Több mint száz évvel Trianon után, időnként apró szikrákból, de ismét heves lángra kap a magyargyűlölet. A magyarellenesség tüzét ugyanazon demagóg frázisok, rosszindulatú célok fuvallatai élénkítik, melyek már a XIX. század második felétől heves tűzzel támadták a történelmi Magyarországot. Amelyek mögött alantas területrabló és országromboló szándékok húzódtak meg.
Az utolsó ilyen sommás vélemény Borisz Filatov, Dnyepropetrovszk polgármestere részéről hangzott el. Az orosz-ukrán katonai konfliktus, Ukrajna helyzete nyilvánvalóan rányomhatta hangulatára bélyegét, ugyanakkor spontán megnyilvánulása arrogáns, alantas általánosító hangneme minden bizonnyal egy tévesen rögzült magyarellenes ideológiára alapulhat.
Itt a háborúra nem térünk ki, csak megjegyezhetjük, hogy a magyar kormány az azonnali tűzszünetet és békét sürgető álláspontja talán a legfelelősebb álláspont egész Európában. Mindemellett Magyarország az elmúlt egy évben közel 1 millió ukrán menekültet fogadott és látott el területén. Ez Magyarország történetében legnagyobb arányú menekülthullám. Messze alatta marad az 1916-os román betörés mintegy 300 ezer főnyi, vagy az 1939-es 150 ezres lengyel menekült létszáma (akik mintegy ötöde zsidó volt, ezen nem ártana elgondolkodni a Teleki-kormány állandó rágalmazóinak).
Filatov másik problémája bizonyára az lehet, hogy Magyarország nem szállít az élet kioltására alkalmas fegyvereket Ukrajnának. Ez egy helyes, elvileg, erkölcsileg megalapozott álláspont. Ehhez csak azt lehet hozzáfűzni, még ha szállítana is, az lényegében jelentéktelen lenne, és nem játszana szerepet a valójában a nyugati nagyhatalmak és Oroszország között zajló geopolitikai küzdelemben.
E cikk inkább a XIX-XX. század fordulójának virulens magyarellenes ideológiája, hamis, ténymegállapítására, történelemfelfogására akar fókuszálni.
Ismeretes, hogy 1848-49 folyamán véres etnikai háború is dúlt, ez magyar oldalon összehasonlíthatatlanul több áldozatot követelt, mint az osztrák szoldateszka 1849 utáni megtorlásai. Az önkényuralom bukását követően 1867 után újjászülethetett a magyar alkotmányos államiság – és ha ellentmondásos módon is – Magyarország rendkívül gyors fejlődést, eredményeket ért el, melyek elkápráztatták a korabeli világot. Ez még ma is sokakat zavar.
Mint a korabeli Európa élvonalát képviselő gr. Andrássy Gyula (1823-90) magyar kormányfő jelentős művében (Az 1867-es kiegyezésről) kifejtette, a magyar alkotmányos állam a nyugati civilizációt képviselte a Balkánnal és a cári önkényuralmi rendszerrel szemben. „Mi nem akarjuk nemzetiségeinket elnyomni, csak expanzív és territoriális szervezkedésre irányuló vágyaikat akarjuk és fogjuk elfojtani… Midőn a pánszláv eszme diadalra jutása ellen küzdünk, az európai egyensúlyt, Európa függetlenségét védjük meg.”
A magyar törvényhozás páratlan jogokat biztosított a hazai nemzetiségek számára, az 1868. XLIV. tc. biztosította a szabad nyelvhasználatot, a politikai és az önkormányzati-törvényhatósági életben, Horvátország autonóm kormányzatot kapott.
Ettől függetlenül a hazai nemzetiségek bizonyos körei számára ez nem volt elég, területi autonómiát követeltek, mely a korabeli magyar liberális elit szerint a szeparatizmus első lépcsője lett volna. Ezért lépett fel már pár évvel a kiegyezés után a magyar kormányzat egyes nemzetiségi szervezetek ellen. Így került sor 1875-ben a szlovák ifjúsági szervezet, a Matica Slovenska betiltására, 1871-ben pedig a szerb ifjúsági szervezet az Omladina betiltására. Pár év múlva, 1876-ban, az Omladina ihletője, Szvetozar Miletic (1826-1901), a baloldali nacionalista szerb népvezér önkénteseket akart hazánkban toborozni az ekkor kirobbant szerb-török háborúba. Pedig Tisza Kálmán (1830-1902) kormánya liberális volt a nemzetiségi kérdésben is.
Ettől függetlenül a magyar törvények lehetővé tették a Román Nemzeti Párt, a Szlovák Néppárt működését, sajtóját, politikusaik bekerülését a magyar törvényhozásba.
Az utóbbi, katolikus jellegű pártban felerősödő antiszemitizmus egyik mozgatója a Felvidéken egyes esetekben, a magyar politikát túlzó módon képviselő hivatalnokok viszonylag erőteljes és határozott magyarosító lépései voltak. Kétségtelen, hogy a magyar állam részéről általánosíthatóan megnyilvánultak enyhe, asszimilációs törekvések is. Példaként a korabeli frázis szolgálhat: bementek a szlovák fiúk a magyar gimnáziumokba, kereskedelmi iskolákba és magyarként jöttek ki. A Szlovák Néppárt vezetői: Andrej Hlinka (1864-1938) és Jozef Tiso (1887-1947) politikai útja az 1939 márciusában létrejött Szlovák Államig vezetett.
Tehát a magyar állam biztosította a nemzetiségek politikai jogait, kulturális, egyházi és sajtószabadságát.
Csak általánosságban, ez a XIX-XX. század fordulója Európája viszonyításában páratlan volt. A cári Oroszország betiltotta a lengyelek, a balti népek oktatását, nyelvhasználatát. Nagy-Britannia folyamatosan asszimilálta a skótokat, walesieket, kegyetlenül elnyomta az írek szabadságküzdelmeit. Itt nem is említjük a búr szabadállamok 1899-1902 közötti leigázását.
Ezért is nehezen érthető Jeszenszky Géza egyébként meglehetősen sok jó megállapítást, tényt is feltáró és tartalmazó könyve, Az elveszett presztízs (Magvető, Budapest, 1986) megállapítása, miszerint az angol közvélemény a XX. század elején fejlettebb, magasabb erkölcsi szintet képviselt, mint, a magyar (306. l.). Esetleg ezt az álláspontot sugalmazták, ihlették valahonnan, valakik már az 1980-as években? Talán egyes brit páholyok? Vagy a magyarellenes történeti ideológia folyamatos továbbélését biztosító, alakító London School of Slavonic and East European Studies?
Egyszer Für Lajos történész, volt honvédelmi miniszter rendkívül jó előadását hallgattam meg a korszak Franciaországáról, ahol betiltották a breton, provanszál, baszk, korzikai nyelvet. Fejtő Ferenc szerint számos gyilkosságra is sor került ezekben az évtizedekben az olasz vendégmunkások ellen.
Itt még nem is beszélünk a korszak Romániájáról, ahol Raffay Ernő kutatásai alapján pár évtized alatt erőszakkal asszimilálták a dobrudzsai bolgárokat, törököket, a bukaresti magyarokat, és majdnem a csángókat is.
Tisza István kiemelkedő nemzetiségpolitikai szakértője, Réz Mihály (1878-1921) pontos statisztikai adatokkal mutatta ki, hogy a magyar állam által biztosított nemzetiségi és oktatási jogok meghaladták a korabeli Európát.
Annak ellenére, hogy Andrássy Gyula szerint Magyarország a nyugati civilizáció való értékeit képviselte, a XX: század elején, az I. világháború alatt a nemzetközi szabadkőművesség élesen támadta hazánkat. Itt nem csak a labilis jellemű Robert Seton-Watson (1879-1951) elfogultan magyarellenes publicisztikájára gondolhatunk, hanem a háború alatti propagandára is. Egyébként vele talán legélesebben a hazafias, zsidó származású történész, Steier Lajos (1885-1937) szállt szembe a magyar szempontok és érdekek védelmében.
Az 1917. június 28-30. közötti párizsi, a Francia Nagykelet által szervezett konferencia elutasította Németország és Ausztria-Magyarország békejavaslatait, hazug frázisokkal meghirdette ezen országok elleni harcot. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy voltak hazánkban és külföldön is szabadkőművesek, akik szemben álltak a Francia Nagykelet és szövetségesei által hirdetett, álságos liberális frázisokba épített magyarellenes célokkal.
Filatovnak a pár mondatos magyarellenes frázisokon túl bizonyára fogalma sincs akár a Horthy-rendszer által az 1941-es határok közt élő nemzetiségek számára biztosított jogokról sem. Pár éve a Hunhír hasábjain dokumentumokkal alátámasztva írtunk az 1939-44 közötti, a magyar állam által biztosított jogokról. Csak emlékeztetőként, Kárpátalján ekkor teljes kétnyelvűség, szabad ruszin egyházi élet, jelképhasználat érvényesült. A Magyar Királyi Honvédségben csapatnyelvként lehetett használni a ruszin nyelvet, a ruszin honvédek és civilek ünnepeken a magyar himnusz után elénekelhették saját himnuszuk.
Mindezek tükrében nehezen értelmezhető Vona Gábor reakciója Filatov agresszív megnyilvánulásaira:
Ön történelmi bűnökről beszél, amelyeket mi, magyarok elkövettünk. Való igaz, követtünk el ilyeneket. A legnagyobbakat éppen a hazánkban élő kisebbségekkel kapcsolatban. Jogos, hogy ezt a szemünkre olvassa, és ebből nekünk tanulni kell.
E gondolatok visszatükrözik a magyar oktatásban, politikában hosszú évtizedekig rögzült téves felfogásokat.
Ha már Vona említésre kerül, ne kerüljük el az ő hibáját, mulasztását, amelyet bűnnek ugyan nem lehet nevezni, legfeljebb súlyos mulasztásnak. Zárójelben, az ő és a köre által a pártban kivitelezett „generációváltás” eredménye az lett, hogy a magyar politikai életben megszűnt a jobboldali radikalizmus. Végezetül pedig otthagyott egy erős pártot. Az általa kiemelt, színvonalat aligha képviselő fiatal megélhetési karrieristák közül ma már többen a DK, a Momentum soraiban kötöttek ki, a Jobbik a DK karjaiba hullott.
Végezetül el lehet gondolkodni Elisbath Borne francia kormányfő érdekes megállapításán:
Az oktatással kell megakadályozni a történelem ismétlődését, ezért a terv szerint minden iskolás gyereknek kötelezően el kell látogatnia egy olyan történelmi emlékhelyre, amely a rasszizmussal, antiszemitizmussal, vagy a cigányüldözéssel kapcsolatos eseményeket örökít meg, mert az ezekkel kapcsolatos sztereotípiák már gyermekkorban meghatározóvá válhatnak.
Érdekes módon, a Magyarországgal szembeni történelmi bűnök, a virulens magyarellenesség eszébe se jutott. Hát itt tartunk. Azért a brit és francia közvéleményben, tudományban is voltak, vannak – bár kevesen – akik megértik hazánkat. Talán ilyen volt a két világháború között Henri Pozzi (1879-1946) történész, aki bűnnek minősítette hazánk tönkretételét, feldarabolását.
Ma Magyarországnak, a magyaroknak sok ellensége van. Azért legalább önmagunk előtt tisztázzuk múltunkat, értékeinket. És ha lehet, kifelé is tudatosítsuk.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
