Aki a külföld, jelesen a nyugati országok vagy Amerika magyarságképét tanulmányozza, megdöbbentő tájékozatlansággal, nemritkán ferdítésekkel, hamisításokkal találkozhat híres lexikonok, enciklopédiák és történelmi tanulmánykötetek hasábjain. A kiváló szerzők nem hallottak arról soha, hogy a romanika, a gótika, a reneszánsz Magyarországra is eljutott bizony. Tudományunk és művészetünk eredményeit bámulatos vaksággal kezelik.

De nemcsak az a tragikus, amit nem írnak meg rólunk, még inkább az, amit tényként közölnek Magyarországról a külföldi kiadványok. Példa erre az Atlas of the New Europe (Henry Holt and Co., New York, 1992). Elsőrangú nyomdatermék, bár megbízhatósága is ilyen elsőrangú lenne. Ugyanis a kronológiai fejezetben hiába keressük például államalapításunk időpontját, a nándorfehérvári diadalt, netán Trianont… Minderről véletlenül sem esik szó. Arról már inkább, hogy mi közük a vikingeknek a Krisztus születése utáni ezerhez. Természetesen a nyugati országok nemzeti múltja kielégítően adatolt.

A statisztikai kimutatásból megtudjuk, hogy hazánk népessége 1990-ben 19 579 000 fő volt, míg – az előrejelzés szerint – 2000-re mindössze 10 553 000 fő marad. Hogy tíz év alatt hová tűnik el 9 millió magyar, erről még a lábjegyzetben sem esik szó. Pedig ez lenne a holocaust a javából.

Mindez korántsem magyarázható merő véletlenséggel, a nyomda ördögével. Erre nincs mentség, mint ahogyan arra sincs, hogy miért nincs hazánknak százötven éve szellemi diplomáciája. 1867 után ugyanis azt írtak rólunk külföldi diplomaták, újságírók, történészek, amit akartak. Elég legyen csak R. W. Seaton Watson (álnevén Scotus Viator) brit újságíróra gondolnunk, aki az első világháború előtt azt terjesztette rólunk, hogy elnyomjuk a Felvidéken a szlovákokat, és még 1920. június 4-e után is Nagy-Románia és Csehszlovákia híve volt. Magyar válasz minderre csak Trianon után született, amikor is elsősorban Horváth Jenő (1881-1950) történész, a Magyar Külügyi Társaság alelnöke, a „Külügyi Szemle” alapító szerkesztője, a „Háborús Felelősség” és a „South Eastern Affairs” szerkesztője, valamint Olay Ferenc (1887-1936) végre idegen nyelveken is megjelent forrásértékű tanulmányai részletesen rávilágítottak a „művelt” Nyugat törekvéseire, a pánszláv, pángermán és cionista terjeszkedésre.

1945 óta hazai történészeink mit tesznek Magyarország valósághű bemutatásáért? Tudományos akadémiánk doktorainak milyen hosszú távú terveik vannak a magyarság tudományos és művészeti vívmányainak megfelelő külföldi megismertetésére? Nem kötelességük volna-e a magyarsággal kapcsolatos, tévedésektől hemzsegő angol, német, francia szócikkeket felülvizsgálniuk és észrevételeiket eljuttatniuk a külföldi illetékeseknek, azonnal helyesbítve a téves adatokat, hamisításokat?

A fenti kérdésekre érdeklődéssel várom az érintettek válaszát.

Ifj. Tompó László – HunHír.Hu