Magyarországról – Ifj. T. L.] , nem jóslások ezek, nem a messze jövőbe tekintő prófétát fedik föl Adyban, hanem éppen ellenkezőleg azt mutatják, mennyire nem ismerte kora erőit, milyen tájékozatlan naivsággal, milyen történelmi távlatok nélkül szemlélte az eseményeket, milyen ferde túlzásokra ragadta a kritikátlan lelkesedés.” (A publicista Ady. Nemzeti Újság, 1936. jún. 7., idézi Pintér Jenő, 665. old.)
Aligha kegyeletsértés, ha a tisztánlátás érdekében felfedjük Ady ekkori tevékenységét, hiszen cikkeivel, elbeszéléseivel, verseivel kora véleményformálói közé került, mi több, önmagát (második önéletrajzi vallomásában) kora „kultúr-magyarsága” „lelkiismeretének” tartotta, hozzátéve, hogy „ez a lelkiismeret pedig nem lehet mindig tiszta.” (Vallomások és tanulmányok, 15. old.)
Báró Hatvany (Deutsch) Lajos, Sándor Pál, báró Kornfeld Zsigmond támogatták anyagilag a pályakezdő költőt-írót. Amíg Zilahon még csak néhány zsidó barátja volt (mint Hetey írja (105. old.), itt „egy zsidó leány az ideálja (Zsóka) s Friedmann (Zilahi) Tibor és Goldstein (Vég) Miklós”, akivel „annyira összeforrott, hogy a Goldstein-családnál jog-távhallgató korában jó ideig lakást és kosztot” ingyen kapott), addig Nagyváradon (későbbi budapesti környezetéről nem is beszélve) már valósággal körbevették. Anyagi támogatásuknak, műveiről írt méltatásaiknak azonban súlyos ára lett. Erről leghívebben A bélyeges sereg című verse (1907) tanúskodik:
Krisztus szent árnya s Heine ördög-arca
Táncolnak előttünk az uton.
Hull, hull a szitok, a röhej, a sugár.
Szaladnak a bélyegesek
S egy nagy csillag van a homlokukon.
Választott fajzat: messze előtte
Bitós, szomorú hegyek
S ők mennek rongyoltan, szórtan, bélyegesen.
Bús ördögök, szent mordály-égetők,
Én veletek megyek.
Véretek, ha idegen is százszor,
Mégis az enyém, az enyém,
Véres ajkakkal mézes asszonyaitok
S nyitott szívvel baráti hű fiúk
Átöntötték belém.
Büszke kárhozók, eldobhattok százszor,
A lelkem százszor utánatok oson,
Örök bolygók, örök riasztgatók,
Idő kovászai, megyek én is veletek
Bélyegesen, csillagoson.
Miénk ez a könnyes, nagy Élet.
Kórágyon és kereszt alatt
Hajrá, hajrá a Jobb felé.
Én csunya, sárga-foltos seregem,
Futok veled és megáldalak.
Miért „osont utánuk”? Lélekelemzők bizonyítják, hogy a zsidóság anyagi és szellemi életben való térhódítását nagymértékben elősegíti, hogy vezetői kitűnően kipuhatolják a többi népek sebezhető tulajdonságait, „Achilles-sarkait”. Hetey, a barát, nem véletlenül látja ebben Ady meghódíthatóságának, ezáltal tragédiájának okát: „Szegénysége, élhetetlensége, poéta voltából fakadó könnyelműsége, az úri élet után való határtalan vágyódása, akaratnélkülisége, befolyásolhatósága, vén gyermek mivolta, tervszerűen kitermelt végtelen hiúsága, pénzszomja, költséges passziói (ivás, éjszakázás, folytonos kocsikázás, asszonyok, jól öltözködés, gyakori utazgatás stb.), nagyon költséges kezelést igénylő betegségei voltak ezek az Achilles-sarkok.” (109. old.) A liberális irodalomtanítás hiába magasztalja nagyváradi és budapesti kenyéradóit, amiért „kiragadták” korábbi környezetéből: „Ország-, állam- és népbomlasztó erők, progresszívek, szabadkőmívesek, forradalmárok és szociáldemokraták mindent elkövettek, hogy megnyerjék őt az ő ’világboldogító’ eszméik számára”, hogy „elidegenítsék „saját fajtájától” – írja Hetey (109. old.). Tényként állapítja meg: „Micsoda felhördülést váltott ki, ha Ady saját fajtájának valamelyik konstruktívabb lapjába mert egynéhányszor írni vagy egy igazabb hangot megütni. Nem bírhatta el azt a rettenetes sértődöttséget, neheztelést és duzzogást, ami ilyen vakmerő cselekedetét nyomon követte. Nem győzte őket eléggé kérlelni és kénytelen volt számos kimagyarázó levélben megalázkodni előttük ő, a dacos, vastagnyakú kálvinista.” (109. old.)
Ifj. Tompó László – HunHír.Hu