… nem könnyű járni. Miért is nem? Erre keresem az okokat írásomban, amely nem teológiai alapvetés, ezért is kiegészítése, megerősítése indokolt.

Már önmagában az utat megtalálni is nehéz, de rajta megmaradni különösen az. No lássuk, sokan vannak már rajta, mások mellett templom-turisták, majdnem-keresztények, mise-lovagok…, szentfazekak, álpróféták és állandóan síró lúzerek.

A  vasárnapi templom-turisták nem útkeresők, mert ők a magabiztos öntudatosok, akik komfortigényük kielégítésére keresik a szent helyeket. Az Istentől távolságtartók, önmaguk a kiinduló és a végpont, horizontjukat saját látóhatárukon rögzítik, számukra valóban térkép a táj. Isten háza nem az ő házuk, a szentképeken mégis magukra ismernek, saját valóviláguk rabjai.

A majdnem-keresztények már az élet útjának közelében járnak, de ezt a minőséget azért nem érhetik el, mert a belépésnél mindig a kényelmes „nagykaput” választják, mert terheiket letenni nem képesek, eddigi életüktől elszakadni nem tudnak, egyébként ők többre lennének érdemesek.

A mise-lovagok sajátos kentaur fajta, látszólag minden rendben, valójában semmi…, üres bádogemberek. Bigottságuknál fogva csak rendtársaikat fogadják el, mindenki mást lenéznek, ők a mai farizeusok. Mivel embergyűlölők, céljaik elérésére az Istent használják, de nem szeretik, mihelyt érdekük mást kíván, lárva arcukról leolvad a máz és kifizetik a harminckét ezüst pénzt.

A szentfazekak, mint a nagymama kamrájában a lekvár, az alsó polc hátsó részén száz éve érintetlenek, hozzájuk nyúlni ember nem mer. A dunsztos deknijén olvashatatlan írás, alatta vastag szalicil és a lekvár az üveg aljáig elkérgesedett, csak kirobbantani lehet. De mindenki tudja róluk, hogy  hol van a helyük, nélkülük a misepad foghíjas, távollétükben ceremónia nincs, jelenlétük köztiszteletben élő hagyomány, biodíszletek.

Az álpróféták  önjelöltek vagy mások által felkentek. Közös jellemzőjük, hogy prófétaságuk mögött nincs isteni elrendelés, igét hordozó küldetés. Mutatványuk szép, a taps az előadás alatt olykor bejön, de a végeredmény mégis elmarad,  mert hazugságuk fejükre olvad, ők a beöltöztetett meztelenek.

És a sírásban elvesző lúzerek… Tehetségük erre van, láttatni a bajt, amelynek elfogadására alázatuk nincs, de a megszánás az kell… Mert aki sír, azt bántani nem lehet, hogy miért sír magánügy, baja mindenkinek lehet. Igen puhány gyurma-emberek…

Taszító rossz példák, hitszegő pápák és ellenpápák, inkvizítorok, minden felekezetnek megégett áldozatai, a Giordano Brunok, a Husz Jánosok, Szervét Mihály és ártatlanul tengernyi kínt szenvedő gályarabságba hurcolt protestáns prédikátorok… De e gyötrelmek ördögi kiforgatása és felhasználása Istentől távoli, mert törvénye egyértelmű, és a megbocsátó kegyelem Jézus hitében él.

Az úton tilalomfák, tízparancsolat, rád köszönő elrendelés. Testvér, látod ezeket? Te, aki tudod, hogy a zarándok lába milyen vásott, a kő kemény, a rög nyomot hagy, a lejtő az aljáig ér, hol még a fennsík, előbb emelkedő és mikor végre a megérkezés. Vándor, nem hiba, ha kérdéseid vannak, ha kételkedsz, ha Istennel pörölsz, ha tusakodsz, de hitetlenséged erős hitbe nyerje el ágyát, legyen meg a felismerés, ehhez eszed, szíved, lelked helyén legyen és úton maradsz, célba érsz.

Dr. Vicze Zoltán – Hunhír.info