Mondják, hogy mi magyarok ősi szokásaink szerint bálványimádók voltunk, egyebek mellett totemünk és sámánunk volt, lovunkkal és fegyverünkkel temetkeztünk, amúgy pogány módra. A pogányságot később is gyakran ránk olvasták, pedig az vállalható, mert a kritika alaptalan, legalábbis abban a tartalmában, amely szerint ténylegesen megélt szép hagyományaink az Isten tagadását jelentette.

Testvéreim! Hálát adok az Öregistennek, hogy közétek tartozom, magyar vagyok!

Biztos, ami biztos, hálát adok Tengrinek, Okkánnak és a többieknek is, de leginkább az Új Istennek, akit én is követek és gyermeke lehetek. Beloiannisz népe se sértődjön meg, ezért Zeusztól Hermészig a görög istenekre is gondolok, akik igaz, inkább ember-istenek, ezért kerülhettek fel érdemük szerint az Olimposzra… Így hálát adtam az isteneknek, de azért is idézem meg őket, hogy kérjem tőlük írásomban tehetségem felett segítsenek…

Mondják, hogy mi magyarok ősi szokásaink szerint bálványimádók voltunk, egyebek mellett totemünk és sámánunk volt, lovunkkal és fegyverünkkel temetkeztünk, amúgy pogány módra. A pogányságot később is gyakran ránk olvasták, pedig az vállalható, mert a kritika alaptalan, legalábbis abban a tartalmában, amely szerint ténylegesen megélt szép hagyományaink az Isten tagadását jelentette. Pogány (1086) latin jövevényszó, alapja, paganus, pagus: “falusi, vidéki, nem katonáskodó ember, aki a kereszténység erőszakos terjesztése elől zárt faluközösségbe tömörült” (Etimológiai szótár 2006.). Magyarul az erőszakos hittérítésnek ellenálló, önvédelmi helyzetében önszerveződő ember, akire kiterjesztő, ezért vitatható értelmezés az istentelen megjelölés… És az önmagukból bálványt faragó szentek, nekik hol van a helyük? Glória és arany. Istenre mutató, de embert vakító, elkápráztató tündöklés. Félarcú szobrok, csalfa giccsparádé, hamis tükör. Ugyan, hagyjuk el, ez nem a mi világunk, az egyszerű, a tiszta az igaz beszéd. 

Mióta Pannónia a már műveltebb népek útvonalába esett, megtelepedett itt római, gót és longobárd, majd sátrat vert a hun és az avar, de az idő múlásával, ahogy mondani szokták, mind eltűnt, alig hagyva mély nyomot a népek országútján. Más sors várt e földre, minthogy a nyugati népek függő tartománya, vagy keleti harcos pásztorok átmeneti tanyája legyen. Illetve  javítanom kell magam, mert vélhetően időben tagoltan jött egy új harcos sztyeppei nép, mintegy 100.000 magyar, a hunra és az avarra emlékeztető, vagy azzal rokon, hogy a Kárpátok védelmében birodalmat alapítson, megmaradva kelet gyermekének, egyúttal magáévá tegye a nyugati szellemet.

Az új haza történelmi lehetőségének jelentősége rendkívüli. A konfliktusokkal terhelt időszakban olyan erőnek kellett érvényesülni, amely képes volt a leendő nemzet kialakulásának feltételeit, majd megmaradását biztosítani. A magyarság a sztyeppei népek harcos hagyományait tarsolyában hozva hosszabb ideig magán viselte azon kulturális jegyeket, amelyek inkább ütköztek a keresztény európai népek szintén kialakulóban lévő berendezkedésével, mint egyeztek azokkal. A törzsi szállásterületek elrendezettsége, vezéreinek (Gyula, Csanád, Ajtony, Vata) önállóságának megtartása végett folytatott harca, a különböző népcsoportok (türk, besenyő, kun) gyepűn át is érvényesülő hatása mellett a szellemi élet területén az Öregisten és Babba Mária totemisztikus tisztelete megélt valóságként létezett és kiegészült olyan szokásokkal, amelyek mind-mind a szabad élet pogánynak nevezett és bűnösnek tartott világát kívánta megtartani.

Az Árpád-dinasztia király eszméjének kialakulása, illetve az Árpádok családjának ősöktől örökölt eszmevilága magába olvasztotta a bálványimádatot, hordozta a Turul-mítoszt, ugyanakkor az ősapaként tisztelt Álmos már nem lehetett szakrális személy, “félisten az ég fia”. Egyidejűleg fenn kellett tartani az ősök tekintélyét ahhoz, hogy a központosított hatalom eszmei alapja meglegyen. Ezt az új politikai rendet támasztotta alá a keresztény vallás, amely rituális szertartási szokásainak felhasználásával az ősi, túlvilági hitben fogant mágikus erőt pótolta a hívők számára.

Származásunkat illetően bel- és külföldi hagyományok a hunok utódait látták a magyarban. Ez a feltételezés azonban a mai napig bizonyítást nem nyert, de részbeni valóságtartalma nem zárható ki.  A magyarok ősei valaha Attila birodalmához tartozhattak, amely biztos adatok szerint a Kaukázusig és az Uralig terjedt. Kétségtelen, a hazai hagyományt, úgy mint a német és olasz krónikásokat egy egészséges történeti érzék vezette a rokonság feltételezésében, mert a külső megjelenésnek, a harci módnak, az életmódnak igen nagy volt a hasonlósága. Ami a megjelenést illeti, a mondás is tartja: Se nem szőke, se nem barna, az az igaz magyar fajta. Ez a turánias külső jó példája Deák Ferenc, Berzsenyi Dániel vagy Vörösmarty Mihály.

A nyelvészek előtérbe helyezik a finnugor, uráli nyelvcsaládba tartozást, visszautalva a vogul és az osztják népcsoportokkal való közvetlen kapcsolatra. Példamondatuk: egy eleven (finn) hal úszik a víz alatt – elävä kala ui veden alla. Az isten a jumala, a köszönöm a kiitos, a kocsmai koccintásnál az egészségedre a hölögün gölögün, a kippis megfelelője lenne. Kétségeim mégis vannak. Számomra meggyőzőbb a türk népek domináns hatása, amelynek eredeti nyelvemlékeként ma is él öreg szókincsünkből származóan számtalan kifejezés mellett a dívány – kanepe, bakó – bákó, kapa – kapasi, alma – elma szavunk. Nehéz dönteni a halszagú vagy a lószagú rokonság között. Nem is lehet, mert a nyelv története és a nép története, genetikai rokonsága  jellemzően nem azonos.

Nézzünk vissza a történeti forrásokra, amelyek közül Anonymus és Kézai Simon gestája a magyarok tetteiről mondai értékkel maradt ránk. Lényegi tartalmuk megegyezik az 1300 körül íródott Budai Képes Krónika szövegével, amely a honfoglalást közvetlenül megelőző eseményeket adja elő bővebben. Említi Álmost, kinek születése álomban volt megjövendölve és kinek hivatása volt messze földre vezetni népét. Felsorolja Álmos őseit, de első hadnagynak, illetve vezérnek  Árpádot nevezi, „mert Álmos már Erdélyben megöletett és nem jutott be Pannoniába” Megemlíti a magyarok második bejövetelét, amellyel László Gyula régész professzor kettős honfoglalás elméletét erősíti: „Jézus Krisztus megtestesülésének 888. évében a köznyelven szólva magyarok (Magori), avagy hunok (Huni), latinul pedig ungárusok (Ungari) újra bejöttek Pannoniába.” Ehhez képest Kálti Márk által Nagy Lajos királyunk idejében íródott Képes Krónika más honfoglalási hagyományt követ, és Attila halála (453) után az avarok 588. évi honfoglalásához az onugorok 677. évi bejövetelét rendeli.

A  régészeti leleteken nyugvó legújabb antropológiai és genetikai kutatások váratlan eredményt hoztak. Árpád népének elitjéből vett minták alapján az apai ági öröklés anyaga 42 százalékban skandináv-germán, 42 százalékban belső ázsiai 6 százalékban szláv  genotípust igazolt. Nyilván a köznép temetkezési helyeiről vett minták eredményei nem ilyen markánsak, igaz a vizsgálat célja a domináns egyedek feltárása volt. Az önazonosságunkra nézve a kutatások a finnugor nyelvi családfán belül a genetikai összefüggést nem, annál inkább türk típusú genetikai szálat bizonyítottak. A genetikai folytonosság a hun, avar, turul nemzetség vonalán igazolódni látszik (R1a DNS marker), de ehhez a teljes genom bázis vizsgálata lesz szükséges a köznépre is kiterjedően.

Mindenesetre eredetmondánk szép legendáját Arany János imígy rögzítette:

„Vadat űzni feljövének, hős fiai szép Enéhnek,
Hunor és Magyar, két dalia, két egytestvér Ménrót fia…
Hunor ága hun fajt nemzett, Magyaré a magyar nemzet…”

Így tehát megérkeztünk… Lehetőséget kaptunk és teremtettünk magunknak, hogy urszágunk legyen a Duna, a Tisza és a Maros szállásvidékén. Jöhetett a pozsonyi csata, Szent István és Koppány, Muhi,  Nándorfehérvár, Mohács, Trianon majd 1956… Vallom, hogy az egész jövőnket magában foglalja a múltunk, és mivel a múltunk nem mögöttünk, hanem bennünk van, ezért büszke vállalással kimondhatjuk, Árpád népe mi vagyunk!

Dr. Vicze Zoltán – Hunhír.info