Nem oly régen, amikor a történetem utolérte Dani bácsit, Erzsi nénivel már Gigén lakott a Kadarka utcában. Honnan jöttek el, nem mondták, hogy miért nem mentek tovább, azt sem…. Házuk kertre nyíló kódis állásos parasztház lett, tornáccal, pitvarral és tiszta szobával. Ránézésre megállt benne az idő, amihez gyűjtötték a sajátjukat is rendesen. Az ámbitusra felnővő trombitafolyondár már bekéredzkedett és kezdte betakarni a tiszta udvar, rendes ház tábláját… Ezt egészítették ki a Csótár Dániel és felesége kiírással…
A házat szépkorú özv. Vass Oszkárné adta el. Az emberek azt beszélték, volt már ilyen, a vevők felfelé alkudtak rá, vagy nem is pénzt adtak érte… Az özvegy a néhai körorvos után maradt itt. Oszi bácsit szerették a faluban. Könnyű neki jónak lenni, mondták a helyiek, áldott jó természetet kapott az Istentől, azt becsülte meg és osztotta szét gazdagon. Mári néni már nehezebb eset volt. Kevesebb áldást kapott a jóból. Máshol állt sorban. Másért nyúlt. Más volt a fontos számára. Mindenki tudta, életét kitöltötte a felvett hit, és azt a babonával jól elkeverve fűszerezte. Ha kellett, szemmel vert, máskor kézrátétellel gyógyított vagy rózsafüzérrel. Látták a népek, amint az asszony előbb a szerelem bocskorának a szíját főzte, majd a szentfazekában vigasztalódott… A férje tudósféle ember, csendes, határozott, aki hordta otthon a nadrágot, mentségére mondták, maga vasalta azt… Mári a maga bolondjaként élt. Vak dióként. Ablakot, befelé nyílót, a férje nyitott számára. Mert szerette, bár ezt nem monda ki, mégis látszott rajta. Mári kóricálását elfogadta, megbocsátott neki. Mint orvos az élethez és a halálhoz is értett.
Ha lélek jött, lélek ment, őt hívták. Ilyenkor Mári nénit is magával vitte. Gyógyításhoz soha, de a szüléshez és az elmúláshoz mindig. Így egyeztek, vagy ez volt a természetes számukra, ki tudja. Ilyenkor akár így, akár úgy szólt az elrendelés, együtt mentek. A doki feketében, Mári néni fehérben. Végül is a tisztelet és a gyász színe volt mind a kettő. Kimérten együtt léptek, egy ütemre, Jézus, Krisztus, Jézus, Krisztus mormogták magukban. Ha sietve mentek, keresztelő lett, ha méltósággal, ráérősen, temetés, ez volt az üzenet. Így készült a pap és így készítették magukat az emberek.
Aztán, jóval aztán a lélekharang a világgal és önmagával is megbékítette Oszi bácsit, mert végső pihenőre hívta… Aki mozdulni tudott, kikísérte, ahogy tőle tanulták lassú méltósággal, a léleknek időt adva, hogy a testtel való kapcsolatát elrendezze. Így maradt egyedül ablaktalan magányában megvénülve Mári nénje…
Talán megengedő hozzám annyira az Olvasó, hogy ne én adjam meg a mondandóját a történetnek. Mindenesetre beköszönnék érte…
– Adjon Isten!
– Fogadj Isten! Mi járatban erre? Ne is mondja, látom magán, kérdezni nem mer, pedig azért jött, szavamat akarja fogni, mégis elnémult… Csapjon előbb a kezembe, abból meglátom milyen a tenyere, illünk-e egymáshoz… Hm! Jó kéz, erezetten száraz, tudja, mit akar, egy kicsit puhány, de nem elveszett, mert szembenézve is megtalálta az enyémet. Elfogadom. Isten hozta nálunk! Kap itt kenyeret, fedelet, meleget. Erzsébet asszony, kicsit szemérmetes, jól látom rajta, nem rázza a fejét, így elmondhatom, amire maga kíváncsi, ahogy velem megesett… Árva gyerek voltam. Apáról és anyáról is, amolyan tiltott szerelem gyümölcse. Az előző szüreti mulatságból… A kukoricásban hagytak el, ahol megszülettem, az Őrségben, Pityerszeren. Hogy mikor? Talán Szent Medárd Napján, Szent Iván idején.
Nagy idő volt aznap. ’Hackeviderrel jött fentről az áldás. A sötét fellegek abroncsát villám hasította, dörgés feszítette. Az égi csatornából érkező nagy vizet a föld csak nyelte és nyelte, miután túlitta magát, kiöklendezte. Ömlött fent is, lent is. A világ mit tehetett egyebet, engedett a rázúduló förgetegnek. Beletörődött és megnyugvását várva elviselte.
Lássunk csodát, a nagy időben mégis megmaradtam. Eldobott életemet a pásztoroknak, saját hangomnak és Jó Küllő Mártonnak köszönhettem…, meg az Istennek, aki mindezt sok gondja mellett elrendezte. A csordapásztorok, mint Jézus Urunkat is megszánták, azon a tájon magukra is gondoltak, nádból gunyhót kerítettek, fent kötéllel kontyba csavarták, oldalát sárral tapasztották, tudták előre, hogy jó hajlékul szolgál maguknak is, másnak is…
Hogyan esett, hogyan nem, nem tudhattam még, ott találtam magamat nagy magányomban a gunyhó közepén. Nem szokványos eset. Az Írás szerint a kis Jézust körbeszerették, bölcsek jövendölték, pásztorok melengették. Mária megszülte, hű jegyese, József családjába vette… No lássuk hát, hogyan állt helyre a világ egyensúlya, amelyben az emberfia jobb sorsra érdemesen teremtetett?
Ha jól emlékszem, nem fáztam, egy ködmönt dobtak rám. Éhes nem voltam, a mostoha anyatej kóbor csöppje ott csurgott le szám szögletében. A félelmet nem ismertem, a bátorságot sem. Hogy mi a félelem, miféle szerzet, azt még nem mondták el nekem. A bátorságot meg akkor tanultam. Mint mondtam, egyedül voltam… Körbenéztem. Erre nem számítottam, meglepődtem, elgondolkoztam. Majd elszenderedtem, bealudtam, meg-megébredtem. ’Nem ezt ígérték nekem! Összeraktam magamban azt a keveset, amivel bírtam, és az új világ beszűrődő fénye, hangja felé fordultam, előbb élveztem, majd megriadtam. ’Kell ez nekem? Mikor lesz már vége? Bizakodtam… Valamit kéne tenni! Számba vettem a lehetőségeket, egyetlen fegyveremet felismerve bőgni kezdtem. Amikor az óbégatást még bírtam, lépéseket hallottam. ’Ki jöhet? Ki hoz menekülést? Mi lesz velem? Megjátszom az esélyt, erős leszek…
Ahogy történt, Jó Küllő Márton a pincéjéből hazafelé menet, igaz sietett, mert fedelet keresett, felfigyelt a hívó szóra… Hozzám belépett. Ő is körbenézett…. Mindent értett, amit értenie kellett. ’Na hiszen! Kalapját levette, úgy tisztelgett. Az élet előtt. Mert rögtön felismerte, hogy életre születtem. Köszöntünk egymásnak. Ki ahogyan tudott, foghiányosan, fogatlanul. ’Adj Isten! Jobb időket! Összerendeződtünk… Az öreg jófajta papramorgóval megkínált, bedörzsölt és mondani akart egy nagyot, felelve kérdezett. ’No asszongya Ifi Úrfi! Hogyan tovább? Velem jön? Az erős válasz a csendet megtörő hallgatást elfedve meggyökeredzett Jó Küllő Márton lelkében. Magához vett, a saját mintájára egyetlen gyerekeként felnevelt. Hivatását szerető ember volt. Csótár és szíjgyártó mester. Így lettem vér nélkül is vérévé, nevem szerint Csótár Dániel…
Márton apám, mert így tiszteltem, amikor érezte, hogy életében még el kell valamit mondania, magához hívott. Te Dani, ember lettél, ahogy veled megesett, úgy kell elviselned a sorsodat. Jót is, rosszat is. Hallomásom igazolást kapott. Születésed előtt járt a Szeren egy legényhez egy menyecske. Örömük volt egymásban. Néhány hónap után ez már Marikán is látható volt. Aztán a bánata is. Haza ment, csak a jó hírét vitte magával, valahová Somogyországba, Gaposvár közelébe. A többit meg már tudod. Ha megtalálod, bánj vele szíved szerint…
Idővel Márton apám is elköszönt tőlünk… Asszonyommal, Erzsébettel mint gyermek nélküli árvák ketten maradtunk. Múltak a nyarak, múltak az évek. Kívülről megvénültem. Megszállottként jártam a világot, vágytam rá, hogy megtaláljam, ami soha nem volt az enyém, végre az enyém legyen…
Megvárt. Itt ült, a ház előtti kispadon, merengve. Édes … Anyám! Én vagyok a Dani, tudja az Őrségből, a maga szerelméből, amelyből vétettem… Fiam. Hol voltál idáig Kérsz-e kávét-e, kalácsot, mi az, mit eléd tehetek? Az életét Anyám, ha megtisztel, több leszek vele… És hallgatni jó volt, minden szavával az enyém lett… Anyám, hová megy? Eleget adott már, többet nem kérhetek. Nem felelt. Eltipegett házának kulcsáért és az írásért, amelyben mindenére rám rendelkezett. Aztán a vállamra hajtva fejét megtisztulva, csendben, örökre elszenderedett…
Dr. Vicze Zoltán – Hunhír.info
