Klasszikus írónk finnországi tapasztalatait egybevetve a magyar jellem leginkább Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Szabó Dezső, Németh László, Kodály Zoltán és Dékány István körüljárta tulajdonságaival, szembetűnik az anyaföld, az évezredes népszokások és a nyelv, a nő és a család szerelmes szeretete általi lelki rokonsága a két nemzetnek.
Finnországi tapasztalatai ráadásul korántsem egyediek. A „Fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek I-IV. jegyzéke” (Bp. 1945-1946. Magyar Miniszterelnökség Sajtóosztálya) számos, főleg a szovjet-finn háború idején megjelent naplót felsorol. Ezekből megbizonyosodhatunk arról a nemzeti áldozatkészségről, amely a finn társadalom egészét áthatotta és erőt adott a bolsevizmus elleni küzdelemben. Közülük különösen is maradandó Gaskó Dezső könyve (Finn-magyar kapcsolatok. Előszó: Dr. Antal István. Bp. 1943. Magyar-Finn Társaság, két kötet), Papp István tanulmánya (Finnország. Bp. 1938. Magyar Szemle Társaság Kincsestára, 24. köt.), Kettunen Lauri népismertetője (Finn évszázadok. Bp. 1943. Könyv- és Lapkiadó Rt.), Paavo Virkunnen háborús krónikája (A harcoló finn hadsereg szelleme. Bp. 1944. Athenaeum).
Kodolányi könyve ugyanakkor rávilágít kora magyar társadalmi életének a finnekével szembeni fonákságaira, arra, hogy náluk mennyire ismeretlen az úrhatnámság, az „urambátyámos” szellem (amelyet legtalálóbban Makkai János jellemzett „Urambátyám országa” c. könyvében), amely nálunk viszont áthatotta a középosztály mindennapi életét, a politikai élet vezetését, a közigazgatás szervezeteinek működését. A két nép lelkét azonban alapvetően rokonnak látta, és ha már-már úgy tűnt, szerelmesebb szeretettel szólt a finnekről, mint rólunk, csak jóindulatból tette: a Prohászka Ottokár ostorozta „magyar tunyaság” elleni lázadás finnországi naplója, amellyel szándéka egyértelműen a magyar középosztály és munkásság, az értelmiség saját öntudatára ébresztése volt, ezért könyve mindmáig alighanem a legjobb iránytű azok számára, akik szeretnék gyökereiben megismerni a finn ember gondolkodását, rádöbbenve, hogy ha nyelvileg nem is, lelkileg mindenképpen rokonok vagyunk.
Ezt ismerte fel kortársai közül a felvidéki premontrei papköltő, Mécs László, akinek a szovjet-finn háború borzalmait megörökítő verse, „Az egy finn leányka képe” miatt a költő addigi legteljesebb verseskötete (Összes versei 1920 és 1940. Bp. 1940. Athenaeum), továbbá Forgószínpad c. kötete (Bp. 1940. Athenaeum), amiért ugyanezt a versét közölte, 1945-ben tiltólistára került:
Asztalfiókom néha kinyitom: rokon
s baráti kéztől küldött emlék-lomokon
egy rojtosan kitépett újságlap felén
a képről finn leányka arca néz felém.
Világvihar sepert át Finnország felett,
onnan sodorta ezt az újságlevelet
hozzám, hogy Metsäpelto Hillevi halott:
hét évet élt csupán s örökre elaludt.
Kék volt szeme, huncutkás-göndör a haja,
körültáncolta pajkos pillangók raja,
mese, imádság, anyacsók volt étele,
mély tükrű lelke Krisztus-arccal volt tele.
Kacagó szíve boldogsággal robbanó
kis bomba volt, mit láthatatlan víg manó
sereg dobált szeszéllyel s az, kit eltalált,
pár percre elfelejtett bánatot, halált.
E huncutkás fejecske arról álmodott,
hogy fent az égen csak tündér s hattyúfogat
suhan s karácsonyfával szállnak angyalok
s minden veszély csak itt a földön jár gyalog.
S szegényt épen felülről érte a gonosz!
Galádul tört százhetvenmillió orosz
a három milliónyi finnre, mint deli
mókusra medve, vélvén rögtön elnyeli.
Varázsló Vejnemöjnen a Kalevala
mélyéről fölkelt és dalolt: varázsdala
ráénekelt sosem látott havat, jeget
honmára s tankok, ágyuk útja elrekedt.
Sok hónapig zajgott a hősi védelem,
a muszka repülőraj dolgos várost, védtelen
nőt, gyermeket bombázva berregett,
Helsinkiben elsőnek ezt a gyermeket
találta el. Mily bús rekord! A kacagó
szívecskével nem labdáz már vidám manó.
Képét lelkem fiókja őrzi s homlokom
el-elborul, míg nézem mint egy jó rokon.
Mind a szovjet-finn háború idején világhősként viselkedő finn katona, mind az ezeréves magyar határok védelméért harcba szálló honvédeink hitvallása, ezáltal a finn-magyar lelki sorsközösség megvallása Mécs László „Pisztrángok példája” c. verse:
A pisztrángoktól ezt tanultam:
sohasem úsznak ők az árral,
de mindig szembe, mindig hősként,
glédában és kicsit vadultan,
rugalmasan, ragyogva, frissen,
hol zuhatag fájdalma szisszen.
Őrült erőkkel szembeszállva,
föl a zokogó suhogókon,
szirtek között, vízesések
több méteres habzó haragján
föl, szárnyak nélkül, szinte szállva
szökdösnek, diadalt aratván.
A Forráshoz, hol még az Eszme
nincs elkeverve nyárspolgári
iszappal, hizlaló, tempótlan
nagy tunyasággal, hol kiveszne
hős ritmusuk! Ők az órmótlan,
titokzatos hegyekbe vágynak!
Amely pisztráng az árral úszik:
lehet boldog, hasa fehérjét
lehet, hogy parti nefelejcsek
kívánják, hogy csónakkal elérjék
s holdfény hullong rá, mint a tej-csepp,
de a Faj meghalt benne: hulla.
A hasukat boldogság-nappal
süttethetik a renegátok,
magyar júdások, árral-úszók:
a nevük hulla, létük átok!
Ó, pisztráng-lelkű Pajtás, előre
a Forrás-álmú hegytetőkre!
(Vége)
Ifj. Tompó László – HunHír.Hu