Mórágy… Ki tudja, másnak mit jelent, nekem a világ közepét, gyermekéveimet, Apám jóban megtartó karcos szigorát, Anyám szép szavakban kikelt édes kenyerét… Gyerekszájjal úgy mondanám, Isten annyira szerette Mórágyot, hogy az emberektől megvédje, zsákba varrta, de sok dolgában a zsák száját nyitva felejtette, így később, mert félt, hogy megtalálják, saját háta mögé jól elrejtette… Mégis, tudjátok-e hol van ez a kis falu és határában a mórágyi rög, a milliárdnyi éves gránit? Túl a Dunán, a Völgységben, a bátai úttól balra esően, két kilométerrel beljebb… Keressétek, meglátjátok, érdemes…
– Szeretem a kezét Ede bácsi, jó kéz, kérges kéz – mondtam. Az öreg egy picit elmosolyodott. – Én is a magáét Zoltánka, az se rosszabb, ugye láthatóan kicsire szabták, de így is szépen belesimul az enyémbe. Nevettünk együtt, mintha más ott sem lett volna. Az öreg huncut szemébe néztem, és kihasználtam a jó pillanatot. – Tisztességen sérelem ne essék, de ha megkérdezhetem Ede bácsit, miért szereti maga a pálinkát ? – Zoltánka, maga miért szereti a mákos kalácsot ? Több nem kellett, mindent megértettem, hiszen akkor már hat éves voltam. Néhány szóval barátok lettünk egy életre.
Apám jegyzősége alatti években Kasler Ede mint kisbíró a hivatal embere volt. Megengedte nekem, hogy az óraközi szünetben osztályomból kiszökjek és a tanácsháza előtt együtt doboljuk ki, s hozzuk az emberek tudtára a híreket. Ő dobolt, én tartottam büszkeségtől remegő kezemben az írást, amelyből érdes hangján olvasta: “Közhírré tétetik: a nép képviseletében eljárva a helyi tanács elrendelte első ízben, a faluban honos ebek kötelező oltását az állatorvos úr rendelője előtt, folyó hó 19-re, Erzsébet napjára, a déli harangszó időpontjára. A kutyát és annak írásos nyilvántartását kéretik elhozni (rövid dobpergés). Másodízben a jegyző úr megbízása alapján közmunkafelajánlás kéretik a falu járdájának továbbépítésére. A jelentkezők lelkesedésének megalapozására tájékoztatunk minden érintettet, hogy a sorra kerülő járdaszakasz a korcsma előtti Szabadság teret köti össze az áldás és békesség reményében a kálomista templom előtti lépcsős résszel. Jelentkezőket felekezeti hovatartozástól függetlenül várunk a hivatalba (rövid dobpergés). Harmadízben: Jó hagyományaink szerint a Katalin napját követő szombat estén megtartatik a falubál, amelyen megválasztásra kerül a Katalin Szépe és borkóstolásunk eredményeként kihirdetjük a borok borát, a győztes Völgységi Kadarkát. Részvétel feltétele a nőknél a sárközi népviseletben való megjelenés, míg a borokat illetően a tolnai dombokról való származás (hosszú dobpergés).”
A “cs” betűt tanultam, emlékszem nehezen, akkor született meg kishúgom Csilla, könnyen. Amikor később a patakba esett, én vigyáztam rá, kimentettem. Előbbiért felpofoztak, utóbbiért hátba vertek. Együtt madarásztunk a pajtából zsineggel verébre, pocokra, bőregérre. Apámmal a lányoknak májusfát állítottunk és loptunk sok orgonát. A kötelező ünnepről egyet gondolva mindig olajra léptünk, az erdei fűben sokat hevertünk, nagyokat hallgattunk, elmondtuk egymásnak összes titkunkat. Így a másikban magunkkal is jóban voltunk. Mégis mikor megverekedtem Méri Öcsivel egy szép lányért, Apámtól jól kimért pofont kaptam, nem a kirepedt számért, azért mert hazudtam…
Az amerikai rokonoktól évente méteres csomag jött. Willi bácsiék már a fordulat éve idején, talán ’48-ban kivándoroltak Chicagóba. Ahogy írták, az Újhazában sokkal könnyebb lett a sorsuk, az Óhazára nehéz szívvel gondoltak, hazavágytak… Ezt nem értettem, valami vagy jobb vagy rosszabb. Miért nem jönnek vissza? Erre még Apám sem tudta a választ. A csomagot Karácsonykor feladták, februárban megkaptuk. Borzasztó nagy volt a csomag, mellé álltam, eltakart. Körbeültük és bontogattunk izgatottan. Apám viperabőrből övet, Anyám krokodilbőrből táskát és szalamander cipőt kapott, hihetetlenül sok levetett cifra ruhát, pirosat, feketét és sárgát. Itthon leginkább a nemzetiségi bálban láttam hasonlókat. Hogy mi lett ezekkel, máig nem tudtam meg, igaz nem kérdeztem… Mi, gyerekek tégla méretű csokoládét kaptunk fehér bevonattal, eltörni sem tudtuk, megenni is nehezen. Nálunk a boltban ilyen a krumplicukor volt, szétrághatatlan. Aminek nagyon örültünk, a szemünk előtt forgó nézőke volt, amibe a kisképekkel a korongot betettük és forgattuk elkopásig, mert olyan csodát láttunk, amit korábban soha. Nagy tavak, hegyek, világvárosok, egy elképzelhetetlen új világ, de jó lehet… És kaptunk hihetetlen mennyiségben rágót, nem tudtuk, hogy meddig kell rágnunk és mikor nyelhetjük végre le, vagy kell kiköpnünk… Kifizettük a csomag után a vámot, amire apám a fizetését mindig félretette. Ez így ment évről, évre tapintatosan, de nem őszintén, amíg Apám megelégelte és kérte unokatesóját, hogy jövőben csak levelet küldjön, benne Willkinson zsilettet, aminek nagyon örülne… És így lett…
Anyám a kultúrotthont vezette, igyekezett…, Apám jó humorába rejtette a mondanivalót. A békeharcra hívogató csasztuskáknak két értelme volt, zengett az “Előre ország népe, harcra, ma diadal vár, hív hazánk”, mert az énekkar tévedésből az Internacionálé helyett a Marseillaise-t tanulta be… Máskor Mórágy népe a Nagy Októberi Szocialista Forradalom ünnepén molettek – soványak női foci meccset rendezett, és szurkolt sarló-kalapácsos vörös zászlók alatt… Igaz, Anyám szervezett népmesemondó versenyt is nagymama-unoka előadásban, horgoló szakkört, népviselet bemutatót, biliárd-, ulti- és tekebajnokságot. Mégis a leírt szabotázs miatt Anyámnak felmondtak, Apámmal elbeszélgettek… Mivel szüleim soha nem hajlottak, de nem is törtek meg, csak távolságtartóak lettek, sárba, pártba nem léptek, befelé éltünk boldogan.
Gyerekként is éreztem, hogy akkor még nehéz idők voltak, nehéz idők jártak, a komcsik csak váltották egymást, de a nyakunkon ottmaradtak… Az utóbbit Apámtól hallottam, de erről kifelé nem beszélhettem. A hatalomban a tanácselnök, a körzeti rendőr és a talpnyalók arctalan névtelenjei acsarkodtak… Apám az ellenzékhez tartozott, a református pappal, az állatorvossal és a postamesterrel volt asztaltársasága, utóbbi családját 56-ban az oroszok lőtték le. Bandi, Henrik és Gyuri bácsi néhány szava megmaradt nekem. Isten akarata benned él, mondta pap. A sváb állatorvos igazi hazafiként rám hagyta: magyarnak lenni büszke vállalás, nem több, de nem is kevesebb. És az árva postamester szerint a megbocsátás a legmélyebb emberi szeretet. Mindenesetre Apám volt a kovász, aki kérdésemre összerendezte bennem a dolgokat. Így mondta: A pap arra érdemes szolgaként adja át az igét, amely Jézusban nyert emberi testet, és szenvedő lelkének kiáramlásával nyújt isteni kegyelmet, megbocsátást, betölti teremtését, ad az embernek földi létet, hazát, hitet és az arra érdemesnek talán örökéletet.
Apám minden este hazacipelte a hivatalból a zöld varázsszemű Oriont, és hallgattuk a recsegéssel, sípolással zavart Szabad Európa Rádiót. Ma a személyi számokat soroljuk úgy, ahogy kerestük a frekvenciát a 19-21-33-49 méteres rövidhullámot… Akkor még úgy tudtuk, az Igaz Szót… a Forgó Színpadot, a Tinédzser Partit és elhittük, amit álnevén Ekecs Cseke László mondott. Így sem tudtuk meg Kádárnak, hogy lett jó barátja Hruscsov, ki ölte meg Dallasban Kennedyt és ki nyeri meg a hidegháborút.
Azok a mórágyi évek így teltek el… Láttam szüleim küzdelmét, áldozatát és a mindent elsöprő élni akarást, Apám el nem sírt könnyeit, éreztem magamon Anyám kezét, ha rám nézett, meghallottam, amit ki sem mondott. Este hálát adtunk a napért, Anyám kezünket imádságra fogta, Apám fejből mindannyiunknak mesét mondott. A múltról tudott mindent, a holnapról, mint ma már látom, nekünk álmodott…
Dr. Vicze Zoltán – Hunhír.info