Előző életükben szegről-végről rokonok lehettek… Gondoltam így, mert gyerekkoromban összekeverhetően adták elő magukat számomra. Pedig láthatóan sok hasonlót nem mutattak. Annyit tudtam, az egyik kenőcs, a másik meg por. Az egyik a Nagypapa hátán olvadt el, a másik meg a szekrényben tartott bundák közé veszett. Mamikám rendelte ki őket a lezárt fiókjából, szigorú nyomkövetéssel. Azt tudtam, valami titkot hordoznak… Amint mondták, eltűnt, mint a kámfor, ezt is alig, de hogy a naftalin hová lett, azt egyáltalán nem értettem. Megkérdezni – a titok az titok – nem akartam. Keresni nagyon valamit, majd nagyon megtalálni, erre vágytam.
Mi volt a közös bennük? A szaguk az rendkívüli, jöttem rá gyorsan. Az egyik kicsit szúrós, a másik kicsit émelyítő, se nem vonzó, se nem taszító. Mintha a patikus bácsi járt volna nálunk, magát hosszabban ott felejtve. Ezért őt, tudniillik, – köztünk maradjon – háta mögött kámfor bácsinak, máskor naftalin bácsinak hívtam. És nem értettem, hogy a patikus néni ezt a szagot jól viselte. Igaz, ő ritkán volt benn a patikában, neki kenyér illata volt, azt a pékségben vette fel, mert ő ott dolgozott. Gyereküknek, Lacikának így lett távolról is felismerhetően lángos-kámfor szaga. Igazságosan elosztva hordta magán. Gondoltam, az anyjától érkező simogatást, apjától a lecsúszó pofonokat egyensúlyban kezelte. Tehát, mint tetszik látni, az emberek és a dolgok kipárolgására odafigyeltem, a jó szagokat magaménak tudtam, a rosszakat egyfajta megértő megbocsátással elnézően. A titkot meg, mint az ördöglakat kulcsát, tovább kerestem…
De lássunk csodát! A Nagypapának soha nem lett kámfor szaga, pedig használta naponta, rendesen. Nagyapónak Nagypapa – jó – szaga volt. Szerethető, vágott dohány illata Mamikám tésztagyúró kezével elkeverve. Kender szaga is volt, mert hátára dobta a méretes parasztzsákban a búzát, ahogy felvitte a tornácról a padlásszínbe. Sok-sok zsákot, nem nyögött, nem izzadt, nem sietett, csak számolta és elvégezte. Aztán volt nagy szüksége rám. ’Zoltikám, merre madarászol, ide várlak hozzám. Len ingét levette és hasmánt feküdt a kerevetre. Tudom, mondtam magamban, a tiprás következik. Csurdé lábbal, deréktól nyakig és vissza, kíméletesen, igény és rendelés szerint. Bízott bennem, bár terelgetett… Így indított: “Tíz dió az előleg, tőled függ a többi, mennyi lesz belőle… És a jutalmat kezdte számolni visszafelé: 9, 8, 7, 6. “De hát, Nagyapó, nem jól csinálom?” “Több átéléssel kisfiam! Ne a gerincemre, a lapockám hajlatának külső ívére lágyan taposs, kímélettel… Időzz el egy mély sóhajtásra, majd érzéssel mint a lovak haladj tovább ütemmel, majd meg-megállva várj ki, figyeld a hatást és legyen közben terved a folytatásra. No lám, ez már döfi: 7, 8, 9, 10, 11” – és itt mindig elakadt, a végállomást köhentésével jelezte, szolgálatomat megköszönte. Jól elfáradtam én is, érthetően, ez időben öt- vagy hatéves lehettem. Pedig figyelnem ekkor kellett igazán. Amikor a Nagymamim a titkos üvegcséből a kámfort elővette, egy-egy kenésre valót a Nagyapó széles vállára feltette, mint a mákos bélesen a töltést, finom ujja begyével lágy dörzsöléssel elrendezte… Miközben az elismerő nyögések lassan elcsendesültek, addigra az alvó ember bőrkéje az anyagot felvette, és a kámfor saját lényegét elveszítette.
Amikor sok nyáridő után újra bejártam az üres nagyszülői házat, a kámfor és naftalin szagát is kerestem. Pedig már a titok közelében jártam, miért nem találtam meg? Idő kellett hozzá, míg megértettem. Utóbb előkerült néhány gyerekrajzom. Mindig ugyanarról. Hosszú, magyar parasztház, sok-sok ablakszemmel, alacsony gerinc, tornác, mestergerenda, de akik vártak benne, Őket soha nem rajzoltam meg, mert Szépőseimet a tőlük kapott titokban szerettem…
Dr. Vicze Zoltán – Hunhír.info
