Egyik legnagyobb nemzeti költőnk, Erdélyi József elhallgattatása

2010.02.09.

Erdélyi József (1896–1978) egyike elhallgatott huszadik századi legnagyobb nemzeti költőinknek, akinek magyarságunkért való halálos aggodalmát tolmácsoló költeményei és önéletrajzi írásai a bolsevista és liberális könyvtilalom következtében ma már alig ismertek.

1945-ben a „Fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek 1. számú jegyzékére” felkerült számos verseskötete (Emlék, Halad az ék, Örökség, Örök kenyér, Toldi-kéz), továbbá a két világháború közötti nemzeti könyvkiadás páratlan teljesítménye, az 1939 és 1945 között 160 számot megért, a Stádium Rt. kiadta Nemzeti Könyvtár sorozat 50. számaként napvilágot látott Három csillag című, az övéin kívül Sértő Kálmán és Sinka István verseiből ízelítőt adó antológia, és önéletrajzi írásainak második kötete, a „Fegyvertelen”. 1950-ben a Népkönyvtári Központ kiadta „Útmutató üzemi és a falusi könyvtárak rendezéséhez” már egyik kötetét sem javasolta az említett könyvtárak használóinak. Noha 1953-tól haláláig számos verseskötete jelent meg, évtizedeken át tabunak számított nemzeti költészete. Sajnos ez ma sincs másként. Bár a költészete megértéséhez nélkülözhetetlen önéletrajzi írásainak két kötete (A harmadik fiú, Fegyvertelen) csonkítatlanul megjelent hasonmásban (Bp. 2001. Gede Testvérek Bt.), verseinek „Fehér torony” címmel hozzáférhető válogatása (Bp. 1995. Püski Kiadó) ellenben meglehetősen hiányos.

„Beszélhetünk-e értékmentésről? Hol van az a szellemi élet, amibe visszatérhetnek a régen kirekesztett írók? Szinte sehol. Márai Sándor és Wass Albert sikeresen visszatért, de ez már nem sikerült a népieknek, így Sinka Istvánnak, vagy Erdélyi Józsefnek. Az már reményt keltő, hogy szinte mindenki egyetért azzal: korrekt életmű-kiadásra lenne szükség.” Így fogalmazott a minap a „Fehér torony” összeállítója, Dr. Medvigy Endre (Magyar Fórum, 2010. febr. 4. 10. old.), csak kérdés, akkor miért hagyott ki belőle az életmű és sorsunk megértéséhez nélkülözhetetlen verseket?

1937. augusztus 2-án a „Virradat” hasábjain jelent meg a baloldali szalonok azonnali haragját kiváltó „Solymosi Eszter vére” című verse, amelyből, mint a költő írta, ha egymillió példányt nyomtattak volna, „az is kevés lett volna” (Fegyvertelen, 195. old.). Sorait Bary József emlékének ajánlotta:

Megöltek egy kis libapásztort.
Égrekiált a régi vád –
úgy ölték meg Solymosi Esztert
mint egy tokos, pihés libát,
mint egy síró galambfiókot,
szűz juhocskát húsvét előtt…
Valami vérengző bolondok
úgy fogták el és ölték meg őt,
a nótás ajkú kis magyar lányt,
valami vérengző vadak,
Vademberek… Elfolyt a vére,
Mint egy párás, piros patak…

Ítélt a bíró – Félkegyelmű,
képzelődő a szemtanú,
alaptalan a vád, a vérvád,
a hátborzongató gyanú…
Ítélt a bíró. – Elmehetnek
a reszkető kaftánosok:
nem ölték meg Solymosi Esztert,
nem bűnösök, nem gyilkosok.
Nem sütöttek húsvéti ostyát
embervérrel. Ország-világ
tudja meg, hogy gyermekijesztő
dajkamese a vér, a vád…

Ítélt a bíró, s fellélekzett
a zsidóság, az „üldözött”,
de terjedt a „mese”, a „vakhit”
a szegény magyar nép között,
zengett a dal, s a vérpatakból
vérfolyó gyűlt és hömpölyög,
tenger, vértenger gyűlt belőle
mérhetetlen, mély és örök,
mint Jézus vére, a világot
megváltó Istenemberé. –
Az Ő vére, a legyalázott
szegény Solymosi Eszteré!

Minden kiontott ártatlan vér,
s minden magyar vér, ami folyt,
párolgott és virult belőle
idegen trón, élősdi bolt. –
Minden kiontott ártatlan vér,
harctéren ontott hősi vér
és munkában csorgott verejték,
és megrablott bér és babér, –
az én vérem is, az anyámé,
a régi libapásztoré:
az Ő vére s a legyalázott
szegény Solymosi Eszteré.

Égrekiáltom akkor is, ha
élettel és vérrel tilos,
leírom akkor is, ha rögtön
lángot vet a szűz papiros:
beh piros vagy, Solymosi Eszter
kiontott vére s beh meleg!…
Hajnalt festek a magyar égre
és felkelő napot veled,
hogy ne vesszen kárba a vérünk,
s emléked árva hajadon,
Solymosi Eszter árva népét
ébressze bátran, szabadon.

Megjelenése után éppúgy száműzni akarták a magyar irodalmi életet már akkor is uralni akaró körök, mint Sértő Kálmánt 1938-as „köpönyegforgatása”, vagy Sinka Istvánt a „Fekete bojtár vallomásai” (Bp. 1942. Magyar Élet) miatt. A Fegyvertelen-ben írja: „Hallottam, hogy a zsidókat annyira felizgatta, hogy nem egy helyen megverték azt a keresztényt a piacon, akinek kezében Virradatot láttak. A pesti hitközség nagyjainak főtt a feje: mitévők legyenek, de a verset úgy fogalmaztam meg, hogy abban felekezet elleni izgatás vétségének nyoma se legyen. Ha a vers nem volna költői remek, akkor is remekmű volt – jogi szempontból.” (195. old.)

Ugyanilyen szellemben jelentek meg írásai többek között a Virradat, az Új Magyarság, az Egyedül Vagyunk hasábjain (ezeket felsorolja Hartyányi István: Mutató Erdélyi József munkáihoz. Csorna, 1988. Csornai Városi Tanács, 84-85. old.).

1944-ben jelent meg Riadó című, 63 oldalas, 18 verset tartalmazó kötete a Stádium Rt. kiadásában. Ez ugyan nem szerepel az 1945-ös tiltólistán, mégis, mindmáig a legritkábban előforduló kötete az antikváriumokban és közkönyvtárainkban.

A kötetből a Magyar ágyú kísértetiesen emlékeztet Petőfi „Föl a szent háborúra!” c. költeményére: