Bot Imre és Füle Sándor már gyerekként jó barátok voltak. Ránézésre egyívásúak, talán még az apjuk is közös, legalábbis így mondták a faluban… Köszöntek így mindenkinek, mert mindenkiben az apjukat keresték. Keresték, de nem találták…
Két szép tojás! Így szólták őket, csak az egyik szeplőtelen, a másik meg szeplős, mint a szerelem, amelyben fogantak. Az anyjuk is alig különböztette meg őket egymástól. Igaz, anyából jól álltak. Mindegyiknek volt sajátja: Imrének a Bot Örzse, Sándornak a Füle Sára. Ki tudja, hogy hol, de egy időben szültek, és már egy szekéren érkeztek az elhagyott házba, amelyet a helyiek szántak meg számukra. Közösen szoptattak, egymásét is igazságosan, ahogy a helyzet kívánta, míg a tejük kiadta, úgy gondolom formán. Vita nem volt köztük ebben sem, másban sem. Pedig lehetett volna…
Mint írom, az anyák jóban voltak, de ez a jóság bűnből fakadt. Bűnös nagy titokból. Az apa titkából, mert azt az egyet csak ők ismerték. De hogy a szerelem gyerekét még inkább a helyére tegyék, a két gyereket valami okból születésük után egymás között elcserélték… Így lett az Imre az Örzséé, a Sándor a Sáráé. Nevük szerint elosztva… De ez mindegy is volt, emígy egymás között, másnak meg nem mondták. Így a titkukban éltek, azt szemlesütve hordozták. Férjhez soha nem mentek, más asszony urára sem néztek, a faluból el nem jártak. Nem értették őket a jóemberek, hogy miért van ez így, mert Örzse és Sára nagyon is szemrevalóak voltak. Bizonyára boszorkányok, vélték róluk, akik saját magukat bűvölik meg saját tojásaikkal. No, ebből a sajátból lett a baj, de erre ők nem gondoltak…
Abban az időben élt a szomszéd falu végén egy bizonyos Kasler Ede. Múltját, hírét az ottaniak nem ismerték, és mivel mással rosszat nem tett, az emberek szájukra sem vették. Egyébként, mint gyüttment érkezett a helyre, sok évvel ezelőtt, mindennapos magányába…
Aztán, jóval aztán, nehéz idők jöttek, nehéz idők jártak azon a vidéken. Örzsét és Sárát is elszólította a lélekharang. Elvitte őket a morbus hungaricus, a nyers tej okozta tüdőbaj. Gondolnánk elvitte a titkukat is. Azaz csak elvitte volna… Ha Kasler Ede az utolsó kenet hírén fel nem kerekedik, és nem szólítja meg a két árvát. De megszólította őket:
„Fiaim, tudjátok mög, hogy történt az valójában…” – így életük kezdő sorát szívükre helyezte…
Vót két lyány. Az egyiket szerettöm, a másikat csak kerülgettöm. Amelyiket szerettöm, az csak magáért öngedett…, a másik, amelyik szeretött, ő előbb felmelegödött… A kettő mátkám három áldást öredöztetött… Ikröket és ögykét. Az ögykét ölvitte a bába, az ikröket kihordta az időse… Ti lettetök belöle… Az ögykés lyány nem szeretött, csak kedvölt… Az ikrös mög szenvedött, mert engöm a másik elszeretött… Szívével értetök beletörődött… Ömígy, hát a titok rám eső részét átadtam. Idösanyátok akarata szerint a titok rátok eső részét mögtartom… Így már sokat tudtok, amit mög nem, azt érzitök…
„Édesapánk, ahogy mondta, úgy jó lesz nekünk, áldott legyen érte!” És megölelték csendesen…
Dr. Vicze Zoltán – Hunhír.info
