A XX. század magyar történelme egyik szomorú és tragikus eseménye volt vidéki zsidóság 1944. április 16. és július 3. közötti deportálása. A Wilhelmstrasse és Magyarország – Német diplomáciai iratok Magyarországról 1933-1944 című kiadvány 697. számú dokumentuma, Edmund Veesenmayer (1904-77) birodalmi megbízott jelentése szerint ezen időszakban 437.500 magyar állampolgárságú zsidó személyt deportáltak Szlovákián át a lengyelországi Auschwitzen keresztül a lengyelországi lágerekbe.
A német megszállásig, tehát 1944. március 19-éig, az 1941-es határok között élő mintegy 750.000 főnyi hazai zsidóság európai viszonylatban páratlanul védett helyzetben élhetett.
Bár születtek vitatható korlátozó rendelkezések, a magyar zsidóság a német megszállásig védett helyzetben volt. Emberveszteség főként a munkaszolgálatos egységeket érte, leginkább a doni csata és az azt követő szovjet hadifogság következményeképp.
A magyar kormány 1942-ben jegyzékben utasította el a német külügyminisztérium deportálási igényét, 1943 áprilisában a Klessheimbe látogató Kállay Miklós kormányfő is ugyanezt az álláspontot közölte Hitlerrel.
A hazai zsidóság a korlátozások ellenére gyakorolhatta hitéletét, élhette közösségi, vallási életét. Azt mindenki tudhatja, egészen különböző kultúrájú, mentalitású, értékrendű csoportjaik voltak, eltérően viszonyultak a magyar állameszméhez. Főként az ország északkeleti részein vallási-faji értelemben véve fanatikus, konzervatív réteg élt, a fővárosban a baloldali és liberális értékrend követői, a vidéki városokban élő réteg teljesen beilleszkedett, jó magyarként gondolkodott, viselkedett, emberséges, szociális attitűdöket tanúsítva élt, viszonyult a helyi társadalomhoz. Orosházi példák, persze sok más helyen is így volt: sok esetben hitelben is lehetett náluk vásárolni, később fizetve.
Szintén helyi példa, édesanyám 1942 nyarán veszélyes hashártyagyulladást kapott, dr. Hevesi József doktor úr nem diagnosztizálta azonnal, de később az ismert Pálka doktor úrral felismerték a betegséget és az utóbbi, a környékben híres magánklinikáján sikeresen megműtötték. A műtétben közreműködött a szintén zsidó Weisch doktor is.
Hevesi doktor úr a sikeres műtétet követően még egy könyvvel is megajándékozta édesanyámat. Mikor 1944 tavaszán találkozott nagyszüleimmel, szomorúan mondta, hogy a bizonytalanba mennek családjával, el kell hagyni szeretett hazájukat. Sajnos ők és sokan nem Budapesten éltek, így a taglalásra kerülő július 5-6-i katonai akció révén nem menekülhettek meg.
A Kállay-kormány és meghatározó személyiségei: Nagy Vilmos honvédelmi-, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter, Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök rendkívül sokat tettek a hazai zsidóság védelmében.
Példaként: 1943 júliusától még tábori rabbi tanfolyamot is szerveztek a Magyar Királyi Honvédségben Nagy Vilmos és Csatay Lajos honvédelmi miniszterek támogatásával. Ilyen ekkor csak az Olasz Királyi Hadseregben (Regio Esercito Italiano) működött.
1944 márciusa után azonban jelentősen megváltozott a helyzet: április 16. és július 3. között sor került a vidéki deportálásokra. Ugyanakkor Csatay Lajos honvédelmi miniszter támogatásával mintegy 140.000 magyar zsidó férfit hívtak be a gettókból a Magyar Királyi Honvédség munkaszolgálatos egységeibe. Így alakult a kecskeméti kereskedelmista diák, Sandberg Gusztáv (1926-2012) sorsa is, aki később Moshe Sanbar néven az Izraeli Nemzeti Bank elnöke, a Leumi Bank kormányzója is lett.
Az 1944. június 26-án megtartott koronatanácson napirendre kerültek a deportálás kegyetlenségei.
Július 2-án Koszorús Ferenc (1899-1974) ezredes, az Esztergomban állomásozó 1. páncéloshadosztály parancsnoka értesítést kapott Horthy Miklós környezetéből arról, hogy Baky László (1898-1946) belügyi államtitkár csendőr alakulatokat szándékozik Budapestre irányítani. A csendőr alakulatok összevonásának oka, célja lehetett a Kormányzó elleni esetleges puccskísérlet, de inkább a deportálás befejezése. A galántai csendőr-tanzászlóalj július elején meg is érkezett Budapestre. Az egységben szolgáló csendőrök – egy volt rokon visszaemlékezése szerint – egyáltalán nem is tudtak vezénylésük céljáról.
Július 5-én a fővárosba érkeztek az 1. páncéloshadosztály tankjai. Koszorús ezredes lezáratta a főútvonalakat, a Böszörményi-úti csendőrlaktanya környékét, a főváros fő útjait. A Rózsadombra felvonuló páncélosok lövegei a svábhegyi Hotel Majesticre irányultak, ahol a Gestapo budapesti központja volt.
A Kormányzó kinevezte a főváros karhatalmi parancsnokává Lázár Károly (1890-1968) altábornagyot, aki a józsefvárosi pályaudvaron egyeztetett a csendőrök parancsnokaival. Ennek hatására Baky László elrendelte a csendőr egységek kivonását Budapestről, ami július 7-8-án be is következett.
E lépés mintegy negyedmillió budapesti és ide menekült magyar zsidó állampolgár életét mentette meg, akik számára még következtek súlyos megpróbáltatások.
Mikor ostobán elfogult, egyoldalúan motivált emberekkel vitatkozom a kérdéskör kapcsán, mindig azt hallom, hogy a fővárosi deportálás csak a Vatikán és a svéd király tiltakozása miatt hiúsult meg. Ellenérvként a már említett 1942-es és 1943-as kormányzati álláspontot szoktam felhozni. Ugyanis ha a Kormányzó és környezete akkor is a deportálás ellen voltak, az esetben a formális logika szerint ez 1944 júliusában is érvényes lehetett.
Egyébként sajnos leginkább a Sztójay-kormány bizonyos tisztségviselői álltak ki a deportálás mellett, működtek közre benne, akiket még Szálasi Ferenc is bírált pártgyűléseken, leginkább munkaerő-gazdálkodási okokra hivatkozva. (Christian Gerlach-Götz Aly: Az utolsó fejezet. A magyar zsidók legyilkolása. Noran Kiadó Bp. 2005 (221. oldal.))
Összességében, tárgyilagosan kell látni, megközelíteni nemzeti történelmünket. Bármely történelmi szituáció elemzése, értékelése, a számadatok, a felelősségi viszonyok esetlegesen pontatlan és politikai célzatú értékelése, eltúlzása feszültségekhez vezethet. Arra pedig nincs szüksége senkinek.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
