A magyar történelemben, a magyar politika történetében nemigen volt jelen sem az anarchizmus, sem pedig az anarcho-kommunizmus. Legfeljebb csekély létszámú, szűkebb körök, csoportok főként elméleti tevékenysége jelent meg hazánkban. Nyugati segítőik révén az utóbbi napok folyamán nálunk is színre léptek, egy-két brutális atrocitással hívva fel magukra a figyelmet.
Talán induljunk ki onnan, mely ideológia mentén szerveződtek meg, és mely cselekmények jelzik tevékenységüket az utóbbi közel 150 évben. Természetesen ideológiában, eszközökben messze nem teljesen egységes mozgalmakról, irányzatokról lehet esetükben beszélni.
A XIX. századot, de különösen az 1849 utáni második felét sokan a liberális kapitalizmus diadalútjaként szokták emlegetni. Valóban látványos előrehaladás következett be az európai és az észak-amerikai világ fejlődésében. E fejlődésnek azonban voltak áldozatai is, az igazságtalanul perifériára került, pauperizálódott munkás-, paraszt-, és értelmiségi rétegek, akik nem tudtak integrálódni a polgári társadalomba sem tulajdonosként, sem középosztályként, sem elfogadhatóan fizetett hivatalnokként, alkalmazottként, esetleg még mint „munkásarisztokrata” sem.
Az emberek bizonyos szellemi szint felett társadalmi helyzetükre, annak javítására ideológiákat dolgoznak ki. Tehát a XIX. század folyamán a legsérültebb rétegek fogékonnyá váltak a lázadás legegyszerűbb formáit és eszméit kifejező gondolat- és érzésvilág iránt.
Az anarchizmus ideológiáját az orosz Alexandr Bakunyin (1814-76) dolgozta ki. Fő elemei az állam tagadása, mindenféle kormányhatalom, autoritás, a kapitalizmus elvetése, mely sok esetben párosult a frusztrációból, személyes elkeseredettségből, indulatból fakadó egyéni terrorral. Természetesen több áramlata jelent meg, többféle ideológiához kapcsolódott, végkifejlete azonban többnyire az egyéni terror és merényletek voltak.
A liberális kapitalizmus kudarcát leglátványosabb formában az I. világháború és az azt követő békerendszerek, majd pedig az 1929-33-as világgazdasági válság fémjelezték.
Az anarchista mozgalom eszméi, gyakorlata meglehetősen szerteágazó jellegűek voltak, kapcsolódtak más ideológiákhoz és politikai mozgalmakhoz, melyek átvették a terror gyakorlatát is.
A XIX.-XX. század folyamán is meglehetősen sok terrorcselekményt követtek el. Csak néhány példaként: az orosz narodnyikok, akiknek ideológiájában megjelentek az anarchista elemek is, 1882 márciusában felrobbantották II. Sándor cárt. 1898 szeptemberében a Genfi-tó partján sétáló Erzsébet királynét – a jóság és igazságérzet angyalát – szúrta meg halálosan egy olasz anarchista, 1901-ben William McKinley amerikai elnököt ölte meg egy lengyel anarchista. 1900-ban I. Umberto olasz király esett merénylet áldozatául. Az I. világháború vérzivatara csak felerősítette az egyéni terrort. Olaszországban 1918-21 között számos merénylet száradt a lelkükön. A legtragikusabb, teljesen értelmetlen terrorcselekményre 1921. március 23-án a milánói Diana Színházban (Kursaal) került sor, ahol Lehár Ferenc Kék Mazurka (Mazurka blu) műve előadásán egy bombamerényletnek 21 fő (köztük nők és kicsi gyerekek) esett áldozatul, mintegy 80 fő megsérült, de számos további merényletet is elkövettek.
Az anarchisták így akartak fellépni történelmi vezérük, Errico Malatesta (1853-1932) letartóztatása ellen. Csak zárójelben, a tettet maga Malatesta is indokolatlan erőszaknak minősítette. Malatesta kiengedését egyébként maga Benito Mussolini is támogatta volna, azonban az anarchista terror ilyen mértékű elszabadulása miatt a squadristák (a Nemzeti Fasiszta Párt rohamosztagai) felléptek az anarchisták ellen. Többek között ezért is volt történetileg szükségszerű 1922. október 28. Nem tudom, hogy a mai antifák agyáig eljutottak-e ezek a tragikus események, és képesek-e végiggondolni e tettek elfogadhatatlanságát, így múltképüket.
Mivel Olaszországban kegyetlenségükkel messze nem arányos módon letörték, majd kiszorították őket, a 20-as években újabb hullámaik érkeztek az USÁ-ba. Itt is számos merénylet fémjelezte tevékenységük.
A következő színtér az 1930-as évek súlyos társadalmi feszültségekkel megterhelt Spanyolországa volt. A gyors kapitalizálódás, marokkói háború, a világgazdasági válság felszínre hozta a társadalmi feszültségeket. A spanyol és katalán ipari munkásság, városi proletáriátus leginkább perifériára szorult, szegény és politikailag kulturáltnak nem nevezhető rétegei között gyorsan terjedt az állam, a tekintély, a vallási és nemzeti értékek tagadását, elvetését képviselő anarchista ideológia és mozgalom.
A feszült politikai légkörben (politikai gyilkosságok, merényletek) 1936 nyarán kirobban a nemzeti erők katonai felkelése a köztársaságiak ellen, majd elkezdődött a százezrek életét követelő polgárháború. A korábbi történelemoktatás- és értelmezés kizárólag a nemzetieket vádolta a terrorral, holott a köztársasági erők esetében is nyugodtan beszélhetünk meglehetősen elvadult, és kegyetlen terrorról. (Politikai-katonai ellenfeleik kivégzése, templom- és kolostorégetések.) A harmadik tényezőként jelent meg az anarchizmus. 1937 májusában a katalán anarchisták véres felkelést robbantottak ki a köztársaság ellen Barcelonában. A tragikus válságba került országot a nemzeti erők 1939-es győzelme a káosz eszkalációjától mentette meg. Nyilvánvaló, hogy Franco-rendszernek is megvoltak a belső ellentmondásai (főként a nemzetiségi kérdésben, a demokrácia területén) ugyanakkor jelentős gazdasági és szociális fellendülést is eredményezett, például általános volt a foglalkoztatás, kibővültek a munkavállalók szociális jogai, számos sport- és kulturális eredmény született.
A Franco-rendszer utolsó két évében (1973-75) felélénkültek a forradalmi és anarcho-kommunista akciócsoportok, csendőröket öltek meg. A francóista rendszer utolsó oroszláncsapásaival keményen megtorolta e merényleteket.
Nyilvánvalóan az anarchizmus tényleges koncepció és politikai filozófia hiányában nem válhatott államalkotó tényezővé, elsősorban a marginalizálódott, frusztrált társadalmi csoportok ösztönös lázadása kifejeződéseként jelent és jelenik meg az utóbbi évtizedekben is.
Ilyen jelenségekkel találkozhattunk Olaszországban, ahol az 1970-es 80-as évtizedben (az ólom évei) az anarcho-kommunista csoportok, terroristák merényleteket hajtottak végre. Ma is élénk az anarchista tevékenység, az egyik vezető Alfredo Cospito (az Ansaldo egyik vezetőjét térden lőtte) letartóztatása tüntetéseket, Giorgia Meloni kormányfő elleni fenyegetéseket vált ki. Itt is megjelenik a kommunista bűnök, a baloldali partizánok által 1943-45 között elkövetett gyilkosságok (pl. a foibák tragédiája) tagadása, az emlékhelyek gyalázása.
Mivel ma a parlamentáris demokrácia létezik, minden politikai erő számára biztosított az önszerveződés, a politikai önkifejezés, véleményközlés joga. Ez példaként esetleg elfogadható, ha mondjuk csak a fogyasztói társadalom ellen, vagy a „fizessenek a gazdagok!” jelszóval tüntetnének. Az erőszak, a tettleges viselkedés azonban törvénytelen, jogi szabályokba, a politikai kultúra alapvetően elfogadott normáiba ütközik. A Németországból ide érkezett agresszív fiatalok életkoruk alapján reális történelmi ítélőképességgel nem is rendelkezhetnek.
Senki sem akadályozhatja meg, hogy Budapest Európát védő, a bolsevizmus elleni küzdelme német és magyar hősei emlékére bárki is megemlékezzék a kitörés emléknapján.
A tiltakozást még talán meg is lehetne érteni, ha esetleg valaki mondjuk a ténylegesen bűnöket elkövetett pártszolgálatosokra (pl. Zugló) emlékezne. Adott esetben azonban messze nem erről, hanem Európa hőseiről lehet beszélni. Itt azt is kell aláhúzni, hogy szükséges lenne végre elkülöníteni a pártszolgálatba beszabadult, kegyetlenkedő elemeket, és a magyar szélsőjobboldal (nyilas és hungarista mozgalom) reális értékelést, megítélést igénylő társadalmi politikai céljait, törekvéseit, szereplőit a politikai célú, általánosító kriminalizálástól. Természetesen a saját összefüggései tekintetében. Arról nem is beszélve, hogy közismert módon példaként a kitörésben elesett Schmidhuber SS-tábornoknak, Szalay Pál rendőrtisztnek volt köszönhető, hogy a fővárosi gettó megmenekülhetett egyes szélsőséges pártszolgálatosok és egyes SS-katonák tervezett terrorakcióitól, Kemény Gábor külügyminiszter is törekedett az atrocitások megfékezésére. Összességében tehát senkinek sem lehet joga, hogy Budapest és Európa hőseire történő megemlékezést megtiltsa, vagy megakadályozza.
Ugyanakkor könnyen belátható, hogy a szélsőbaloldal elfogultan és kritikátlanul alkalmazza saját emlékezetpolitikáját, a partizánromantikát, terroristák emlékének ápolását példaként Magyarországon, Spanyolországban, Olaszországban.
Bár akár a két világháború közti Olaszországban, Németországban, vagy Spanyolországban, Franciaországban, az USÁ-ban, de a Horthy-rendszer is, majd a II. világháború utáni jobb-, vagy balközép rendszerek (De Gaulle, Adenauer, Willy Brandt) sokat tettek a szegénység felszámolásáért, az anarcho-kommunizmus, vagy különféle variánsai folyamatosan újraélednek. Arra, hogy az anarchista terror mennyire független a társadalmi folyamatoktól jellemző példa, hogy mintegy 80 éve, 1933 februárjában a korabeli világ legnagyobb szabású gazdasági és szociális programját elindító Franklin Delano Rooseveltet, az USA elnökét akarta megölni egy szintén olasz anarchista, helyette Chicago polgármesterét lőtte le.
Tehát e magatartásforma akár ma is elsősorban a személyes pszichikumból fakadó társadalmi beilleszkedési zavarokkal, a rend és fegyelem elvetésére való fogékonysággal, a nemzet, a vallás és az állam eszméi tagadásával hozható összefüggésbe. Nyilvánvalóan a társadalmilag hátrányos helyzetű rétegek mellett szereplőik közt ott vannak a fegyelemre, beilleszkedésre képtelen újgazdag csemeték is Természetesen joguk van az általuk vélelmezett igazságtalanságok ellen tüntetni, erőszakot alkalmazni viszont nem.
Azt viszont végképp nehezen lehet értelmezni, hogy mit is kerestek a várbeli tüntetésükön a Kurd Munkáspárt zászlói, mikor a magyarság túlnyomó része megértéssel viszonyul a több államrészbe szakad kurdok problémái iránt, örül autonómiájuknak Észak-Irakban.
Esetleg azon is érdemes lenne elgondolkodni, hogy a nemzetállam gyöngítése céljából valakik talán felhozhatják őket a történelem színpadára? Mint számos más romboló erőt?
Károlyfalvi József – Hunhír.info