Írásom groteszk, korhatáros mese, foncsorában töredezett görbe tükör, vádirat, paródia. Mondják, a dolgok olykor fejben, máskor hasban dőlnek el… Legyen utóbbira e sánta példa, célkeresztben nektek tartott irónia… A stílus bizarr, a mese aknamezős, és végén az olvasó jóra nem számíthat…

A túrós csuszák és krumplis tészták népe emberemlékezet óta jól megfért egymással. A földabroszon területi vitáik nem voltak, békében éltek. Ez természetes volt számukra, tudták egymásról, rokon népek. A laskák törzsébe, a tészták családjába és a lepirítottak rendjébe tartoztak. A későbbi genetikai kutatások a krumplisoknál sváb, a túrósoknál székely nemzetségi hagyományokat mutattak ki, így előbbiek grenadírmarsok, utóbbiak az ordások alfajába lettek besorolva. Ez a finomkodás sokaknak már nem tetszett. A krumplisokra ráolvasták a nyugati elkötelezettséget, a csuszásokra a kelet népéhez tartozást. Igaz, ez közöttük nem okozott problémát. Országukban a két király, I. Nagy Pörcz és II. Laska Lajos  bölcsen uralkodott tovább. Előnépeik, a gulyásleves és a halászlé szövetségüket összekötötték, erősítették.

A baj  mégis utolérte  őket. Az Egyesült Tészta Unió kiadta rendelkezését, így nem mehet tovább! Új Világrendet! Tészták egybesüljetek, egy masszába, egy tégelybe keverve, egy receptre, egyszerre lépve, ez a harc lesz a végső, csak összeállni hát! Új lett a jelszó: Demokratúrát!

Nagy volt a felháborodás. A levegőben megállt kés, villa, kanál. A kicsik féltek, a befizetési kvótát hogy teljesítik, fogukat csikorogtatták, a nagyok az  étvágyukra hivatkozva gyomrukat korgatták. Egymásra böffentek, megfeszültek, egymást ugratták. Fegyverbe! Fegyverbe! – harsogták a rosszarcok, a lumpenek követelték az ideológiát. A félelem lerakódott, mint a csirizes guanó, puhán, ragadósan és vastagon. A közelítő háború fekete torkán minden lekozmált, a kicsapódó füst mint vörös-szürke köd lebegett, a kidagadó erekben a nyers erőszak vágya lüktetett. Aki imához térdepelt, koromban térdig állt, kéz kezet hiába keresett, kérni már senki nem mert, kérdésre feleletet, a miértre választ ember nem talált. Hogy lesz tovább?

És ekkor valahol, talán egy üres sarokban, hallhatóan a csendben, valaki álmában megverten felnyögött és néhány szót a világra kiabált… Nem! Elég volt! Ne tovább! Más lett ettől minden. Mint a mesében, a régi jó helyreállt. Összehívták a Tészták Népszövetségét… Jöttek az olaszoktól a spagettik, makarónik, a németektől a knédlik, a szlovákoktól a sztrapacskák, az osztrákoktól a gőzgombócok, a császármorzsák. Ki tudja honnan még számolatlanul a többiek, a málék, a prószák, a slambucok, a székelyektől a puliszkák, és végül ott voltak magyar földről a megbékélt csuszák és gránátos kockák.

Az Óperencián alig túl, de az Üveghegyen innen megkóstolták, megismerték, megszerették egymást. A Mese Tanács bölcs döntését meghozta, – ahogy a Hófehérke nem lesz a hét törpe, úgy az édes búza sem pityókás krumpli, mégis megfér egymással, minden nép és étel tartsa meg önmagát… Így éltek örökkön örökké, mert kitört a béke és félték a háborút, soha meg nem haltak, mert lehet így is tovább…

A mesének hála az égnek, valóban itt a vége… De nincs jó éjszakát, ne aludjatok jól és ne  álmodjatok szépeket, szégyelljétek magatokat hosszan és mélyen felnőtt gyerekek… Akinek nem inge, gatyája, az mossa ki és vegye magára! Én már megtettem…

Ó béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már! 
(...)
Ki a bünös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre! 

 Babits Mihály: Húsvét előtt 

Dr. Vicze Zoltán – Hunhír.info