Csak lelkiismeretemhez és Isten igéjéhez vagyok kötve! Belekezdtem abba, hogy írjak, előbb örömömre, majd biztatásra… Az öröm lehet, hogy csak az enyém marad, a biztatás irányotokba mégis kötelez…
Az olvasásra ajánlott családtörténet egy lelkész tollából üzenetnek szánt gondolati végrendelet, amely az erős teológiatartalmú kibeszélésekkel az istenközelségbe igyekvő ember csendes önkifejeződéseit fűzi sorba gyermekének szellemi hagyatékául. A megszólalás, a „belső én világának” sodrásában az emberi sorskérdésekre keres választ az öröklét lelket megfordító bizonyosságával.
A filozofikus kiemelések mint gyöngyszemek kapcsolódnak egymáshoz, egyben vázát adják az érzelmileg családjához elkötelezett lelkész apa, egyben férj vívódásainak, öntisztulásának. Cél az üzenet átadása, gondolkodásra késztetés, és ezzel a jó szándékú hitben megtartó nevelés.
„Amikor meghal valaki, a test olyan ruhává lesz, amelyet a lélek nem akar többé felvenni…” (22.old.) Nyilván a test feltámadásának kérdése van a háttérben. A sorokból kiolvasható, hogy életünk Isten kezében van, ezért véletlenül nem éri az embert jó, és Isten akaratával szemben rossz sem. A test mulandó pusztulása az ember belső látásának a hiányában teljesen érthető kifejeződése az árnyékvilág bizonytalanságának. Feltehetem, csak addig vagyok halhatatlan, amíg élek vagy csak azt követően?
„Büszke volt az érdes tenyerére, hogy nincs rajta felesleges hús, ami rávallana.” (26. old.) A test jelbeszéde, a külső és belső világ ellentmondásos összhangja fejeződik ki a vallomásban. Az érdes tenyér a munka iránti elkötelezettség szimbólumával tagadja az elpuhultságot, akár egy lelkipásztorra nézve is különösen… A lélekkel élt élet a lelkésznek sem vajas kenyér…
„Nem tudom, miért volna az egyedüllét balzsam a magányra” (29.old.) Az egyén személyiségének intim, illetve közösségi léte a mindennapos élet természetes része. Közhelyes, de aligha vitatható, hogy egy nagy társaságban érezhetem a leginkább egyedül magam, amelyhez képest egy csendes magány igazi önkifejeződés, letisztulás, hordozva magában a mások iránti tartalmi kapcsolat közvetlen lehetőségét, kiindulópontját. A metafizikus létem az élő Isten közelében megtart engem… Ugyanakkor ebből az intim világból a közösségem lába elé kell helyezzem az odatartozót.
A szerző hosszabb értekezésben bontja ki Ludwig Feuerbach A kereszténység lényege című munkájából származó gondolatait.
Így „A víz a legtisztább, legátláthatóbb folyadék: ezen természetes adottsága következtében az isteni szellem makulátlan lényegének a képmása… ezen minősége miatt tartják tiszteletben, szemelik ki a szentlélek szervévé vagy eszközévé.” Az idézet tökéletes megközelítése a víz és keresztség kapcsolatának. Ez a gondolat egy nagy teológustól is kiemelésre kerülne, hát még egy hírhedt ateistától, akire később nagy német ideológusok is hivatkoztak. Mint olvasható Feuerbach a vallás örömteljes tartalmáról is jól írt. Igaz állítása, hogy a víz elsősorban az áldás és keresztség, másodsorban minden egyéb pl. mosás vagy az öntözés eszköze. Gyakorló jogászok mondják, hogy a beismerő vallomás a legerősebb bizonyíték, ezért a bizonyítékok királynője. Feuerbach beismerését köszönjük meg és fogadjuk el tőle. Egyebekben legyünk távolságtartóak…
„Aki tőled kér, adj neki” üzenete (49.old.) a mindennapi élet emberi gyarlóságát megtörő aranyszabálya. A jól járni akarás, a nekem jár, mert megérdemlem, az előnyök érvényesítésével szemben hordozza azt az igazi keresztény elkötelezettséget, amely az Isten iránti vertikális irányú szeretetből az embertársaink iránt a földi életünk horizontján érvényesíthető. Az egyik legegyszerűbb és mégis talán a legnehezebben megtartható szabály ez, mert ütközik az emberi természet egójával, a létfenntartás ösztönével és gyönyörével. Ehhez önmagadat kell meggyőznöd és legyőznöd, hogy egy új minőségben cselekedhess. A regény a lelkész nagyapa csetlő-botló esendőségét emeli magasra és példájával mutatja be a felülemelkedést az emberi korlátokon.
„Az ő angyalaik a mennyekben mindenkor látják az én mennyei Atyám orcáját ((Máté 18.10.) 84.old.) A biblikus megközelítéssel minden gyermeket Angelinonak vagy Angelinának kellene keresztelni. De valóban ez az ige nagyon sok embernek nyújthatott vigaszt, megnyugvást. Miért?
Mert kimondható, hogy a gyermek Isten kegyelmi ajándéka, a csoda, a holnap ígérete, a földi halhatatlanság. A gyermeki kép az ártatlanság tükrében jelenik meg. Ezért is gyermekek, akiket Jézus magához hívott, „mert ilyeneké a mennyek országa.” A teológiai üzenetet meghaladóan tény az is, hogy a gyerekek igen rosszak, sőt gonoszak is tudnak lenni, főleg egymással. Igaz, ezt a gonoszságot leginkább a felnőttektől tanulják és már önállóan is alkalmazzák szerepjátékaikban. Persze a szülők szeretete sem függ gyermekeik érdemeitől, mint ahogy az Atya szeretete sem függ a mi érdemeinktől. Ezzel bezárult a földi-égi kör, és így az üzenet igazsága nem vitatható.
A szerepjátékoknál maradva elképzelem azt a keresztény ifjúsági kört, ahol szétosztjuk az ismert szerepeket. Lennének farizeusok, akik a mai valóság példáival élnének, lenne Júdás a bűnhordozásával, Péter a bűnbánat gyötrődésével, Tamás, aki a modern kori kétkedéseivel lenne emberileg hiteles, és persze lenne Pilátus elfogadható képzavarral – véresre mosná kezét és lenne az ember, aki igét hirdetne Jézusnak, még lenne az Úr, aki moderálná az előadást és nem maradhatna el a Sátán, aki a tagadás szelleme, és a teremtett világot kívánja a kaotikus mélybe taszítani, balgán elfeledkezve arról, hogy az Apokalipszis az ő vesztét is magával hozná…
A regény idézi Kálvint „… valamennyien színpadon játszó színészek vagyunk és a közönségünk maga az Isten. „Így leszünk magatartásunk kontrollja alatt. Istennek akár meg is tetszhet a játékunk. A világ feltehetően Isten gyönyörűségére jött létre. Ő a Teremtő, a Rendező, de még olykor a Súgó is. Ebben a játékban, az életben az Isten nem erkölcsi ítéletével, hanem esztétikai tartalommal vesz részt. Persze a tilalomfák állnak és a végítélet sem maradhat el.
„Mert a megtartás nem más, mint a teremtés, mi több a folytatólagos teremtés…” (161.old.) Georg Herbert legalábbis így írta. És itt belép az emberi felelősség a teremtett világért, embertársainkért, a békéért, a holnapért, amellyel az örök életre esélyünk lehet… Önmagunk és testvéreink megtartásáért.
A regény az egyház feladatára is vonatkoztat. Az egyház, mint az egyetemes transzcendens lét támasza, a mindig a kenyér és a mindig bor kultikus kapcsolat kiszolgálója, egyben olyan várakozási tér, olyan előszoba, amely mint Gecsemáné kertje közösség Jézussal és a Mindenható Istennel.
A szerző azon tanakodik magában, hogy a parancsolatokat vajon fontossági sorrendben kell-e olvasnunk. Az ötödik szerint: Tisztelt Atyádat és Anyádat! Felfelé az ősök, a tanítók, a próféták iránti tekintélyt fogalmazza meg, amely nélkül a Tízparancsolat közepe (5.) kiüresedne.
Kölcsönös bizalom, megértés, tisztelet egymás iránt. Ezt a példát hordozza és mutatja be a Szentírás a szülők és gyermekek vonatkozásában. Így nem Ádám, hanem az Úr dorgálja meg Káint. Éli sem feddi fiát, Sámuel sem… Dávid soha nem rója meg Absolont, míg Jákob öreg korában áldás közben korhol…
Istenszerű valakinek a lényét szeretni, a létezésében gyönyörködni. A szülő iránti tisztelet mégis azért parancsolat, mert a szülő mint a nagy titok ismeretlensége a gyermekének. A szülő így ismeretlen múltjával idegen számára. Mindez a hagyomány, a tisztelet és a szeretet megbonthatatlan ötvözete. A kötet elejéről idetartozik: ”(…) megemlékezett az Úr előtt az apjáról, kérte az Úr s az apja bocsánatát… (23.old.) Az apák, fiúk felelőssége, egymás iránti megbocsátása, vagy éppen a megbocsátás hiánya beleég a lélekbe, ”mert az ember szétteríti, és nem pedig lefojtja a tüzet”.
Választ nem, csak magyarázatot közelít az eleve elrendelés kérdésére. „hitünk felruházza Istent bizonyos tulajdonságokkal: mindentudással, mindenhatósággal, igazságossággal, kegyességgel. Nekünk embereknek (…) e roppant tulajdonságok összműködése olyan titkot képez, amelynek mélyére nemigen hatolhatunk.” (219.old.) Mindenesetre bélyegként emberi tudatlanságunknál fogva sem süthetjük rá senkire sem, hogy pokolra vagy üdvözülésre született, nem ítélkezhetünk.
Morálteológiai megközelítés „egy tolvajt testvérünknek és Istentől szeretettnek mondani annyi, mint igazat mondani, ennél fogva azt mondani róla azonban, hogy nem tolvaj annyi, mint hazudni.” (227.old.) A bűnösök nem mindig becstelenek, míg a becstelenek nem bánják meg bűneiket…
A megbánásnak, a büntetésnek és a megbocsátásnak egységben, harmóniában kell egymással lenni… Ha ez megbomlik, a büntetés sem érheti el célját, hiányozni fog az egyénből következő speciális prevenció lehetősége. Erre épül a Miatyánk fohásza. „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek. „Mert, ha bűnösök vagyunk, voltaképpen adósok vagyunk, nincs bennünk irgalom. A megbocsátás, amit kapunk az Atyától, az fele az ajándéknak, a másik fele, hogy mi magunk is képessé válunk a megbocsátásra. Hagyjuk Isten akaratát rajtunk keresztül érvényesülni, ami visszaad minket önmagunknak és a teremtett állapotunkba helyez minket.
Kálvinnak igaza lehet abban is, hogy felesleges arról spekulálni, amit az Úr nem tartott fontosnak kijelenteni. Így már érthető, hogy milyen keveset tudunk a mennyről vagy a pokolról. Nem felesleges azon agyalni, hogy a mennyben az elképzelhető gyönyörök hányszorosa lehet ténylegesen? Nem mindegy, hogy kétszeres vagy tízszeres a szorzó. Dehogynem! De milyen nyomorúságos az Isten közösségéből kirekesztettnek lenni… Ha pedig a pokol természetéről akarunk tudni valamit, akkor ne az ujjunkat tegyük a gyertyalángba, hanem a lelkünk legkomiszabb, legelhagyatottabb részein töprengjünk el… és közben hagyjuk Jézust is szóhoz jutni. Kössünk szövetséget! Újat!
A lelkész megkérdezte leendő társát, hogyan lehetne hálás hozzá. A “vegyen feleségül” válasz elegendő volt. És a tiszteletes remélte, hogy az Énekek Éneke úgy rendíti meg, mintha a szívéből szólna. (304.old.) Mert a szerelem szent, mert olyan, mint a kegyelem, – hogy a tárgya megérdemli-e, igazán sohasem számít, lényegtelen…
„A halogatott reménység beteggé teszi a szívet.” (320.old.) „Adjátok a részegítő italt az elveszendőnek, és a bort a keseredett szívűeknek.” Az önsanyargatást, a csalódást a keserűség iránytűje vezeti, a mámor az új tömlőbe töltést, új embert, Újtestamentumot kíván.
A tiszteletes végtelen szeretete felesége, a gyermeke iránt egy olyan magányos remény, amely nem létezhetne másutt, csak az egész Teremtésben, csak a saját és az Úr szívében… (345.old.) A szeretet nem igazságos vagy arányos… mert csak arra képes, hogy megvilágítsa a mindent felölelő, felfoghatatlan valóságot. Áldást önmagában. Áldjon meg tégedet az Úr… Ezzel az áldás meghozta saját magának is a feloldozást, megbékélést. Az áldás így hatott vissza annak hordozójára.
Mert az Úr rálehell a Teremtés szegény, szürke parazsára, és akkor az felizzik – egy pillanatra, egy évre, egy emberöltőre. Utána lelohad…, és mint a múlandóságunk földi csillaga tovatűnik az égi horizonton… És ilyen lehet az ember a halál árnyékában, amikor várja a mindent feloldó kegyelmet és érdemtelenül a beteljesülő üdvözülést…
Dr. Vicze Zoltán – Hunhír.info