Amúgy az új világ megdöntésére készülök! Ha kell, önmagamat is megkísértem. De majd meglátjátok, miként lesz diadalom. Zászlómon a jelmondatom: Csak semmi szeretet, mindent elérsz mézzel, pénzzel és vérrel.

Valahol a Paradicsomban

Lucifer lennék. E kert gondnoka, nagymestere. Hogy kerültem ide? Nehéz gyermekkorom volt, régi rossz emlékek. Azt mondják, akkor még jó voltam, mindenki szeretett. Végül mégis kifejlődtem… Ha valakihez képest meg kell határoznom önmagam: az Antikrisztus én lettem. Így zuhantam a Föld felé a csillagközi térben, valahol a Nagy Medve környékén jártam, amikor megpihentem, bolyongva állást kerestem.

A hirdetés szövege, amelyre felfigyeltem, nevemen szólított. Így került elém:

Lucifer! Lucifer! Földi munkára keresek gondnokot! Tudom, vállalni fogod. Te leszel a konkoly a vetésemben... Megfürödhetsz saját sikeredben. Az ősbűnt terjesztheted, a tagadást, a káoszt, amelyben jól érzed magad. A fizetséged sem lesz kevés. Itt a kertben a két fa, és az egyiknek tiltott gyümölcse, a te gonoszságodra való. A rosszat elveted, de az aratás dicsősége nem lesz a tiéd. Azt tudhatod, szorgalmas munkád jutalma nem maradhat el, és azt se feledd, nem az én teremtésemből, hanem saját megromlásodból származol. Mindig azt kapod, amire rendeltettél... Gábriel arkangyalnál jelentkezz!

Gábrielnél

 Elgondolkodom. Hogy ezek mire szerződtetnek? Melyik arcomat mutassam, hogy felvegyenek? Leégni nem szeretek, inkább majd én égetek. Hatodik ujjamat kesztyűbe, patámat csizmámba rejtem. Vagy önmagamat adom, az döntő lehet. Berúgom az ajtót.

– Itt lesz az állásinterjú? Carpe Diem! Én mondom, Gábriskám, ördögöd van, élvezd az életet! Téged frankón el kell rontani, rokon, hogy igaz legyél. Hidd el nekem, rossznak lenni jó. Ha akarod, új tanítód leszek. Jó-jó, ne fordíts hátat, nem erőltetem, te védett vagy ellenem. Tudom, Mihállyal és Rafaellel más az iskolátok. A tesókkal osztályelsők lettetek. Ebben nincs vitám, én mint látod, a szamárpadból felfelé buktam. Büszkén vállalom, megérdemeltem. Azóta meg szembemegyek veletek. A teremtés akkor tökéletes, ha benne középen van az én helyem. Amúgy az új világ megdöntésére készülök! Ha kell, önmagamat is megkísértem. De majd meglátjátok, miként lesz diadalom. Zászlómon a jelmondatom: Csak semmi szeretet, mindent elérsz mézzel, pénzzel és vérrel. Erőm majdnem végtelen… Megfelelek? 

– Az Úr már döntött – így Gábriel.

És utamra engedett…

Az Édenkertben

Lenn délen édes éjen Édent remélsz… Itt álltam munkába pályakezdőként, null-huszonnégyben. Itt találkoztam az első emberpárral. A férfi és lám egy nő! Mégis lesz esélyem… Végigmértem őket. Láttam meztelenségüket, amely senkit nem zavart. Az ember acélosan derék, az asszony nagymellű vékonyságában is termékenyen dús. Lenéztem őket, igaz nem mutattam. Közébük álltam, bár tudtam válaszukat, felkérdeztem őket:

– Kik vagytok és milyen minőségben tartózkodtok itt?

– Ádám.

– Éva! – Volt szemérmes a férfi és kihívó a nő. A szót én vittem tovább.

– Mondd Ádám, nem fáj néha az oldalbordád? Ma még nem? Meglátod, majd fog. Mert minden mögött ott rejlik az ok. A semmiből nem lehet valami. Csak az anyagból lehet új anyag. Gondolj bele, miből lett asszonyod! Éva, nézz Ádámra, a te fejedet elnehezíti majd a féltékeny gyötrelem, amelynek megnyugvása csak az újabb félelmedig tart. Látom, ez nem zavar, lesz mindenre válaszod. Ne félj, majd segítek! Veled leszek. De hát, mondjátok már, hiszen megéheztetek. E fa kínálja jégbe hűtött gyümölcsét, tudásotok is teljes lesz vele! Ádám, mitől félsz és velem miért dacolsz? Az én tagadásomnál a tiéd csak gyengébb lehet. Bennem kételkednél, és csábító asszonyodat már most magára hagyod? Lásd, miképp habzsol és a sajátjából nyújt neked. No lám, tiltott gyümölcs édes méz, vedd és egyél! Ja, hogy kesernyés, ilyen az én kenyerem. Szolgálni foglak titeket. Vagy ti engem…

Élet a Káoszban

Aztán elszaporodtunk, magam sem gondoltam, hogy ennyire. Munkám lett végtelen. Mennyi ember! Hogy könnyítsek magamon, önmagamat is megsokszoroztam. Minden lehetőséget megragadtam, amit lehet, kiélveztem, a tökéletességre törekedtem. Homo homini lupus est. Viszályt keltettem, rontást hoztam, ezeréves kőtáblákat darabokra törtem. Mint a sötét hordalék, mindenütt felrakódtam. Túl jól végeztem dolgom, belefáradtam, de nem adtam fel, bekeményítettem.

Isten látta ezt, tudta, neki is lépni kell. A régi már kevés volt, az embernek új szövetséget ajánlott. A munkám még több lett. A tömeget hoztam, a minőséget már nehezen. Júdást megszálltam, Péternél pocsék félmunkát végeztem. Jézus megkísértése a pusztában, a szent városban és a hegy gerincén teljesen eredménytelen. Mi lesz, ha az emberbe is beköltözik az Isten? Akkor feladom, vesztettem, elismerem. Nagy a baj, már a tagadásban is kételkedem…

Lucifer búcsúja

Távozni készülök. Mert lássunk tisztán! Mit ér az én világom? Én vagyok a hitetlenség fejedeleme. Tehetséggel harcoltam az igazság ellen. Megvolt a hatalmam ahhoz, hogy Isten dicsőségét és üdvösségét támadhassam, és az embert magammal együtt kárhozatba vigyem. De csak rövid pórázon, vergődve, kötőféken. A pokol gyötrelmeire mondom, keveset tehettem. Ki segít nekem? Visszahullok majd saját poromba, önmagam önző magányába veszek. Többre vágytam, tökéletes hatalomra mindenek felett. Néha, csendes magányomban bevallom, megtérésre… Mi lesz velem? Kérdéseim válasz nélkül konganak vissza. Verik süket fülemet. Belülről látom, amint a szikra tüzét szórja szét a lelkem… Gonosz vagyok, így elmondhatom, milyen hatalmas lesz a Sors keze, mikor Téged utolér és milyen kegyetlen. Bűnre csábítottam, bűnben éltem, bűnben maradok, ez az én jussom és örökéletem.

Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél. Mert por vagy te és ismét porrá leszel.

1.Mózes 3.19.

Dr. Vicze Zoltán – Hunhír.info