Írásom gondolatkísérlet, amelyben a földön járó ember bemutatja érzéseit, vágyait életről, halálról és a kettő találkozásáról. Régi idők töredékes emlékei között rádöbben arra, hogy az elmúlás megérintette és annak megértéséhez valami gyötrően hiányzik az életéből. Bolyongása során, mint a párás pohár falán megmutatkozó erezet, rajzolódik ki számára a láthatatlan arc, amelynek felismerése választ ad kérdéseire…
A mediterrán élet az én világom. Ott tudnak élni, mélyen érezni és nagyon nem akarnak meghalni. Vagy mégis, néha megkívánják a halált? Mert a lelkekben a halálfélelem és a halálvágy közeli szomszédok. Az emberek, akár teljes, akár foghíjas életet élnek, vágyódnak a még többre, a másra, az extázisra, a földön kívülire. Szerelemben vagy hősként, a szenvedés mocsarában vagy másfajta boldogságszigeteken… Igaz, a halál mindennapos valósága ellensúlyozza a halálvágyat, de a fájdalmas élethez való vonzódást is. A halál-szirén hangja idővel megszelídül, az ősi pogány vágyódás száműzve lesz, a tudatalattiba kerül a halál elveszejtő szerelme. Mondják, a bűnös ember zsoldja a halál, a hosszan tartó, súlyos, türelemmel viselt élet, pedig a bűntelené…
Az archaikus múltban az élők és a holtak országa között ott csordogál a Sztüx, amelynek sodrásában Hádész embere, Kharón, a marcona révész szállítja ladikján a holt lelkeket. A halottak nyelve alól néha kihull egy-egy huncut obulus, de az még kevés ahhoz, hogy Kharónt eltérítse és százéves bolyongásba vigye a rosszakat. Aztán a bölcsőt és a koporsót formázó kísértethajó célba ér, és a révész botjával terelgeti az utasokat Elíziumba vagy Tartaroszba, mert ő tudja ki hova váltott jegyet… Vajon én mit remélhetek?
Hellász és Itália földjén a sikátorok labirintusában gyakran jártam magányosan. A nosztalgiára nincs orvosság. Nem oly régen emlékeim hálójából kikotortam a helyet, ahová visszatérhettem. Gyorsan megtaláltam az olasz kisvárost. Valahogy odaértem, ahol Ferenc után már jártam zarándokként. Úgy éreztem végre ez az a hely, amelynek számomra értelme van. Az utcák, a terek, a házak, templomok és a romok mindenütt ugyanazok… Itt azonban minden más volt. Nem voltak külön kedves épületek, csodaváró helyek… Minden szembe jött velem. Céltalanul jöttem, mentem, rendületlenül lépcsőztem, nem remélve azt, hogy végre eljutok valahová, talán egy szantorióba, ami máskor kihagyhatatlan szent hely volt, most egy a sok közül, ki tudja miért, érdektelen… Az utam nem vezetett sehova, és régi nosztalgiám is cserben hagyott… Így kapaszkodtam felfelé, céltalanul, mígnem egy Kálvária utolsó keresztjéhez értem. Ez volt számomra az első kereszt, az Emberfiával, és mellette a két latorral. Emberi passió, nekem írták. Hátamat a keresztnek vetettem és az Úrtól tanult imára gondoltam… Mivel elakadtam, újra és újrakezdtem…. “…Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek…” Tudtam, kevés a jóra vágyás, kevés az ima, sok az adósság, sok a tartozás. Kértem az elengedést, a kegyelmet, a bűnbocsánatot… Közben irigyeltem a Jobb Latort. Milyen erős, bűnösként, halálba menőként, ott fenn a fejem felett. Saját keresztjén tud kérni, könyörögni, hinni… Váratlanul számomra is kitisztult a kép, meg volt a felajánlás, az ébredés. Végre megtérhetek… Be kellett volna csuknom a szemem és belülről látni, az összetört tükör foncsorából kiolvasni, mit tegyek…, miképp másként menjek tovább, mint ahogy ide érkeztem…
Nem ez történt. Fordított emberi passió az enyém. Tudtam, valamit nem rendeztem el Istennel… Menekültem előle a semmi közepébe… Vakon indultam le a hegyről, a sikátor kövei csúsztak, karomra támaszkodva léptem, botorkálva futottam, könnyemet nyeltem. Felülről, az útról kövek gördültek volna elém, de nem kerültek meg, bokámat véresre verték, sodortak magukkal tovább… Visszanéztem. Valaki jön utánam… A fordulónál megáll, kivár, megpihen. Távolságot tart. Utol akar érni, úgy hogy láthatatlan… A fény hátulról elvakít, hosszú árnyéka előttem, azon lépek, az a szőnyegem. Oldalvást a kövek zárt fala, rajta rácsos ablak. Az élőknek ajtó sehol. Néha egy-egy befalazott kapu a halottaknak. Ezt a kaput csak akkor bontják ki, ha egy koporsót kivisznek a házból. Aztán befalazzák, hogy a halott vissza ne térjen. Mert a halott csak ott jöhet vissza, ahol kiment. A mellettem lévő kapun a vakolat nemrég frissen megfolyt, de már megkötött. Talán bejutok… Kaparni kezdem a falat, de körmöm elvásik, reménytelen. Feladnám, megfordulnék, jöjjön, aki akar szembe velem.. Csak legyen vége már. Ekkor résnyire megnyílik a kőfal, látom a tiszta kezet, rajta kenyér, nyújtja nekem… Hátralesek, nincs időm, a kenyeret leverem, a testem elernyed, akaratlan, mit tegyek… A kenyérért lehajolok, letörlöm, miután fölveszem, befalom. A kéz forrásvizet nyújt nekem, mohón kortyolom… És ekkor, lihegve utolér egy fehér ruhás idegen. Felismerem. A Jobb Lator… Vállán ott van a kereszt, megérint vele… – Segítesz? – kérdi, és mire válaszolok, felébredek… Jézus keresztje alatt találom magam, jó nekem…
Egy Istenarc van eltemetve bennem,
Néha magamban látom, néha másban.
Néha állok, mint fosztott ág, szegényen,
Ha rossz órámban eltűnik egészen
Alter-egóm az örök vándorlásban.
Reményik Sándor: Istenarc
Dr. Vicze Zoltán – Hunhír.info