Úgy tűnik, mára egyre erősebben a „mindent eltörölni!” szemlélet jut érvényre, a pár mondatos érvekkel, a megalapozott ismereteket, tényeket, folyamatokat félresöprő törekvés, a tárgyilagos értékelés egyre fokozódó hiánya. 

Az emberi személyiség összetett, mindenki hozza magával családi-kulturális örökségét. A Stuart-kor nagy angol filozófusa, Francis Bacon (1561-1626) idolum-ködkép minősítéssel illette azokat a hatásokat, melyek gondolati reakciónkat megformálják. E szempontoktól senki sem lehet mentes. 

Talán ez is belejátszhat az olasz politika jelenlegi vitájába. Az olasz szenátus múlt év október 13-án megválasztott elnöke, Ignazio La Russa posztjában értékelő megjegyzéseket tett a hajdani Olasz Szociális Mozgalom (Movimento Sociale Italiano-MSI) létrejötte évfordulójára megemlékezve. Ez a politikus szerint részben apai örökség, édesapja a sziciliai Paterno község pártvezetője volt. 

Tehát az MSI 1946-ban alakult meg, képviselni akarta az 1922-43 közötti 20 év (ventennio) és az 1943-45 között fennállt Olasz Szociális Köztársaság (RSI) pozitív értékeit. Így az ideológiájában megjelentek a szociális vívmányok védelme, a nemzeti érdekek képviselete, a korporatív szemlélet, a szabad piacgazdaság iránti szkepticizmus, később a globalizáció-ellenesség. Első vezetője az 1945 áprilisában a partizánok által meggyilkolt Ferdinando Mezzasoma kulturális miniszter titkára, Giorgio Almirante lett. További jelentős alapítói Pino Rauti, Augusto De Marsanich, Arturo Michelini, Pino Romualdi voltak. A párt a következő évtizedekben egyre jelentősebb sikereket könyvelhetett el, az olasz belpolitika megkerülhetetlen tényezőjévé vált. 

Az említett megemlékezés éles támadásokat váltott ki. Egyrészt Laura Boldrini, a Képviselőház volt baloldali elnöke, másrészt pedig Ruth Dureghello és Noemi di Segni, az Olasz Izraeliták Egyesületének vezetői támadták az említett megnyilvánulást, és követelték lemondását. Mondván, hogy egy antiszemita rendszerek örökségét továbbvivő párt emlékével vállal közösséget. Egy-két mondatos érvelés. Érdemes azonban e kijelentéseket kissé körbejárni, bár már több esetben kitértünk a kérdéskörre. 

Az 1920-as és 30-as években, az 1929-ig parlamentárisan működő fasiszta rendszer leküzdte az anarchiát, Olaszországot elindította a gazdasági, szociális, kulturális felemelkedés útján. Több esetben leírtuk, zsidó tisztek is részt vettek a Marcia su Romában, az 1919-es fiumei akcióban. Számos kiemelkedő zsidó közgazdász (pl. Guido Jung), katonák (Albero Liuzzi, Adolfo Olivetti, Umberto Pugliese), építészek, művészek, színészek (Vittorio Gassmann) is szolgálták a rendszert. 

Alberto Liuzzi a spanyol polgárháborúban esett el, szemben Zalka Mátéval. Umberto Pugliese tábornok az 1940. november 11-12-én Taranto kikötőjét ért brit légicsapást követően, az őt is érintő faji törvények ellenére segített a károk elhárításában, és a flotta mielőbbi harcképessé tételében. Tettei miatt külön rendelet született a kiemelkedő érdemekkel rendelkező olasz zsidók esetében az igazságtalan 1938-as faji törvények szankciói érvénytelenítéséről. 

Nemcsak a kiemelkedő történész, Ránki György, de az olasz levéltári források és monográfiák is tanúsítják, hogy a Balkánon az olasz dalmáciai területek menedéket jelentettek az oda menekült délszláv zsidóknak a különféle szláv milíciákkal szemben. Az olasz parancsnokság nem volt hajlandó kiadni őket. 

Az 1943 szeptemberi német megszállás veszélyt jelentett az olasz, vagy ide menekült zsidók számára, az SS elkezdte a deportálást a lágerekbe. 

Ennek ellenére, az Olasz Szociális Köztársaság hatóságai között is sokan voltak olyan személyek, akik védték, mentették a zsidókat. Így példaként Giovanni Palatucci, a fiatal fiumei rendőrparancsnok több ezer ide menekült zsidót rejtegetett, ezért a németek Dachauba vitték, ahol tífuszban meghalt. 

Pietro Pisenti történész Egy szükséges köztársaság című művében arról ír, hogy az RSI védte az olasz nemzeti érdekeket a hódítani szándékozó jugoszláv kommunista törekvésektől. 

A különféle történészi kutatások szerint az olasz zsidóság vesztesége közel 53 ezer főből 8 ezer körüli lehetett. Nyilvánvalóan egyetlen veszteség is tragikus, de a jelentős minimalizálás a rendszernek volt betudható. 

Ha még az olasz hatóságok között voltak is olyanok, akik részt vehettek a deportálásokban, azonban az 1946-ban létrejött MSI és a megalapító személyiségek nem hozhatóak ezzel összefüggésbe. 

Mikor 1946-ban megszerveződött az említett MSI-Olasz Szociális Mozgalom, olyan vezetőkkel, főszereplőkkel indult, akikhez nem volt kapcsolható bármely, a háborúban elkövetett kegyetlenség. A szélsőbaloldalt leszámítva elfogadta a jobboldal és az európai politika is. 1946-ban már rég érvényüket vesztették az 1938-as korlátozó jellegű faji törvények, szó sem volt róluk. A következő évtizedekben a Kereszténydemokrata Párt (DC) mulasztásai, hiányosságai miatt az MSI népszerűsége felívelt, viszonylag jó, 10 százalék feletti eredményeket ért el a választásokon. Rágalom, antiszemita vád ekkor már aligha érhette a pártot. Tehát e párt egyik helyi vezetője volt Ignazio La Russa édesapja. 

A párt 1992-ben átszerveződött és Giancarlo Fini vezetésével felvette az Alleanza Nazionale-Nemzeti Szövetség elnevezést, melyből később létrejött a Fratelli d’Italia. 

Az 1970-es és 80-as évek olaszt történelme nem volt mentes a megrázkódtatásoktól. A történészek által, mint az „ólom évei” emlegetett 1968-83 közötti mintegy másfél évtized sajnos követelt áldozatokat a szélsőbaloldali, anarchista, esetleg a jobboldali terroristák részéről. Az áldozatok legnagyobb részét azonban a legnagyobb kormánypártokat is megkörnyékező maffia idézte elő.  

A Fratelli d’Italia nemrég emlékezett meg egy 45 évvel ezelőtti tragédiáról, melyben az MSI egyik római irodájánál három fiatal aktivistát öltek meg máig ismeretlen szélsőbaloldali terroristák. A párt kezdeményezte az „ólom évei” emlékmúzeuma létrehozását. 

Visszatérve az MSI első évtizedeihez, természetesen voltak egyes olyan szereplői is melyek legalábbis elvben a háború alatt elkötelezetten németbarát orientációt képviseltek. 

Így példaként Filippo Anfuso (1901-63), aki 1943-ban nagykövetként szolgált Budapesten és bizonyos szerepet is betöltött a hazafias és rendkívül humánus magyar honvédelmi miniszter, Nagybaczoni Nagy Vilmos leváltásában. Ha az 1950-es és 60-as években olasz parlamenti képviselőként a külügyi bizottság tagja, ezáltal az európai politikai és katonai intézmények részese lehetett, és ez nem zavart senkit, akkor ma miért zavarhat bárkit olyan politikusok politikai szerepvállalása, akikhez lényegében egyáltalában nem köthetők még ilyen megnyilvánulások sem. 

A párt vezetője, Giorgio Almirante tagja lehetett az Európa Parlament elődszervezetének. Tehát az 1950-es és a 80-as évek között senkit sem zavart a pártelnök olasz törvényhozásban és 1979-től az Európa Parlamentben betöltött képviselői szerepvállalása. 

Tehát a mai kritikák minden bizonnyal újabb törekvéseket és igényeket szándékoznak közvetíteni. Adott esetben egy családi és hazafias hagyomány ütközött egy folyamatosan erősödő, a nemzeti identitást leegyszerűsített elvekkel és érvekkel támadó törekvéssel. 

Tehát csak elismerésünket fejezhetjük ki Ignazio La Russa állásfoglalása tekintetében. Nemcsak azért, mert kiállt apai hagyományai mellett – amely elméletileg akár lehetne szubjektív is –, hanem azért is, hogy tágabb értelemben síkra szállt egy igazságos és tárgyilagos nemzeti identitáskép és politikai kultúra mellett. 

Mit is tanulhatunk még e vitából? Az olasz jobboldal végre felismerte, ki merte mondani a múlt értékeit, ugyanakkor többoldalúan látja és értékeli az 1945 előtti és utáni történelmet egyaránt. 

A XXI. század történetét elemezve be kell látni, hogy akár a jobboldali, akár a baloldali politika és rendszerek is tehettek jót. A véleményformálás során a folyamatok reális elemzésére, a konkrétumokra szerencsés koncentrálni a pár szavas címkézések helyett. 

Károlyfalvi József – Hunhír.info