Kérdésem első megközelítésre nem barátságos, noha írásom mégis emberközeli… Beszélgetésünkre – a név kötelez – meghívtam Salamont, Periklészt és Árpádot, akik vállalták, segítenek. Minden felvetés nyitott, megbélyegzés nincs, hiteles példákat várunk, humort, meggyőzést, tényeket, egymást erősítő érzelmeket. Közelítsük az igazságot, amely sokszínűségében gazdag és humánumában lehet csak elfogadható.
Az első kérdés: népetek kiválasztott?
Salamon: Az enyém büszkén állíthatom, igen! Sok ezer éve megírták már a próféták, igazolta az Írás, a történelem. Győztünk, vesztettünk, menekültünk, diaszpórában éltünk. Templomunkat többször lerombolták, meggyaláztak minket, a világ ellenünk fordult, a sorstalanságban egyedül maradtunk, de soha nem adtuk fel. Nézzétek meg, milyen erősek vagyunk, formáljuk a jövőt! Hogy milyen irányba megyünk, azt még nem tudom… Ha rosszat választunk, Isten megbüntet érte, eligazít minket. Okosak vagyunk, tanulunk, előrelátunk, megmaradunk. Ez a kiválasztottság a kozmikus térben kódolt, tetszik vagy nem tetszik, védjegye homlokunkra van írva, eltörlése esélytelen. Zsidó identitás…
Bátor válasz! Öntudatban sem kevés. Sokan tanulhatnának belőle, de nem biztatok erre senkit, baj lenne ebből, konfliktus meg van elég. Hallgatlak, Periklész, néped az elit, a kiválasztottság jegyét hordozza-e?
Periklész: Hogy kérdezhetsz ilyet… Az én népem a népek népe. Hellász Európa bölcsője. Mindent tőlünk kaptatok. Az elgondolást, az eredetit, az ötletet mi adtuk, Ti meg csendesen átvettétek. A mitológiában az isteneket Zeusztól Juszticiáig, a tudományban annak minden ágát Hippokratésztől Arkhimédészig, Thalésztől Püthagoraszig, a filozófiában Platóntól Arisztotelészig, a művészekben Homérosztól Szophoklészig, az ókor nagy csodáit, a templomokat, a stadionokat, a jóshelyeket, sorolhatom tovább, de akkor Árpádnak arra a kevésre sem maradna ideje.
Állj meg, Periklész, “csak a szerénynek nem hoz vágya kínt” (Vörösmarty Mihály: A merengőhöz (a szerk.))! Sokat mondtál már így is, de visszakérdezek, hol tartotok ma? Mondj a közeli múltból egy kiemelkedőt, filozófust, vagy bárkit, akire néped büszke lehet! Mert, akit ismerünk, Zorbát, a görögöt, Nikosz Kazandzakistól, akinek írása élmény, de hol vannak a többiek… Periklész, a jelent melyik csatában vesztettétek el, vagy ellopták az istenek?
Periklész: Elismerem, ma nincs utánpótlás, de miért? Ha nem sértelek és megengeded… Azért, mert a sok csodára Nektek idő kell, talán még ezer év, hogy mindent megértsetek. Türelem, megélitek.
Árpád, hogy bírod ki, hogy nem szólalsz meg, néped mennyit ér?
Árpád: Visszafogom magam. Őseim vére okán ez nehéz. Nézd, minden nép önmagában Jézus Krisztus által kiválasztott. Amit Salamon mondott a próféciákban igaz, de Isten a zsidó szövetségben csalódott, ha úgy tetszik, mindenhatóságában felismerte tévedését, és bár Mózes népét ma is megértéssel kezeli, régi szövetségét is megtartotta, de felülírta, újat kötött, és egyszülött fiát adta minden gyermekéért. Ami pedig magyarságomat illeti, az büszke vállalása az eddig megtett útnak, amely népünk javára sok jót ígér. Kétségtelen, hogy kelet gyermeke vagyunk, sztyeppei, talán a hunokkal rokon, amely Szent Istvánnal a keresztény nyugat szellemét választotta, de Koppány is bennünk él… Népünk nem behódolt, hanem vérével megvívott a földért, a nemzetért, a holnapért.
Kérdezem tőletek, átvitt értelemben népetek hordozza-e magán az árulás bélyegét?
Salamon: Ismerem a példákat, amelyekre gondolsz. Isten megkötötte a szövetségét Ádámmal csendben, Noéval, Ábrahámmal kifejezetten hangosan, az egész zsidó népemmel Mózesen keresztül végleg. Isten ígérete egy új világrend, az ősevangélium, amelyből minden áldás mindenkire utat talál, elvárta a hűséget és engedelmességet törvényünk iránt. Ehhez képest Ádám az emberi énből fakadó bűn forrása lett… A testvért ölő Káin homlokára jelet kapott… Elfogult volt Jahve: aki Káint megöli, annak hétszeresen kell lakolnia (1Móz 4,15). Én így inkább sajnálom Káint, mert Ábelnek a teste, Káinnak a lelke vérzett el.
Jákob élete a sima kéz messze ér története. Kicsalta magának az elsőszülöttséget, az apai áldást, a választott asszonyt, a vagyont, amit az Írás neki megengedett. De színről-színre látta az Istent, megküzdött vele, Izraelként legenda lett. Csípőjével így már sántítva, megújulva ígéretet kapott: erősnek bizonyultál és az emberek felett győzni fogsz (Ter 32,29). Így minden az övé, amit megszerezni akart… Izrael azzá lett ami, elfogadta, jellel bár, de kiválasztottként tovább mehetett.
A Júdeai Júdás története számomra csak az új írásaitokból ismert. Jézust, akit Júdás csak rabbinak szólított, a görögből pontosan fordítva nem elárulta, csak kiadta… Igaz harminc ezüstért. Csókkal. Miután a titkos vacsorán megmosták lábát, sarkát, önmagával meghasonult, a sátán szállta meg, ezzel a teremtett világ lelkét árulta el, a megbocsátásra esélye nem maradt. Mondjuk ki azt is, hogy népem virágvasárnap még Jézusnak hódolt. Kérdés: néhány nap alatt, míg Pilátusig elért, mi változott, miért vállalta magára a vérvádat, amit fejére olvastok. Jézus keresztje – elismerem – népemre így vagy úgy valóban ráfeszül. Júdás, Kajafás, Pilátus és a nép az egyik oldalon itt, és a másikon a Ti Jézusotok ott. Számomra ez nem választás, nem árulás kérdése, hanem az Írásban kijelölt út: nekünk erre, nektek arra. Talán valahol egyszer újra találkozunk.
Periklész: Tudjátok, bár a mitológiát ismerem, én ateista vagyok. Ahogy az isteneket megálmodtuk – adták, vették, ölelték egymást –, a mi ötletünk volt, bejött. A csalfaság, mely szerint “Óvakodj a görögtől, ha ajándékot hoz is!”, Homérosznál véget ért. A faló cselként Trójánál óriás volt, enélkül még most is ott lennénk. Szegény Odüsszeuszt hiába várnák a nimfák, Kirké és hű társa Pénelopé. Ám lássatok engem, egy kis faluban élek, az összes csélcsap isten háta mögött, ahol a pópa is csak ember, bár a templom melletti tavernából ismerem, mégis nekem előre köszön. Elárulom nektek, gyakran szót váltunk a nőkről és a fociról. Olajfa illatú népemet becsülöm, vele elfogult vagyok, gyengéit el nem árulom.
Árpád: Kis nép nagyot álmodik. Ha lehet, összefog, kupából közös vért iszik, szövetségre lép, táltosára, papjára felnéz, királyához hű marad. Nem tagadja meg magát: Hol áldást kér, hol káromol, leginkább azért, mert erősnek érni magát, mégis a lelke háborog, ha gyengeségében törékeny, repedezett. Ősi vad-szabadságát megéli. Így a vétkét is tarsolyában hordja, amennyi belefér, annyit, hogy mindenkinek jusson, egymás között elosztja. Terheljük magunkat rendesen, majd időnként levetjük magunkról a bűnt, az Öregistennek vagy az Újnak gyónunk, áldozunk és kezdődik minden elölről. Igaz, röstellem a sok viszályt, cselszövést, anarchiát, amely Dévénynél betört hozzánk és mai napig itt maradt.
Igen, Magyar, Ti mindig a múltban merengtek, mikor ébredtek már fel, és tesztek végre olyat, ami a jelenben hat?
Árpád: Némi igazságod van ebben, ámbár, amíg a zsidó és a görög néptől a múltját el nem vették, a miénket ellopták, ami megmaradt, meghazudták, ránk égették. A magyar ilyen megfeszített néplélek, mégis örömében és bújában álmodozó fajta. Mifelénk azt vallják: Anyám, az álmok nem hazudnak. Az álom ablak, melyen által lelkünk szeme jövőbe néz (Petőfi Sándor: Jövendölés (a szerk.)). Nekünk a dicsőség, az elismerés a fontos és az ebből fakadó jóérzés, amely tovább visz minket, mert a számítás, az önérdek, a jó szövetség tőlünk mindig távol maradt.
Végül mondjátok valami személyeset, átérezve ami nektek fontos és népetek vonzó védjegye!
Salamon: Ránk olvastak már – okkal vagy ok nélkül – annyi bántót, igazat vagy igaztalant. Amit mondok, az a lényeg: Népem fiát nem a külleme, gazdagsága, hite teszi azzá, ami, hanem élni- és győzniakarásának megbonthatatlan tudata, amelyből nem enged, inkább élve hal meg, mert porból lett és a visszatér a porhoz, amelyből vétetett és feltámadásában hisz, és kivár türelemmel a Jordán partján vagy bárhol legyen Isten sátra alatt. A mi megváltásunk bekövetkezik a maga idején, akkorra várjuk a Messiást, mikorra hallgatunk már rá, mikorra megérdemeljük.
Periklész: Istenhit nélkül vallom, az én népemnek is lesz feltámadása. Én is a múltból merítek és van miből. Szókratész méregpoharát kiitta, de védőbeszéde ártatlanságának bizonyítékaként Platóntól ránk maradt. Lényegét népem igazságkeresésének jellemzőjeként mondom el nektek, melynek töredéke bennem így él tovább:
Egyet azonban még kérek tőletek, fiaim felserdültek, álljatok rajtuk bosszút. Férfiak, úgy bántsátok őket, ahogy én bántottalak igazságommal benneteket. Pénzzel, erénnyel, ha törődtek, korholjátok akkor őket, mint én benneteket.
Árpád: Legszebb ország hazám és legtöbb számomra nemzetem! Valahova tartozásom titka, megkérdőjelezhetetlen bizonyosságom. Sorsa imakönyvem, fejemben hordom mint képes Bibliát, együtt létezem vele, mert szeretem. Mit mondjak még többet? Kárpáthaza. Itt mi vagyunk a legtöbben. El nem hagyom, ha Isten majd elszólít, nem kesergek, mert gyermekként visszanézek rá, és az égen fenn, hogy velem ott legyen, krétát kérek és megrajzolom a Kárpátok ívét, a Duna–Tisza tájat, a Balatont úgy, ahogy álmomban is látom és olyannak amilyen most is nekem. Ámen!
Dr. Vicze Zoltán – Hunhír.info