Nem tévedés: Szegedy-Maszák Mihály (aki 1991-től az Indiana University (Bloomington) Kelet-európai és Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszékének tanára, 1994-től pedig az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszékének vezetője, szóval aki a világ tucatnyi egyetemének volt már “tudományos munkatársa” vagy “vendégkutatója”, ráadásul 2003-tól a Habsburg Történeti Intézet „tudományos tanácsadója” stb.) az általa főszerkesztett, három kötetes irodalomtörténetből (A magyar irodalom történetei. Bp. 2007. Gondolat Kiadó) kihagyta klasszikusunkat, mondván, “unalmasak” a versei.

Betelt a pohár! Ilyenre azért még a Kádár-kor korifeusai sem mertek volna vetemedni. Hihetetlen, hogy ez büntetlenül megtörténhet!

1945 előtt kötelező tananyag volt Tompa Mihály (1817-1868) költészete. Elégiái, allegóriái alapján irodalmunk klasszikusai között könyvelték el, mint Pintér Jenő (1881-1940) irodalomtörténész, aki így foglalta össze életműve értékét: „Tompa Mihály mint elégia-költő a legkitűnőbbek egyike, mint hazafias költő a legjobbak közül való. Egyénisége beleillett az elnyomatás korának hangulatába, kifejező erejét a borús idők művészivé ihlették. Minden lírikus kortársa között ő találta el legjobban azt a hangot, amely az önkényuralom idején a nemzet szívéhez szólott.” (Pintér Jenő Magyar Irodalomtörténete. Tudományos rendszerezés. 6. kötet: A magyar irodalom a XIX. század második harmadában. Bp. 1933. 673. old.)

Egy másik irodalomtörténész, Féja Géza (1900-1978) szerint ugyan Tompa életműve meglehetősen egyenetlen, és „az író szelíd, megtört, tiszta alakja” „méltóbb a megörökítésre, mint költészete” (A felvilágosodástól a sötétedésig. A magyar irodalom története 1772-től 1867-ig. Bp. 1942. Magyar Élet. 252. old.), mégis elismeri, hogy egyes versei, különösen is a valaha közismert „A gólyához” és „A madár, fiaihoz” című alapján a Bach-korszakban „valóban a nemzet költőjévé emelkedett, pátosza a nemzeti fájdalom szolgálatába szegődött”. (U. ott)

Nyilván ezért undorodik Tompától a tudós professzor. Én viszont tőle undorodom, és tartok tőle, hogy ha élne, Eötvös Loránd sem lenne ezzel másként. Alighanem forog a sírjában, hogy a róla elnevezett egyetem professzora számára a nemzeti gondolatot megéneklő költő „unalmas”.
Soha nem felejtem el, hogy amikor 2008. szeptember végén a Magyar Nemzeti Front Kárpátalján járt, búcsúzáskor Szalókán egy nyolcvanhat éves néni elmondta a gyermekkorában tanult torokszorító Tompa-versek közül A madár, fiaihoz címűt (1852), amelyben a költő „visszavarázsolta az elfelejtett dalt s hitet és reményt igyekezett önteni a nemzetbe egy szebb, boldogabb jövő iránt” (Dr. Panka Károly: Tompa Mihály az anekdoták tükrében. Bp. 1940. Gergely R. kiadása. 41. old.):

Száraz ágon, hallgató ajakkal
Meddig ültök, csüggedt madarak?
Nincs talán még elfeledve a dal,
Melyre egykor tanitottalak?!
Vagy ha elmult s többé vissza nem jő
A víg ének s régi kedvetek:
Legyen a dal fájdalmas, merengő,
Fiaim, csak énekeljetek!

Nagy vihar volt. Feldult berkeinken
Enyhe, árnyas rejtek nem fogad:
S ti hallgattok? elkészültök innen?
Itt hagynátok bús anyátokat?!
Más berekben máskép szól az ének,
Ott nem értik a ti nyelvetek…
Puszta bár, az otthonos vidéknek,
Fiaim, csak énekeljetek!

Hozzatok dalt emlékül, a hajdan
Lomb- s virággal gazdag tájirúl;
Zengjétek meg a jövőt, ha majdan
E kopár föld ujra felvirúl.
Dalotokra könnyebben derül fény,
Hamarabb kihajt a holt berek;
A jelennek búját édesitvén:
Fiaim, csak énekeljetek!

A bokorban itt az ősi fészek,
Mely növelte könnyű szárnyatok;
Megpihenni most is abba tértek,
Bár a fellegek közt járjatok!
S most, hogy a szél összevissza tépte:
Ugy tennétek, mint az emberek?
Itt hagynátok, idegent cserélve…?
– Fiaim, csak énekeljetek!

A szalókai néni még akkor járt iskolába, amikor Pintér Jenő kiváló irodalomtörténeti tankönyveit forgatták, „Petőfi-Arany-Tompa” triászról tanultak, számos versét betéve tudták, szerették népregéit- és mondáit (Pest, 1846), virágregéit ((Pest, 1854), egyházi beszédeit (Miskolc-Bp. 1898-1901. Sajtó alá rendezte S. Szabó József két kötetben), valamint protestáns nőknek írt imakönyvét (Olajág. Pest, 1867).

Mint irodalomtörténész megállapítom, hogy Szegedy-Maszák – akinek „szakterülete” saját bevallása szerint többek között az „interarts”, a „kanonizáció”, a „narratológia”, no meg a Habsburg-kutatás – ezzel végleg kitörölte nevét nemcsak a szakma művelőinek, hanem nemzetünk soraiból is.

Ifj. Tompó László – HunHír.Hu