Szívszorító szavak kíséretében kommentálta a magyar jobboldal megnyilvánulásait Rastislav Kácer, Szlovákia volt budapesti nagykövete. Valóban szívszorító lehet az emelkedett európai liberálisok és Trianon utódállamait vezető igencsak hazafias politikai elitek számára a magyar nacionalizmus és irredentizmus tombolása.
Szerinte a magyar irredentizmus újabb-újabb határokat feszeget, a Fidesz kongresszusa az NSDAP nürnbergi kongresszusaira emlékeztet… Itt be is fejezem az előző mondatok stílusparódiáját, gondolja tovább kedve szerint a kedves olvasó…
Érdekes ember lehet ez a Rastislav Kácer. Az egyik felvidéki internetes lapnak adott interjújából megtudhatjuk, nagymamája soha sem tudott szlovákul, édesapja 5 éves koráig csak magyarul beszélt. Mindezekhez képest nem ártana, ha nem is magyar elkötelezettség, de legalább bizonyos tárgyilagosság megérintené.
Kácer kedvéért azért idézzünk fel néhány szempontot a magyar-szlovák kapcsolatokról!
A magyar-szlovák együttélés közel ezer évig zavartalanul működött. A magyar reformkorral párhuzamosan fogalmazták meg a szlovák ideológusok, a főként katolikus papok (Kollár, Stur, Zoch) a szlovák történetpolitikai ideológiát. 1848-ban a magyar hadsereg gyorsan szétzilálta Habsburg-barát szabadcsapataikat. Egyébként a többi nemzetiségtől eltérően a szlovák fiatalság túlnyomó többsége lelkesen lépett be a magyar szabadságharc honvédségébe. A dualizmus időszakában a katolikus-klerikális Szlovák Néppárt fogalmazta meg a nemzeti identitást, célokat. Természetesen elfogadjuk, tisztelhetjük a szlovák identitás, kultúra, államiság létrehozására irányuló célok történelmi létjogosultságát.
Az utóbbihoz azonban azt lehet hozzáfűzni, hogy a szlovák államiság első megnyilvánulása a Magyar Vörös Hadsereg győzelmei révén 1919. június 16-án Eperjesen kikiáltott Szlovák Tanácsköztársaság volt. 1919 nyarától a volt magyar Felvidék és Kárpátalja a Csehszlovák Köztársaság részévé váltak, ahol ugyancsak alárendelt, hátrányos szerepet töltöttek be. A köztársaság két évtizede alatt egyébként folyamatos volt a szlovák függetlenségi igény, célkitűzés a független nemzeti állam létrehozására.
Mikor a német lakosságú szudétanémet területekre vonatkozó német igények az 1938. szeptember 29-ei müncheni konferencián érvényesültek, napirendre került a lengyel lakosságú Teschen, a magyar lakosságú Felvidék és a főként ruszin lakosságú Kárpátalja kérdése. A müncheni konferencia a brit és francia diplomácia által is jóváhagyott kiegészítő jegyzőkönyve a magyar-szlovák határrendezést a két állam hatáskörébe utalta, végső soron elfogadta a német-olasz döntőbíráskodást. Csak zárójelben, Lengyelország 1938 októberének elején egyszerűen megszállta az igényelt Teschent.
Annak ellenére, hogy az Imrédy-kormány 1938 szeptemberében mozgósította a határmenti VI. debreceni, VII. miskolci, I. budapesti- és a II. székesfehérvári hadtesteket, Magyarország elsősorban a békés területrendezésre törekedett. Miután Kánya Kálmán magyar külügyminiszter és Jozef Tiso az autonóm szlovák kormány vezetője közötti tárgyalások nem vezettek eredményre, mindkét kormány a német és olasz kormány döntőbíróságát kérte. A Duce és Ciano olasz külügyminiszter a leghatározottabban álltak ki a magyar igények támogatása mellett.
Így megszületett az I. bécsi döntés, melynek révén a Felvidék déli sávja: 11.927 négyzetkilométernyi terület visszatérhetett hazánkhoz. E terület lakossága 869.000 fő volt, melyből a magyarok száma 752.000 fő volt (86,5%). A további 117.000 fő között voltak szlovákok, ruszinok, németek, stb.) Egy ilyen, az etnikai elveknek megfelelő határrendezés még aligha történt Európa történelmében. A Kormányzó, a Magyar Királyi Honvédség felvidéki bevonulására őszi virágesőben, megható jelenetek között került sor.
Az 1939. március 13-án kikiáltott szlovák államban mintegy 80-100.000 magyar maradt, akik képviseletét a kiemelkedő történelmi személyiség, gr. Esterházy János látta el, aki példaként 1942-ben egyedül tiltakozott a pozsonyi parlamentben a szlovákiai zsidók deportálása ellen.
A magyar határ az 1939. március 24-31. között lezajlott szlovák-magyar kisháború következtében minimálisan nyugatabbra tolódott az Ung-völgyében. Egyébként a fiatal Szlovákia 1939 áprilisában egyezményben ismerte el a Magyarországgal kialakult határokat.
Nyilvánvalóan elismerhetjük Jozef Tiso érdemeit a szlovák államiság létrehozásában, ugyanakkor még Kácer is beláthatja, hogy az 1938 őszén lezajlott magyar-szlovák tárgyalások során etnikai értelemben indokolhatatlan területeket szándékozott Szlovákia számára megtartani.
A II. világháborút követően a teljesen jogtalan és igazságtalan kassai kormányprogram és a Benes-dekrétumok kinyilvánították a csehszlovákiai németek és magyarok kollektív „bűnösségét”, jogfosztását és elkezdődött kitelepítésük. Ez ellen még az akkori magyar politikusok (Tildy Zoltán, Nagy Ferenc, Gyöngyösi János, Veres Péter, Rákosi Mátyás) is tiltakoztak és Sztálin közbenjárását kérték. Így a kitelepítés leállt.
A Felvidék magyarsága mintegy 5-600.000 főre tehető, mondhatni még szinte kompakt tömbben a déli területeken. Viszonyítva a szlovákságnak jóval kisebb nyelvszigetei léteznek Szerbiában, a Bácskában és a Bánátban, valamint Magyarországon. Hála Istennek Magyarország optimális feltételeket biztosít a hazai szlovákság és a többi hazai nemzetiség identitása, kultúrája megőrzésében.
Kérdés, hogy Kácer miért nem képes tárgyilagosan értékelni, értelmezni a magyar kisebbségpolitika érveit, célkitűzéseit és miért igyekszik félremagyarázni.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
