Csá, csumi, csá! Nem értem, mit mond… Mellettem sziókáról, hellóra, majd hi-ra vált az idegen. Megkönnyebbülök, nem nekem szól, csak fejet hajtok zavaromban. Szigorú a mai morál, meg kell felelni, kilógni, kitűnni nem lehet. Különben leszámolnak veled, kiközösítenek, rosszabb esetben megvernek. Hosszabb köszönésre pedig idő sincs, sietni kell. Nincs idő megállni, nincs idő odafordulni, nincs idő kérdést feltenni, nincs idő a választ bevárni. Felesleges dolgokkal ne bajlódjunk. A teló a bálvány, ővele kell helytállni, simogatni, nyomni, bámulni… Verset kéne írni hozzá, ne te légy okos, amikor az új világ a kezedben…, eret vágnak rajtad, és eretnek leszel saját hitedben…
Fogadj Isten! Talán a legszebb köszöntések legszebbike. Az emberi találkozást koronázza meg, összetartozást ad, odafordulást kézfogással és szembenézéssel. Aki így köszön, az tudja és átérzi, amit mond. Élő hite van, múltjából merít, mert az Isten eddig is adott már eleget és tudja, hogy az Isten még adni fog sokat. Bízik benne, kapcsolata vele erős, bármikor fordulhat hozzá, kérhet tőle. Mindenek előtt kérhet áldást családra és hazára, borra és kenyérre, segítséget a jó megtartására és a rossz elhagyására. Mindenre, mire az embernek nagy a szüksége. Az meg végtelen. Mert egyik oldalon itt van az ember, aki a mindenséget magának akarja, a másik oldalon ott van az Isten, aki minden jót megad neki. Mert szereti. A köszönésre a válasz is úgy illik, mint a kisdedhez az anyja. Az Istent fogadni kell. Felé kell fordulni. Az ember-istenarcot fel kell ismerni. Mit hozhat számára ez a találkozás, mennyi újat, jó hírt, rácsodálkozást… Így lélek a lélekkel a köszönésben bátran összekapaszkodik, megerősödik, teljesebb lesz, mert újra valamit kapott és talán önmagából is valamit adhatott…
Alászolgája! Testvére a servus humillimus domini. Mondják, ma már stílustalan, ha szolgaként rendelem így alá magam az arra érdemesnek. Amikor nincs már méltóságos és kegyelmes, tekintetes és nagyságos, önmutogatás lenne talán… Ne gondoljuk, mert a tréfás köszönés, új megközelítés, színes világ és eredetét adja a szervusz, szia szlengnek.
Tiszteletem! Azaz: Megbecsülésem! Nem a rang, a minőség elismerése. Néha az életkoré, a bölcsességé, esetleg a hivatásé… Hímsoviniszta köszönés. Egy tanárra illik, egy óvónőre nem. Dehát Jézust apostolként hány nő követte? A világ száz legismertebb embere közül miért nincs nő? A férfi sakkvilágbajnok élőpontszáma miért jóval magasabb a női világbajnokénál? Igen, ezt kimondani nem illik, attól még igaz. Már a matriarchális társadalomban is a tűzre a férfiak vigyáztak, mert oda erő kellett. Vesta tűzhelyét a legnemesebb patríciusok lányaira bízták, oda tisztaság és szüzesség kellett. Az egész abból következik, hogy az anyaság szent küldetés, az apaság dicsőséges. Mater certa, pater incerta est. A világ múltja pedig már csak ilyen. Ádám és Éva egymás között a feladatokat így rendezte el. Évának almája lett, Ádámnak ádámcsutkája, amin fennakadt az alma. A szerelem gyümölcse régen is kerek volt, mégis azé lett, akihez gurították… A viszály istennője tudta a dolgát. Mert minden asszony a legszebb akar lenni, ezt meg a férfiak tudják…
Kezét csókolom! Küss die Hand! Na tessék, itt van a női tiszteletem. Nősoviniszta kifejezés. Van, aki örül neki, van aki hárítja. Jeles alkalom az Édesanyának, Nagymamának vagy életem párjának, amikor erre van szükség. Az érzelem átadásának ereje, sodrása van mögötte. Szeretetnyelv, mint a simogatás, az ajándék, vagy a minőségi idő. Más esetben tisztelgés a doktornőnek, a tanárnőnek, a tudás elismerése. Rácsodálkozás a nőre, és én szegény jurátus virág helyett most ezt adhatom Neked…
Üdvözlöm! Egyik legtartalmasabb, érzelemben leggazdagabb, a találkozás méltóságát, mélységét visszaadó köszönés. Az angyali üdvözletből származik, Erzsébet örömhírével kiegészülve. „Üdvözlégy Mária! Kegyelemmel teljes, áldott vagy te az asszonyok között és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus…” /Lk.1.28.42./ A köszönés hordozza az ember örök életre vonatkozó vágyát, a Jézusi kegyelemből az üdvözülés reményét. Így válik egy biblikus eredetű üzenet az ember számára mindennapossá, a találkozás örömének kifejezőkévé. Egyesül benne az emberi és az isteni erő, a teremtés és a megfeszítés üzenete…
Laudetur Iesus Christus! Így köszönti a bencés diák a Bence-barátot Pannonhalmán. In aeternum, amen! – a regula. A kevésbé szentéletű barátaimmal kedvenc törzskocsmánkat neveztük el Unikum laudenak… Ennél ismertebb a jezsuita eredetű Dicsértessék a Jézus Krisztus! Amelyet a Mindörökké, ámen! követ. Addig kizárólagosan, amíg a reformáció a katolicizmus egyetemes rendjét meg nem újította. Így jött a lutheri korálból az Erős vár a mi Istenünk az evangélikusoknak. Ezt persze a kálomisták sem hagyhatták annyiban, és váltig állították, hogy az övék is erős. Köszönésüket, talán a ferencesektől származóan a reformátorok terjesztették el: Áldás, békesség!, amire az Istené a dicsőség! a felelet.
Jó szerencsét! Szerencse ! Szerencse le! Ilyen a bányász élete. Váratlan vész rohanja meg, Mint bérctetőt a fergeteg… – köszönt a bányászhimnusz. Biztatja a vájárt a föld mélyén, Bétán, Zobákon, Anna aknán… Van is miért. Szilikózis, sújtólégrobbanás, bányaomlás. “Vedd le rólunk a szenvedést, Adj békés pihenést… Mert, ha már valami fáj, legyen édes a fájdalom. Mutassa meg magát, emeljen fel, hőssé tegyen…”
Hujambo! Így köszöntenek Tanzániában, talán a Serengetiben. Ahol a vadász nem ül hosszú, méla lesben, és a felajzott nyilára nem vár gyors vadat. Bocsánat érte, de nem írhatok a vadászatokról. Tapasztalaton sincs, nem is jártam arra. Könyvélményem alig, hogy írnék én gnúkról és antilopokról. Meghagyom ezt az arra érdemeseknek. Azoknak, akik bejárták puskával a vidéket, vagy olvassatok Széchenyi Zsigmondot, Kittenbergert, akkor jobban jártok. Én meg arra kérdezek rá: Áll-e még a vén Peterdi háza, él-e még a régi harc fia, és keresem tovább magamban Vörösmartyt – “Éljen hát a hős vezér magzatja! Addig éljen míg a honnak él.” Így érek oda, ahova magamtól nehezen találtam volna, amit egyszerűen kimondani olyan nehéz.
Isten velük! A köszönéstől indultam, és idáig jutottam. Az írás nem teljes, nyilván nem lexikon, de talán nem is a megszokott felsorolás, mert úgy köszönök benne vissza, amilyen én vagyok, kurtán-furcsán, általam testre szabottan. Mert aranyszabály nincs. Csak a törekvés az üzenet átadására. Mint áldott emlékű Marika néni mondta. Nyolcvan felett járt már nagy biztonsággal, amikor megkérdeztük tőle,”Jól teszik-e lenni?” Törekszem rá…– volt a felelet és a szemünkbe nézett, és mi megnyugodtunk, hogy a következő istentiszteleten újra köszönthetjük…
Dr. Vicze Zoltán – Hunhír.info