Miként Oroszországban, nálunk sem szuronyokkal jutott hatalomra a bolsevizmus, hanem kitűnően megszervezett, évtizedeken át a társadalom véráramát halálos méregként átjáró sajtójával. A XIX. század végén a Népszava c. napilap és a Népszava Könyvtár, a budapesti és vidéki vezető napilapok zöme, majd Jászi (Jakubovics) Oszkár fóruma, a Huszadik Század bármely katonai fegyverarzenálnál nagyobb aknamunkát végzett (döbbenetes látleletet adott erről Pintér Jenő (1881-1940) irodalomtörténész: A magyar irodalom története. Tudományos rendszerezés VIII/1. kötet. A magyar irodalom a XX. század első harmadában. Bp. 1941. Stephaneum nyomda. 36-101. old.), amelynek következtében a nemzeti-keresztény sajtó visszaszorult, olyannyira, hogy például az 1888-ban megindított Magyar Szemle című „értékes tartalmú, keresztény szellemű hetilap költségeinek fedezésére 3000 előfizető kellett volna, de 1500-nál több megrendelőt nem tudtak összetoborozni. ’Nem tudjuk a lapot fenntartani, mert nincs miből’ – panaszkodott búcsúzó soraiban [1906-ban – Ifj. T. L.] Gerely József [katolikus pap, 1871-1916 – Ifj. T. L.], a folyóirat utolsó szerkesztője.” (Pintér Jenő, u. ott, 64. old.)

Az 1919. március 21-től augusztus 1-ig tartó hazai bolsevista rémuralom alatt a teljesen kifosztott országban korábban soha nem látott mennyiségű sajtótermék jelent meg. A Kádár-korból ismert udvari történész, Liptai Ervin szerint 1919. április végétől július végéig
334 marxista sajtótermék jelent meg hazánkban 25 710 000 példányban! A keresztény sajtótermékeket, főleg a (Szent István Társulat kiadta) tankönyveket a népbiztosok begyűjtötték, majd tonnaszámra bezúzták, és az így nyert papírból nyomtatták ki újságjaikat, röplapjaikat. Az általuk megszállt iskolákban történelmünket és erkölcseinket gyalázó tankönyvekből tanítottak és olyan röpiratokat terjesztettek, mint például a Kommunizáljuk-e Zsófit? címűt, amely a szabadszerelmet, a házasság szükségtelenségét nyíltan hirdette. (Többségük megtalálható az Országos Széchenyi Könyvtárban.) A könyvtárakat is megnyirbálták, így a kiegyezés utáni évtizedek keresztény sajtótermékeinek óriási hányada semmisült meg. (Könyvtárpolitikájukat részletesen ismertette Gulyás Pál (Kommunista könyvtárpolitika. Bp. 1921. Szent István Akadémia).)

A két világháború között a magyar nyelvű bolsevista sajtótermékek külföldön jelentek meg (Bécs, Párizs, Prága, Zürich, London stb.), miközben hazánkban a polgárinak mondott újságírás kereti között mégis folyhatott a lélekmérgezés (gondoljunk csak Zsolt (Greiner) Béla A Toll című lapjára!), ugyanakkor a radikális jobboldali mozgalmak kiadványai korlátozottan (ügyészi engedéllyel) jelenhettek meg, továbbá a falukutató népi mozgalom számos írójának (Féja Géza, Kodolányi János, Szabó Zoltán, Kovács Imre) bíróság előtt kellett felelnie műveiért. Mégis, mi volt ez ahhoz képest, ami 1945-ben bekövetkezett!

1945. február 28-án Dálnoki Miklós Béla vezérezredes – a Moszkva parancsára létrejött „Ideiglenes Nemzeti Kormány miniszterelnöke”– határozatot hozott a „fasiszta szellemű és szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek megsemmisítéséről”. 1945 nyarán meg is jelent egy 72 oldalas kiadványa a „Magyar Miniszterelnökség Sajtóosztályá”-nak,
„A fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek 1. számú jegyzéke”, amit még három jegyzék követett.

Dálnoki Miklós kihirdette: „Meg kell semmisíteni a könyvnyomdák, könyvkiadó
vállalatok, könyvkereskedők, köz- és kölcsönkönyvtárak, iskolai könyvtárak, valamint magánszemélyek birtokában lévő minden fasiszta szellemű, szovjetellenes és antidemokratikus sajtóterméket (könyv, folyóirat, napilap, hirdetmény, röplap, képes ábrázolat stb.), tekintet nélkül arra, hogy az magyar vagy más nyelven jelent meg.” Elrendelte, hogy a rendelet hatálybalépésétől számított 15 napon belül be kell szolgáltatni e sajtótermékeket: „A törvényhatóság első tisztviselője gondoskodik a beszállítandó sajtótermékek gyűjtőhelyének kijelöléséről, a beszállított sajtótermékek őrzéséről mindaddig, amíg az összegyűjtött sajtótermékek papíranyagának hasznosítása zúzómalmokba való szállítás útján meg nem történik.”

A négy jegyzéken (Földesi Margit történész kutatásai szerint) 4757 tétel szerepel: 3976 könyv, 257 folyóirat, 395 aprónyomtatvány, 129 zenemű, 206 magyar nyelvű lap, de a hazánkba eljutott német, olasz, francia, angol sajtótermékek közül is feltűnően sok szerepel rajtuk.

Összeállítása a két világháború között már megkezdődött. Az Országos Széchenyi Könyvtár két munkatársa, Trencsényi Waldapfel Eszter és Berkovits Ilona kezdték gépelni a könyvtári kartoncédulák alapján ábécérendben a műveket (a Horthy-rendőrség szemet hunyt felette!), majd Goriupp Alisz, Kőhalmi Béla, Mátrai László, Tiszay Andor „jóvoltából” 1945 áprilisára el is készült az első jegyzék. A harmadik jegyzék 1946-ban jelent meg: folytatni akarták, de Nagy Ferenc kisgazdapárti miniszterelnök megakadályozta (Mindszenty bíboros Az édesanya című könyvének jegyzékbe vétele elleni tiltakozása jeléül).

Az 1952-ben életbe léptetett Dimitrov-doktrína („mindenki fasiszta, aki nem kommunista”) értelmében a négy jegyzékre nemcsak Adolf Hitler, Hermann Göring, Joseph Goebbels, Benito Mussolini, Szálasi Ferenc vagy Bosnyák Zoltán, Fiala Ferenc, Marschalkó Lajos, Méhely Lajos, Milotay István, Oláh György művei és az 1930-as évek hazai jobboldali pártjainak programfüzetei, röplapjai, plakátjai kerültek fel, hanem a szabadkőművességet, az 1918-as „őszirózsás” forradalmat és a 133 napos rémuralmat, a Szovjet-Oroszországot leleplező művek, a második világháborús frontnaplók és regények, az „irredenta” verseskönyvek, színdarabok, regények java is. Egyszerre tiltott lett például Fekete István Zsellérek című regénye éppúgy, mint Mécs László Összes versei – az Egy finn leányka képe című verse miatt! –, továbbá Erdélyi József számos verseskötete (Emlék, Halad az ék, Örökség, Toldi-kéz), önéletrajzának második része (Fegyvertelen), Kádár Lajos regénye (Kujtorgó lelkek), Komáromi János regénye (Jegenyék a szélben), Sértő Kálmán verseskötetei (Aranykenyér, Esett a hó…, összegyűjtött versei (Bp. 1942. Centrum Rt. Előszó: Fiala Ferenc)), vitéz Somogyváry Gyula két regénye (És Mihály harcolt, Virágzik a mandula), rádiókrónikái (Kalendárium), Wass Albert regénye (Jönnek!). Számos lexikon is nemkívánatosnak minősült (Napkelet Lexikona. Bp. 1927. Magyar Irodalmi Társaság, két kötet, Bangha Béla (szerk.): Katolikus Lexikon. Bp. 1933-1934. Magyar Kultúra, négy kötet stb), akárcsak a trianoni fájdalom szülte kották és nótáskönyvek. Utóbbiak jegyzékbe vétele a Szabolcsi Bence vezette „fasiszta szellemű zeneművek címjegyzékét összeállító bizottság” munkája.

A jegyzékek összeállításához felhasználták vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály könyvét (A zsidókérdés magyarországi irodalma. Bp. 1943. Stádium Rt., hasonmása: Bp. 1999. Gede Testvérek Bt.). Belőle főleg a nyíltan antiszemita, liberalizmus- és szabadkőműves-ellenes művek adatait vették át.

Külön rendelet írta elő 1945. április 19-én a keresztény és nemzeti szellemű
tankönyvek bevonását, elégetését. Ezek többsége a többi jegyzéken szereplő, begyűjtött művel együtt a csepeli Nemélyi Papírgyárba került.

A négy jegyzék alapján a sajtótermékek begyűjtését, bezúzását könyörtelenül végre is hajtották, olyannyira, hogy az országos könyvtárak közül csak az Országos Széchenyi Könyvtárnak és az Országgyűlési Könyvtárnak engedélyezték hosszú harc után, hogy egy-egy példányt minden bezúzásra ítélt műből megtarthasson, de a többitől elkülönítve, „zárt anyag” megjelöléssel, megtiltva a „nem bennfentesek”-nek (a nem kommunistáknak) használatukat.
Előszeretettel „tisztogattak” papok, tanítók, cserkész- és leventeegyesületi vezetők, szerzetesrendek könyvtáraiban.

Nem ismertek mértéket a rombolásban. A jegyzékkészítő bizottság 1945. július végén a szovjet-amerikai vezetésű Szövetséges Ellenőrző Bizottságot arról értesítette, hogy mintegy 91 100 könyv és 17 792 egyéb sajtótermék került zúzdába. 1945 augusztusától újabb razzia következett: most már a „reakciós, osztályidegen, retrográd” értelmiségiek magánkönyvtárait dúlták fel. Előfordult ilyenkor, hogy a négy jegyzékre (nyilván figyelmetlenségből) fel nem vett „gyanús” műveket is elkobozták, mint a Führer durch Budapest című útikönyvet, ugyanis azt hitték, a Führer szó Hitlerre vonatkozik! Begyűjtötték a „Hóman-Szekfű”- féle ötkötetes Magyar Történetnek azon köteteit, amelyeket a „háborús bűnös” Hóman Bálint írt. (A Szekfű Gyula írta köteteket persze nem, mivel Szekfű időközben moszkvai nagykövet lett.)

Akinél tiltott művet találtak, 8000 pengőt kellett fizetnie, különben „vizsgálati fogságra” az Andrássy út 60-ba kerülhetett. A bezúzott sajtótermékekből nyomtatták ki aztán a Szikra Könyvkiadó bolsevista termékeit, mint A Szovjetunió Kommunista Pártjának története címűt.

Ha megközelítő pontossággal kívánunk képet kapni a tilalom okozta pusztítás
mértékéről, annyi bizonyos, hogy 1946. március elejétől április végéig 630 ezer
kötetet sikerült zúzómalmokba juttatni, bár vannak statisztikák, melyek szerint összesen 3-4, de olyanok is, miszerint mintegy tízmillió kötet semmisült meg.

1989-ig az Országos Széchenyi Könyvtáron és az Országgyűlési Könyvtáron belül a Zárolt Kiadványok Tárában csak pártengedéllyel lehetett hozzájutni a jegyzékeken szereplő művekhez. 1989-ben feloldották a tiltást.

A jegyzékek alapján végbement pusztítás és a sajtótermékek Országos Széchenyi Könyvtárban való megmentésének történetéről bővebben beszámol két tanulmány (Bánfi Szilvia: Könyvtári dokumentumok az ÁVH „fogságában”, és Somogyi Mária: Adalékok az Országos Széchenyi Könyvtár Zárolt kiadványok Tárának történetéhez. Megtalálhatók: A könyvtárak és a hatalom. Tanulmányok és dokumentumok. Szerkesztette Monok István. Bp. 2003. Országos Széchenyi Könyvtár-Gondolat Kiadó, 22-88., 89-162. old.)

A négy jegyzéket kiegészítette 1951-ben a Népkönyvtári Központ füzete (Útmutató üzemi és falusi könyvtárak rendezéséhez), amely felsorolta, „amit nem javaslunk ezekbe a könyvtárakba”.

Íme néhány szerző, akinek „minden műve” ellenjavallt: Bangha Béla, Erdélyi József, Fekete István, Hamvas Béla, Harsányi Zsolt, Herczeg Ferenc („a ’Bizánc’ kivételével”), Karácsony Sándor, Kittenberger Kálmán, Kornis Gyula, Márai Sándor, Mécs László, Mihelics Vid, Nyírő József, Nyisztor Zoltán, Pethő Sándor, Prohászka Ottokár, Somogyváry Gyula, Surányi Miklós, Szabó Dezső, Szitnyai Zoltán, Tormay Cécile. Szintén ajánlásra méltatlannak mutatkozott számos kötete Benedek Eleknek (Édes anyaföldem, Falusi bohémek, Hazánk története, Honszerző Árpád, Nagy magyarok élete, Testamentum és hat levél, Uzoni Margit), Németh Lászlónak (Szekfű Gyula, Széchenyi, Móricz Zsigmond, A minőség forradalma), Tamási Áronnak (Ábel Amerikában, Csalóka szivárvány, Három játék, Jégtörő Mátyás, Magyari rózsafa, Rügyek és reménység, Szülőföldem, Szűzmáriás királyfi, Téli verőfény, Virágveszedelem, Virrasztás), Wass Albertnek (A kastély árnyékában, A titokzatos őzbak, Csaba, Farkasverem, Mire a fák megnőnek).

1952-ben megjelent még egy testes, három részes kiadvány Elavult könyvek jegyzéke címmel, amely elsősorban magyar és külföldi szerzők szépirodalmi munkáit sorolja fel.

Több tilalmi lista tudomásunk szerint nem készült, viszont az ötvenes években a párt Kahána Mózes (Révai József) irányításával további tiltásokat rendelt el az oktatásban és a könyvkiadásban. Így Vörösmarty éveken át nem volt kapható, miként Kemény Zsigmond sem (mivel utódai között szerepelt báró Kemény Gábor, a hungarista kormány külügyminisztere)!

A kádári időkben Appel (Aczél) György bevezette a három T-t (tiltott, tűrt, támogatott) a könyvkiadásban. Sok szépirodalmi, történelmi kiadványból jelzés nélkül kihagytak részeket, de az sem volt ritka, hogy beleírtak, gyakran szerzőjük akarata és tudta nélkül. De arra is akadt példa, hogy már megjelent könyvet kivontak a forgalomból. Így például Borsányi György Kun Béláról írt könyve (1978) alighogy megjelent (ráadásul a „pártkiadónak” számító Kossuth Könyvkiadó gondozásában!) és kikerült a könyvesboltokba, gyorsan bevonták, mert megírta Kun Béla származását, továbbá azt, hogy milyen vérfürdőt rendezett a húszas évek elején a Krím-félszigeten.

A négy jegyzéken szereplő műveken kívül minden „fasisztagyanús” könyvet száműztek könyvtárainkból, különösen is a nemzeti emigráció szerzőinek (főként Alföldi Gézának, Fiala Ferencnek, Gábor Áronnak, Marschalkó Lajosnak, Milotay Istvánnak, Oláh Györgynek, Nyírő Józsefnek, Szitnyai Zoltánnak), valamint a bolsevizmusellenes irodalom nemzetközileg elismert íróinak (különösen Alekszandr Szolzsenyicinnek és George Orwellnek) műveit.

A hetvenes évek végén egyre többen ismerték fel a párt vezető köreiben, hogy a bolsevizmus elkerülhetetlen bukását a rendszernek túl kell élnie. Kinevelték az SZDSZ-t, majd a Fideszt feltöltő fiatal, „már nem kommunista, hanem liberális”, nyugati és amerikai egyetemeken diplomázott fiatal értelmiséget, amelynek szemében a kádári-aczéli rendszerben megjelent nemzeti klasszikusok – szemben a polgári, liberális filozófusokkal – unalmasak, a radikális nemzeti gondolkodók művei pedig eleve antiszemiták, fasiszták, egyszóval tiltandók.

1989 óta ugyan nincs olyan deklarált könyvtilalom, mint volt előtte, hiszen bárki bármit kiadhat és árulhat, mégis ott tartunk, hogy néhány bátor magánszemélyen kívül aligha szívügye valakinek a nemzeti könyvkiadás- és terjesztés, ugyanakkor, ezt kihasználva, kormányzati szinten mégis létezik könyvtilalom. Igaz, ez liberális, és lényege, hogy a nemzeti és keresztény gondolkodók művei ugyan kiadhatók, de egyáltalán nem lehetnek ajánlott és pláne nem kötelező olvasmányok. Ezért ma sokkal rosszabb a helyzet, mint a Kádár-korszakban volt. Arról van szó ugyanis, hogy akkor, amikor még szigorúan tiltottak voltak olyan klasszikusok, mint Marschalkó Lajos vagy Alekszandr Szolzsenyicin (jaj volt annak, akinek táskájában könyveikre rábukkantak Hegyeshalomban!), igenis keresték, olvasták, sőt titokban egymásnak továbbadták műveiket, melyek 1989 óta rendre meg is jelentek, csak kérdés, egy szűk, kitartó rétegen kívül vannak-e még, akik olvassák is őket, akik – netán, esetleg – még azt is engedik, hogy hassanak rájuk gondolataik?

Kérdés végül, meddig tűrjük azt az ellenségeink eddigi könyvtilalmi kísérleteit is meghazudtoló mesterkedést, amely a szocionista Mesterházy Attila nevéhez fűződik, aki 2010. január 27-én az Országgyűlésnek benyújtott törvényjavaslatában a „holocaust”-tagadást börtönbüntetéssel sújtaná?

Ifj. Tompó László – HunHír.Hu