Gyakori és jogos panasz, hogy a papság nem lép fel elég határozottan a liberális erkölcspusztítás ellen, azon „szép új világ” csábításaival szemben, amit a globalizmus, az EU képvisel. Tény, hogy nagyon kevés pap kiált egyértelműen nemet az abortuszra, a homoszexualitásra, az elválásra, az élettársi kapcsolatok elfogadtatására, a „nyílt házasságra”, hogy nem óvják híveiket a lelki nyomorékokat népszerűsítő tévé erkölcsi fertőzéséről, vagy a liberális iskolák nyújtotta erkölcsi nihilizmustól.

Félreértés ne essék: senki sem várhatja el egy paptól, hogy orvosi, pénzügyi, gazdasági szakember legyen! Azt azonban igen, hogy a hit és erkölcs őre legyen, hogy foggal-körömmel védje a Krisztus által rájuk bízott nyájat az erkölcsi fertőzéstől.

Papok, teológusok némaságának okát keresve visszanyúlhatunk ugyan az 1789-es francia forradalomig (amikor például Párizsban – érsek jóváhagyásával! – eltávolították egy templom oltárától az Oltáriszentséget, és helyébe meztelen fiatal nőt emeltek, hogy hódoljanak az „ész istennőjének”!), mégis célszerűbb, ha a Második Vatikáni Zsinatig (1961-1965) tekintünk vissza. A Zsinatig a papok, teológusok többsége tudta, hogy a judaizmus, a talmudizmus homlokegyenest ellenkezik nemcsak a keresztény, hanem bármely más vallás nyújtotta etikával is. (A Zsinatig a jezsuita rendbe például nem lehetett zsidókat felvenni!) A Zsinaton viszont megtörtént az, ami korábban elképzelhetetlen lett volna. Zsidó származású papok igyekeztek komoly sikerrel eltávolítani milliókat Krisztustól és az Egyháztól.

Korántse gondoljuk azonban, hogy a judaizáló szellem azóta csupán liturgikus vonatkozásokban (például a régi oltárok modernekre cserélésében, a szent ostyának a hívek kezébe adásában, a régi egyházi énekek rockzenével való helyettesítésében) mutatkozik meg! Sokkal inkább abban, hogy egyre kevesebben ismerik a hit alapigazságait. Így fordulhat elő, hogy a zsidó származású Teilhard de Chardin hatására olyan „hittankönyvekből” is tanítanak, amelyek tényként könyvelik el a darwini evolúciót – megfeledkezve arról, hogy azt Darwin halála előtt visszavonta, és nincs ma már egyetlen természettudós sem, aki eredeti formájában hinne benne, viszont egyre több, aki teljesen elutasítja.

Mérhetetlen csalódást okoz továbbá a hitüket megőrző papoknak és hívőknek, sőt felháborodást vált ki belőlük, hogy vannak vezető egyházi személyek, éspedig nem is kevesen, akik számára a nemzethez tartozás természetes érzete szinte semmit sem jelent. Ez is az erkölcsi nihilizmus következménye. Ugyanis a hívek igenis elvárják a papoktól, teológusoktól, hogy a szószéken ne általánosságokban beszéljenek (mint a Magyar Katolikus Püspöki Kar tagjai, akik nemrég nemzetünk mai állapotát sirató körlevelet adtak ki, imádkozáson túli iránymutatás nélkül), hanem mindig nevezzék nevén a gyermeket: bátran szóljanak a liberális erkölcs csődjéről és azokról az etikai értékekről, amik nélkül nincs család és nemzet.

Volt idő, amikor a magyar papok életüket adták hazánkért, mint a ferences Kapisztrán Szent János vagy a minorita Kun András. Volt aztán, aki, mint Boldog Özséb, csak magyarként akart szerzetes lenni: pálosként. Prohászka Ottokár, Bangha Béla, Tóth Tihamér vagy Ravasz László, Kapi Béla, Raffay Sándor írásai, prédikációi pedig felrázták nemzetünket sokkos állapotából 1920 után. De voltak erkölcsileg feddhetetlen, ízig-vérig keresztény államférfiaink is, elég legyen csak a nyilaskeresztet nemzetünk jelképének tekintő Szent László királyra, vagy az utolsó törvényes magyar miniszterelnökre, Szálasi Ferencre utalnunk. Hol vannak ma e példaképek? Vannak ugyan a keresztény erkölcsért és a magyarság öntudatáért síkraszálló katolikus papok (Böjthe Csaba, Hajdó István, Gergely István, Veres András) és protestáns lelkészek (id. és ifj. Hegedűs Lóránt, Tőkés László), de nagyon kevesen.

Végül mit szóljunk a sok „kereszténynek” hazudott újságról, könyvről? Az olvasó bizony kénytelen megkérdőjelezni keresztény mivoltukat. E nyomdatermékekről (íme néhány: Új Ember, Vigilia, Mérleg, Távlatok, Pannonhalmi Szemle, Reformátusok Lapja, Confessio, Theologiai Szemle, Evangélikus Élet) túlzás nélkül megállapíthatjuk, hogy ezerszer veszélyesebbek, mint a nyíltan liberális, baloldali lapok, mivel kereszténynek mondják azt, ami minden, csak nem az. Hemzsegnek a tartalmatlan, íztelen, mi több, hol nyíltan, hol burkoltan keresztény erkölcsi- és hitigazságokat megkérdőjelező, vagy égető erkölcsi problémákról hallgató cikkektől, amiket akár az Országos Rabbiképző Intézet tanárai is megírhatták volna.

Ősi igazság: nincs szánalmasabb, mint amikor egy népet a lelki vezetői is cserben hagynak. A magyar népet pedig évtizedek óta hagyják cserben lelki vezetői: régebben a békepapok, ma – ami a legveszedelmesebb – a liberalizmustól megfertőződött „modern” papok, lelkészek, akik báránybőrbe bújt farkasok. Csak tőlük mentsen meg a Mindenható!

Döbbenetes, hogy 2000 év után még mindig elhangozhat teológusok, lelkészek, papok ajkáról, hogy isteni Üdvözítőnk „zsidó volt”, figyelmen kívül hagyva megváltói működésének fajok felettiségét és testi származását, azt, hogy a Szentírás egyértelmű tanúbizonysága egyáltalán nem szól az említett származás mellett (Iz 7, 14. 15: Jer 31, 22, Lk 1, 30-35. 38. stb.). A „magyar katolikus” püspöki kar jobban tenné, ha a szabadkőműves, liberális tanok és a világot elnyelő zsidó terjeszkedés ellen folytatna határozott harcot. Nem véletlen persze, hogy nem ezt teszi, tekintettel megbízóik és (kevés kivétellel) önmaguk származására, neveltetésére.)

Ifj. Tompó László – HunHír.Hu