1910-ben négy évvel az első nagy világégés előtt, az Alliance Israelité Universelle az alábbi felhívással fordult tagjaihoz: „Testvérek! Hittestvérek! Az egész földkerekségen nincs egyetlen darab föld sem, amelyet könnyebben leigázhatnánk, mint Galíciát és Magyarországot. E két országnak mindenképpen a miénknek kell lenni, mert számunkra ott a legkedvezőbbek a körülmények. Ti, zsidó testvérek, fáradozzatok minden erőtökkel azon, hogy mindkét országot teljesen birtokotokba vehessétek, fáradozzatok, hogy minden keresztényt elűzzetek és teljesen úrrá legyetek. Törekedjetek, hogy mindent, amit ott még a keresztények birtokolnak, teljesen a kezetekbe vegyetek. Ha erre nem volna elegendő anyagi eszközötök, a párizsi szövetségünk minden erővel segíteni fog titeket. Erre a célra a szövetségünk máris gyűjtéseket rendez és az adományok váratlanul bőséggel folynak be pénztárunkba azzal a céllal, hogy a galíciai és magyarországi területeket a galíciaiak és magyarok kezéből kiragadjátok, és hogy azok kizárólag zsidó kézre kerüljenek.
Az egész világ tőkései erre a célra nagy összegeket áldoznak s egyesülnek, hogy ezt a célt a legrövidebb idő alatt elérhessétek.” Ekkor még aligha gondolt nálunk valaki arra, mi fog történni országunkkal 1920. június 4-én, talán azt se tudták értelmiségijeink, hol van Trianon: fogalmuk sem volt, hogy a francia és angol politikai vezetők arról tanácskoztak fehér asztalok mellett, vagy valamelyik szabadkőműves páholyban, miként lehetne megsemmisíteni „Ausztria-Magyarországot” (gondoljunk csak Scotus Viator – alias Seaton Watson – izzóan magyargyűlölő cikkeire és szónoklataira!), majd ezután hová kerüljön Erdély, Felvidék, Délvidék, Kárpátalja és Alpokalja. Amire nemzetünk álmában sem gondolt, mégis bekövetkezett. Vitéz Nagybányai Horthy Miklós vezetésével azonban létrejött egy független, öntörvényű, a középkori Magyar Királyság eszményeit magáénak valló birodalom, amely dacolva fél világ haragjával, Olaszországot és Németországot megnyerve, semmisnek tekintette a két bécsi döntés eredményeként a Versailles-i rendszert. Majd jött 1945, Magyarország bolsevizálása. Míg a budapesti gettó lakóinak legalább háromnegyede megmenekült, és a budapesti Újlipótváros „kivételezett” sorstalanjai (nevezzük őket végre úgy, ahogy megérdemlik!) házaikon szovjet és amerikai zászlókkal jelezték szövetségeseiknek, hogy „ide ne lőjetek!”, kiirtották a magyar értelmiséget, a Hóman Bálintokat, függetlenül attól, hungaristák voltak-e vagy sem. Bűnük csak az volt, hogy magyarok voltak. Nem sorstalanok.
A mindenkori sorstalanok imént idézett 1910-es kiáltványa nem merült feledésbe. A „Fáklya” című politikai hetilap 1947. május 11-i számában ugyanis Taki József ezt írta: „Zsidók, Izrael népe! Hatalmas szövetségünkké váltak a forradalmi idők. Ha mindnyájan összefogunk és nem tartjuk magunkat magyaroknak, hanem fajunk szívósságával védjük azokat a bástyákat, amelyeket most hiába próbál ostromolni bárki, megépíthetjük Judeát. Arra törekedjetek, hogy a közhivatalokat és a kulcspozíciókat kizárólag a mi sorainkból töltsék be. Ne magyarosítsátok többé a neveteket. Átok a kikeresztelkedőkre! Jehova velünk van. Ezredéves vándorlásunknak vége van. Új hazát nyertünk a Duna-Tisza közén. Jelszavunk: minden zsidónak megfelelő helyet az új hazában.”
Bár ne kellene e két szégyenteljes szöveget idéznem, de amiért mégis megteszem, annak oka, hogy néhai Hunyadi Mátyás nagyhatalmának fővárosától nem is oly messze, az Árpád-házi királyok megszentelte Pilis szent földjén nemrég filmet forgattak: Kertész Imre „regényének”, a „Sorstalanság”-nak Koltai Tamás készítette filmjét. Mit is írhatnék arról, aki állítólag kertész, noha se virágot, se fát, se gyümölcsöt nem látott még? Hogy akkor mitől kertész, ne tőlem kérdezzék, miként azt se, hogy egy elmebeteg önvallomásait – igen, egy őrült önszenvelgéseit, aki szemrebbenés nélkül jelentette ki Stockholmban, a svéd király jelenlétében, a Nobel-díj átadásakor, hogy valaha meghalt Buchenwaldban, de feltámadt! – hogyan fogadja bármely történelmére büszke társadalom. (Sajnos a mienk régóta nem az, hiszen valaha nemhogy Tormay Cecile, de Herczeg Ferenc sem volt eléggé „européer” a Nobel-díj nem éppen tudós kiosztói számára, akiknek figyelmét az is elkerülte, hogy a díjalapító kizárólag fiatal, tehetséges fizikusok számára szeretett volna holta után alapítványt fenntartani.)
Sajnos hajlamosak vagyunk az önfeladásra, egyfajta „nemzeti mazochizmus”-ra. Siránkozunk, mit tettek velünk Párizsban 1920-ban és 1947-ben, de mintha fel sem merülne bennünk saját felelősségünk. Pedig Trianonért legalább annyi felelősség terhel minket, mint Clemenceau-t. Mikor nézünk már szembe azzal a ténnyel, hogy 1867 után íróink, politikusaink gyakran délibábokat kergettek? Elég legyen Rákosi-Kremszner Jenőre utalnunk, aki harmincmillió magyarról álmodott, amikor mintegy másfél millió honfitársunk vándorolt ki Amerikába, amikor a Kárpát-medencebeli összmagyarság aránya nem érte el az ötven százalékot, és amikor Budapest olyannyira sorstalanná vált a mindenkori kertészimrék beözönlésétől, hogy Tormay Cecile a „Bujdosó könyv”-ben egyenesen „Bűnös város”-nak nevezte. Nagyhatalommá vált nálunk is a kiegyezés után a sajtó, miközben – szemben Franciaországgal és Nagy Britanniával – nem volt nemzeti propagandánk. Történészeink nem írtak nép- és országismertető könyveket rólunk, sem magyarul, sem bármely idegen nyelven. Könnyű a francia és angol vezeő politikai körökre mutogatnunk. 1920-ig abban a reményben éltünk, hogy velünk nem történhet meg az, ami még Mohácsnál vagy Világosnál sem történt meg. Tévedtünk. Iszonyatos felelősség terheli ezért mindazon kormányokat, amelyek fölöslegesnek tartják a nemzetpropagandát. (1921-ben jelent meg például Karácsonyi János történész könyve: „Történelmi jogunk hazánk területi épségéhez”. Ragyogó munka, csak mondjuk 1900-ban kellett volna megjelennie egyszerre öt nyelven, eljuttatva belőle egy-egy példányt minden európai nagykövetségre, külföldi könyvtáraknak és vezető politikusoknak!) De mit csodálkozunk a „Nyugaton”, amikor „történészeink” szellemi öngyilkosságba akarnak kergetni bennünket: „Kicsik vagyunk, nincs önálló kultúránk, nyelvünk: menjünk hát Európába!” – mondják. Romsics Ignác történész nemrég Koltay Gábor Trianon-filmjének a két legnagyobb hazai tévécsatornán való bemutatását betiltatta! Hol van ilyenkor a Széchenyi István gróf alapította Magyar Tudományos Akadémia? És miért nem kiáltja a világba szinte egyetlen tanár, akadémikus, tanszékvezető sem: „Uraim, elég volt, elég! Elég a holokausztozásból, a magyarság bűnösé nyilvánításából, a hatszázezres vagy hatmilliós legendából!” Azért, mert – mint Glatz Ferenc megvallotta – „megélhetési
értelmiségiek”. Jobban félnek Soros Györgytől, mint a saját árnyékuktól. Ez az
igazság.
Amíg a magát nemzetinek nevező értelmiség nem veti le magáról a félelem bilincsét, amíg Szálasi Ferencet és Adolf Hitlert őrültnek tekinti, amíg például egy önmagát nemzetinek tekintő hetilap (Dobos Attila „Nemzetőr”-je) Mel Gibson „Passió”-ját gyalázó cikkeknek ellencikkek nélkül ad helyet, amíg az iskolai tankönyvek Sértő Kálmánról, Erdélyi Józsefről, Alföldi Gézáról, Nyírő Józsefről, Sinka Istvánról, Wass Albertről szinte semmit sem írnak, amíg alkotásaikból nem kell érettségizniük és felvételizniük fiataljainknak, kár a tótokat, rácokat, románokat, vagy akár a sorstalanokat szidnunk. Nem, kedves olvasóm, erről mi tehetünk, mert hagyjuk vagy így akarjuk. Nem ismerjük önmagunkat, csak rágjuk egymást. Ha van „morbus hungaricus”, magyar betegség, hát akkor ez: „Ha megdöglött a lovam, a szomszédé is dögöljön meg.” Aligha hiszem, hogy Szent István ilyen magyarokért ajánlotta volna föl hazánkat Szűz Máriának. Legnagyobb bajunk, hogy nem örülünk egymásnak, nem segítjük egymást, sőt ha valamelyikünk tehetségesebb, hamar rásütik: „titkos ügynök”, „szabadkőműves”, „zsidó”.
Jóhiszemű, de rendkívül tájékozatlan honfitársaink hajlamosak lebecsülni a szellemi építkezést. Elfeledik, hogy nemzeti mivoltunk igazi, kitörölhetetlen hordozója édes anyanyelvünk, irodalmunk, népművészetünk. Nem sírom vissza a Kádár-rendszert, de tény, akkor még működhettek állami támogatással népi kulturális intézmények (például színjátszó társulatok), nemzeti kiadványok is megjelenhettek Anonymustól Kászonyi Dánielen („ki is volt az”, kérdezhetik ma…) át Szabó Dezsőig. Még ha csonkítva is, de miután Kádárék nem akartak még egy ’56-ot, a szellemet, bármily korlátozottan, legalább engedték némileg érvényesülni. Némileg. De ma ez is veszélyes a brüsszeli banditák hazai helytartói számára! Ma ehelyett egyetlen dolog a fontos olvasóm, ha karriert akarsz: hódolni a virágot nem látott kertészeknek. Holokausztozni. Jól kifizetődő, jóformán tanulni sem kell hozzá semmit, csak örökké bólogatni. Cserébe kapsz PhD-fokozatot, adjunktusi állást, de ha sokszor megfordulsz kertészünk előszobájában, még Stockholmba is kijuthatsz.
Elsősorban azoknak írok ezúttal, akik nem úsznak teljesen az árral annak ellenére, hogy hivatalos iskolákban tanítanak, és próbálják nemzeti szellemben nevelni leányainkat, fiainkat. Tapasztaltabb történelemtanárok a megmondhatói, egy-egy adat mennyivel többet ér a tankönyvek nyakatekert, magyartalan szövegeinél. Tekintettel a „hollókoszt”-emléknap (április 16.) közeledtére, nem ártana, ha diákjaiknak elmondanák, hogy amíg Hitler soha nem adott parancsot a zsidók munkatáborokban gázkamrák általi kivégzésére (ahogy ez nem is történt meg, lásd Richard Harwood „Hatmilliós zsidó mítosz nyomában” című könyvét!), addig 1921-ben – a kulákok kifosztása következtében – 40 000 000 ember halt éhen Oroszországban (P. Sinzig: Embersorsok a viharban. Bp. 1942. 25. old.).
Mintha egyre többen jönnének rá, hogy a tévé az egyik legnagyobb „rákfenéje” társadalmunknak. Csak egy nemzeti szellemtől, krisztusi erkölcstől újjászületett, a technikai civilizáció szennyétől megtisztult Európában élhetünk lelkileg-testileg egészséges életet. Nem feledjük: óriási veszély leselkedik Európára, már nem a kommunizmus, hanem a sorstalanság kísértete. Világosan látta ezt már 1994-ben – többek között – Nemeskürty István: „A legjobb esetben azt történik, hogy egy viszonylagos, langyos – de a nyugati jólétet soha el nem érő – jólétben és biztonságban, nemzeti öntudat és kultúra nélkül tenyészni fog egy nép ennek az államnak területén. Ennél rosszabb alternatíva esetén lehetséges, hogy kultúránkat és nyelvünket is elfelejtjük.”
Az ókori bölcs, Hérakleitosz már megállapította, hogy minden, ami emberi, előbb-utóbb önmagának lesz az ellentéte. Hogy mikor, nem tudom, de biztosan eljő az óra, amikor a liberalizmus sarlatánjai szedhetik a sátorfájukat! Ebben bízom és remélem, Hérakleitosz nem tévedett.
Ifj. Tompó László – HunHír.Hu