Közben, ahogy a tél az év végét lassan eléri, a hideg is megcsikordul, a szán már a havon siklik tova, az angyalkák megrázzák szárnyacskáikat, hogy leszálljanak a földre… Várom őket… Gondolkodom, mit kérhetek én most Nektek a fa alá… Talán azt, hogy ebben az évben én legyek Nektek a Karácsony, Ti a Betlehemi Csillag, amelynek fénye engem a Jézuskához évről évre majd elvezet…
… én vagyok a Barnabás. Ott, a Nagy Kevély alatt, ahol a Teve is elkóborolt már, mert megszomjazott és a forrásvizet keresi, a Pilisben lakom a levendulamezők közelében, egy piros fedelű házikóban, a nagy fenyő árnyékában… Az alsó szintet már ismerem, ahol enni, inni kapok, ahol mászhatok, foroghatok, és a kis szobámat is, ahol együtt lakunk hárman, Édesmamival és az Apukámmal. Azt nem értem, hogy miért nincs mindenkinek külön szobája, és ha van, miért nem azt használja. Talán arra gondolnak, hogy egyedül félek, vagy ők félnek aludni nélkülem. Pedig nekem már sok bátorságom van, a barátaim, a zsiráf, az oroszlán és a többiek. Aztán bátor a hangom is, ha kiabálok, mindenki megijed és igyekeznek elhallgattatni. Felkapnak, ringatnak vagy járnak velem. De rájöttem, hogy ebben a házban csak én kiabálok, talán szeretnek is érte… A többiek miért nem kiabálnak? Miért titkolóznak? Úgy suttognak, alig hallom őket.
Néha persze a nevemmel is megtévesztenek. Hívnak így is, úgy is. B. Bitangos Barnabásnak, Barnusnak, Manóvárinak, Manóházinak, Manófalvinak és annyiféle másnak, de leggyakrabban Bömbinek. Az előzőket értem. Már nem is kapkodom a fejem, de a Bömbi is én lennék? Na hiszen, ha lesz időm, akkor megálmodom, hogy ki is vagyok én, és mihelyt megértik amit mondok, tudni fogják a becsületes nevem…
Mint írtam, vagyok én, az Édesmamim és az Apukám… Ők egy külön történet, sok huncutot tudnék mesélni róluk, mindenesetre egymásnak teremtette őket a Jóisten… De igazi lényegük, hogy jól ki vannak találva nekem… Én vagyok a lelkük és a szívük közepe. Nem is tudom, hogy hol kezdődik az egyik és hol folytatódik a másik… Szeretetben… Azért azt tudom, amit tudok… Kitől kapom az édes tejet, a gitárszót, a hasamon a puszit, a feldobást és ki kap majd el. Tudom azt is, hogy én mindig nevethetek… Ennek örülnek. Közös öröm. Annak is, ha sokat alszom, majd megébredek, ha jól végzem el a nagydolgom és a kisdolgom. Ezeket megfigyelik, értelmezik és össze-visszahasonlítják. Mire jó ez? Így aztán nem tudom, amit nem tudok, azt a sokat, amit még nem mondtak el nekem. Mert kicsi is vagyok, a hajam sem sok, de majd megnő, meg a kezem és a lábam is nagy lesz, mindenki előtt úgy futok majd, mint a veszedelem… Aztán, ha okosodok, tudós leszek, vagy erdész, vagy lámpagyújtogató… Ha pedig nem lesz kedvem tanuln,i világgá megyek Alsóörsre Mammóékhoz.
Mammó és Nagyapó, olyanok Édesmamimnak, mint a Mamim és az Apukám énnekem. Kicsit bonyolult, de mégis érthetően így van… Mammó egy különösen csillogó titok, már a csomagolásából is felismerhető gyöngyházkagyló… No, hogy Nagyapó megtalálta, ennél több számukra sem kellett… Biztosan sokáig kereste… Persze, ahogy látom megérdemelte… A kíváncsi részleteket, majd a Nagyapó horgászat közben fogja nekem elmesélni, mert majd mindent megkérdezek tőle…
Nagybácsim a Dávid, Kis–Nagybácsim a Marci, jó fejek. Jó lenne majd úgy megnőni, mint ők, és hozzájuk hasonlítani. Csak azt nem értem, ha szeretik a focit és értenek is hozzá, miért nem tudják eldönteni, hogy majd Madridba vagy Londonba menjünk-e a meccsre. Furcsa család a miénk, mert sokféle, orvos, mérnök, jogász, választani milyen nehéz lesz majd nekem…
Londonban él a Nagynéném, a Kata. Ő állandóan repül, a legtöbbet énhozzám. A teraszon a kocsimból nézem az eget, látom a repülőt, biztosan a Pilisbe leszáll és jön a Kata. Nem oly régen a szemét is megigazíttatta a doktorokkal, hogy jobban lásson engem. Most már a távolból is felismer, pedig már nincs is szemüvege. Mindig találgatom, vajon mit hoz. Annyi mindent, így a terepjáró kocsimat is tőle kaptam, később biztosan tovább kell majd adjam, most még jó nekem.
Marika, a zalai nagymamám. Nagyon szeret engem és a kávét. De engem sokkal jobban, ha másként lenne, akkor a kávét otthon nélkülem inná és nem velem. Nagymamám szülei az én Dédijeim. Olyan fiatalok, pedig már nagyon öregek. Második fiatalságukban élnek, sokat bírnak és látnak az életből, mindent megértenek. Kívánom, hogy még sokáig így legyenek…
A végére hagytam, pedig igen jó velem. Néha meglátogat, máskor én megyek hozzá. Soha nem bántott, eddig nem ette meg a vacsorámat, a takarómra csak véletlenül lép rá, persze, hogy van neki is vacsorája és saját szőnyege. Ő a Kócos vaú, Mammó kutyája. Őt is mintha az enyém lenne, úgy szeretem.
Közben, ahogy a tél az év végét lassan eléri, a hideg is megcsikordul, a szán már a havon siklik tova, az angyalkák megrázzák szárnyacskáikat, hogy leszálljanak a földre… Várom őket… Gondolkodom, mit kérhetek én most Nektek a fa alá… Talán azt, hogy ebben az évben én legyek Nektek a Karácsony, Ti a Betlehemi Csillag, amelynek fénye engem a Jézuskához évről évre majd elvezet…
Dr. Vicze Zoltán – Hunhír.info
