Közel kétezer éve a nagy római történetíró, Tacitus megfogalmazta a történettudomány számára a harag és részlehajlás nélküli tényközlés követelményét. Nos, ez a világtörténelem folyamán meglehetősen kevés esetben sikerült, a jelenben sem tűnik úgy, hogy érvényre juthatnak a tárgyilagosság elvei. Napjaink pillanatnyi aktualitása, a jelentős publicista, Bayer Zsolt és a kiemelkedő történész, Ungváry Krisztián polémiája, Bayer családja, nevezetesen nagyapja hátteréről, múltjáról. Mindez nehezen választható el attól a ténytől, hogy a politika ellenkező térfelein küzdenek.
Talán előre lehetne bocsátani, egyetlen európai vagy más államban sincs ekkora marakodás a közszereplők családi múltja, megítélése tekintetében. Pedig nyugodtan kimondhatjuk, akár csak az utóbbi mondjuk 80 év történelmi szereplői, de a mai generációk felmenői között számos problematikus, akár lejárató precedenst is lehetne találni.
Nyilvánvalóan hazánkban ez része a politikai, kulturális, média- és befolyásolási hatalom megszerzéséért vagy fenntartásáért vívott, legitimációs célú küzdelemnek. Ahol a másik fél lejáratása, démonizálása a cél, számos esetben elszakadva a történeti realitásoktól. Meg kell jegyeznünk – bár már mindenki tudhatja –, hogy hazánkban a mai politikai törésvonal már nem a posztkommunista és nemzeti-demokratikus tényezők között húzódik, mint 1989-90-ben, hanem a nemzetközi globalizációs ellenzék és a valamelyest nemzeti-konzervatív hatalmi blokk között zajlik. Természetesen mindkét oldal holdudvarában megjelennek a korrupciós jelenségek, az alaptalan kedvezmények, melyek kitűnő lehetőséget adnak mindkét fél számára az ellenfél támadására, lejáratására. Közben azért állandóan belépnek a publicisták és a történészek is a küzdelembe.
A jelenlegi polémia két, a szellemi életünkben viszonylag magas polcon lévő, színvonalat képviselő személyiség között robbant ki. A balliberális sajtó kérdésben megszólaló, fiatal, csak az általános, tények nélküli mantrákat fújó publicistái itt nem érdekesek.
Kezdjük talán Ungváry Krisztiánnal, őt rövidebben elemezhetjük. Eddig kiemelkedő történészi teljesítményeket nyújtott főként a II. világháborúval foglalkozó műveivel. Esetében két problémát lehet érzékelni, egyrészt a jobboldali radikalizmus, a Horthy-korszak bizonyos struktúrái, valamit az 1944 októbere és az 1945 áprilisa közötti hungarista rendszer általánosító, nagyrészt pejoratív megítélését. Zárójelben, eddig csak az olasz jobboldalhoz tartozó történészek jutottak el már oda, hogy az 1943-45 közötti polgárháború szereplőit, tetteiket, folyamatait előítélettől mentesen, mindkét oldal egyéni szempontjait, részigazságait figyelembe véve dokumentálják és publikálják.
Bayer Zsoltot is ismeri mindenki, ellentétes érzelmeket vált ki. Valószínűleg a természetéből fakadó impulzív stílusával, robbanékonyságával, alkalmanként bárdolatlannak tűnő megnyilvánulásaival. Ugyanakkor számos esetben jól fején találja a szöget, megjeleníti, képviseli az igazságot, szembesíti vele az idegen érdekek kiszolgálóit a maga szenvedélyességével, egyedi stílusával. Az is kimondható, a sok esetben alaptalan kedvezményekkel elhalmozott NER-elitek ideológiáját is képviseli, e konstellációban sokak számára visszatetsző az e körökön kívül álló rétegek prolizása.
A konkrét polémia oka, hogy Ungváry Krisztián előszedte Bayer nagyapja, dr. Gyimes Károly kiskőrösi orvos életútjának vitatott elemeit. Ungváry szerint Bayer nagyapja Kiskőrösön a Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalom helyi vezetője volt. Ez még magában nem okozhat problémát, az 1939 májusi választásokon közel 900 ezer ember szavazott rájuk. Képviselőjük lett példaként Pröhle Sándor (1900-1975) evangélikus lelkész, vagy a híres író,
Nyírő József (1889-1953), akik senkinek sem ártottak. A szociális kérdések felvetésében nyilvánvalóan képviseltek bizonyos részigazságot, éppúgy, mint akár a kisgazdák, akár a népiesek vagy a szociáldemokraták. Természetesen tévesnek tekinthetjük a szociális kérdés általuk szinte kizárólagosan faji kérdésként, zsidókérdésként történő értelmezését.
Az említett politikai erők bizonyos részigazságai mellett az akkori politikában a Horthy–Kállay vonalat érzem az adott pillanatban leginkább felelős tényezőnek. Minthogy az akkor szinte még gyermek szüleim, vagy nagyszüleim is így látták. Személyesen csak jóval később gondoltam át e korszakot, mozgástereit, lehetőségeit.
Visszatérve Bayer nagyapjához, Ungváry ismeretei szerint a tragikus deportálás időszakában mint helyi orvos intim területek motozására oktatta a gettó egészségügyi személyzetét, az 50-es évtizedben pedig az ÁVH informátora lett.
Bayer e vádakat két levéllel igyekezik cáfolni. Az egyik egy községi rendőr közlése, miszerint Bayer nagyapja segített ellátni a gettó betegeit, ezen kívül a motozásokban sem közvetve, sem közvetlenül nem vett részt. A másik egy a deportálásból hazatért hölgy levele, mely az orvos segítőkészségét említette azokban a borzalmas időkben. Kinek is hihetünk?
Talán az is elfogadható, hogy a deportálásból visszatértek a szomorú élmények hatására nem tudtak reális véleményt formálni. Vagy létezett tudatos rágalmazás, tömegpszichózis is? Ez utóbbira érdekes példák a kitűnő kecskeméti történész, Rigó Róbert által vizsgált kecskeméti, 1945-ös népbírósági ügyek, amelyekben a Budapest ostroma alatt valószínűleg tényleg elkövetett bűncselekmények miatt ítéltek halálra volt pártszolgálatosokat. Azonban a bizonyítási eljárás sok esetben szinte bemondásra épült, volt, aki tanúskodni jött, vádlott lett belőle. Nehéz elképzelni, hogy valaki az ország más részéről eljön tanúskodni, ha ő is elmarasztalható.
Ma a szomorú és tragikus, ugyanakkor bizonyos politikai szempontok miatt a számadataiban, és felelősségi viszonyaiban túldimenzionált deportálás, holokauszt eseményeivel történő vélt vagy valós alapú összefüggésbe hozás a teljes partvonalon kívülre való szorítás politikai eszköze. Generációkon átívelően.
Ez a fegyver került most bevetésre Bayer Zsolt esetében. Minden bizonnyal az antiglobalista és antiliberális megnyilvánulásai miatt. Mint említettük, sokan talán joggal neheztelhetnek rá stílusa miatt is. Minden bizonnyal ez lehet a támadás fő indítéka. Tényszerűen nem tudhatjuk ellenőrizni Ungváry vádjai igaz vagy hamis voltát.
Bizonyos politikai körök, törekvések felépítették egy szereposztást, melyben a jobboldali radikalizmus képviselői csak elvetemült, kegyetlen emberek lehetnek. Általánosítva, egy határozott ideológiai előjellel. Visszamenőleg még a felmenőik is.
Más esetekben nincsenek zavaró tényezők. A Terror Háza előtt láttam egy kiállítást 1956 cigány hőseiről. Nyilvánvalóan voltak olyan romák, akik a forradalom mellé álltak, akárcsak voltak ilyen görögök, törökök svábok, zsidók, szovjet katonák egyaránt. Ellenben meglepett egy olyan személy hősként említése, aki 1956. október 27-én Kiskunmajsán társaival együtt brutálisan meglincselte az egyébként zsidó származású Neményi József tanácsi terménybehajtót. Nyilvánvalóan Neményi foglalkozása miatt rendkívül népszerűtlen volt, azonban e kegyetlen gyilkosság elfogadhatatlan. E beállítás is jelzi a fősodratú mainstream szereposztásait. Még jó, hogy nem járt arra esetleg egy volt csendőr, vagy pártszolgálatos, mert akkor másképp festene a beállítás.
Csak a szélsőjobb által valóban elkövetett bűnök sem kerülnek egyenlő súllyal a mérleg serpenyőjébe, szemben azokkal a szereplőkkel, akik közül jó néhányan 1989-90-től kezdve az SZDSZ soraiban mint „demokratikus ellenzéki”, „emberjogi harcos”, „történész professzor”, a „szürkeállomány megtestesítője” tündökölnek, s közben olyan felmenőkkel rendelkeztek az 50-es évek folyamán, akik nem kevés emberéletet tettek tönkre. Neveket nem írok, Csurka István Apák és fiúk című tanulmánya mindent megvilágított.
Esetleg el lehet mélyedni Fehérváry István: Börtönvilág Magyarországon című művében, vagy későbbi meglehetősen részletes szakirodalmi munkákban is.
Nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy bármely rendszerben akár téveszmés elkötelezettségből, akár esetleg érvényesülési szándékok miatt szerepet vállaló személyeket elítélnénk, azonban alapvetően az élet elleni cselekményekben részes személyekre más megítélés vonatkozhat. És itt nincs egyenlő mérce.
Természetesen bizonyos határig mindenki a rendszer része volt, Csurka István édesapja is csak úgy kerülhetett vissza az irodalmi élvonalba, hogy 1957 szeptemberében sokakkal együtt aláírta a magyar írók tiltakozó nyilatkozatát, amiért az ENSZ Ötös Bizottsága elítélte hazánk 1956-os megszállását. Persze, az elnyomó gépezet tagjának lenni vagy kompromisszumra lépni a hatalommal a fennmaradásért, bizonyos értékek képviseletéért az irodalmi életben, messze nem ugyanaz.
A közel 400 éve élt nagy angol filozófus és a Stuart-korban lordkancellár tisztséget betöltő Francis Bacom (1561-1626) megtanít minket arra, hogy a megismerésünk útjában ködképek-idolumok állnak. Csak a társadalmi életre vonatkoztatva, a „barlang ködképei” társadalmi környezetünk, neveltetésünk miatt korlátozzák tisztánlátásunkat. „Egyedül a mesterségek és a tudományok adnak hatalmat az ember kezébe a valóság fölött.”
Ez és a tudomány és tárgyilagosság segítene ma is leküzdeni az elfogultság ködképeit.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
