Az utóbbi évek következménye, hogy Európát elárasztják a migránsok, a keleti vallások, melyek az évezredes keresztény civilizáció eltörlésének veszélyét jelenthetik. E folyamat ma még megállítható. Nagyobb baj azonban a hazánkban is tömegek gondolkodását meghatározó posztmodern, önző életfelfogás, az élvezetvallás.
Az emberi történelem színjátéka mintegy tízezer éve zajlik, közel ötezer éve születtek meg az első államok. A nagy német filozófus, Hegel szerint a világtörténelemben három szakasz ragadható meg: a keleti világ, ahol csak a despota, az istenkirály a szabad, az antik görög-római világban sokan szabadok, de nem az ember, mint olyan. A harmadik szakasz, a keresztény-germán világ teremtette meg az emberi szabadság kiindulópontját. Ennek pedig az alapja az eddigi, és azt követő történelem kozmikus fordulópontja, Isten fia, Jézus Krisztus áldozata, megváltása. Az ő kiontott vére minden embert egyenlővé tett, sem szolga, sem szabad, sem zsidó, sem görög között az ő áldozata, megváltása fényében nem lehet különbség.
Az első keresztények mártíriuma után Constantinus császár álmában a riválisát legyőző csata előtt felragyogó kereszt győzelmet hozott, Krisztus egyháza türelmet kapott, majd államegyházzá vált a római birodalomban, és annak romjain létrejövő keresztény-feudális államokban. Közben fokozatosan váltak le a Constantinus által katolikus-általános hitelvűnek tekintett egyházról a különböző felekezetek, a ma is működő örmény, szír, kopt, abesszín egyházak. A legnagyobb szakadás 1054-ben történt, amikor törés következett be a nyugati-latin, és a keleti-görög egyházak között, így az európai kultúrában is.
A Nyugat- és Közép-Európában megerősödő nyugati kereszténység lelki irányítója a pápai állam világhatalommá, királyok feletti uralommá vált. Belső megtisztulását a XIII. században még elősegítették a naiv hitű kolduló rendek, az Assisi Szent Ferencek, és Klárák, de a reneszánsz elérkezésével a pápai hatalom új kihívások csábkörébe került, sokkal inkább elszakadt az eredeti isteni és krisztusi parancsoktól, mint története során bármikor.
Röviden utalnunk kell az előreformáció két irányzatára. Az észak-itáliai valdensek, akik elvetették a bálványok tiszteletét, a hit és az üdvözülés kizárólagos forrásának a Szentírást tekintették, fanatikusan vitték szét reformált hitüket. A valdens közösségek életminőségben, erkölcsben messze meghaladták korukat. A mártírrá vált prágai egyetemi tanár, Husz János elsőként követelte a két szín alatti áldozást és a nemzeti nyelvű igehirdetést. A Medici, Borgia családokból származó reneszánsz pápák visszaélései éles ellentétben álltak a Biblia eredeti tanításaival. Lépni, cselekedni kellett!
A széttagolt Németországban feszültségek halmozódtak fel. Az 1356-os Aranybulla alapján a hét választófejedelem választhatta a császárt. A fejedelmek szembekerültek a császárral és a római pápával. Forrongtak a német polgárok, lovagok, jobbágyok és a városi plebejusok is, de mindenki a katolikus egyház ellen fordult. Ennek fő oka az volt, hogy a Medici pápa, X. Leó grandiózus beruházásba kezdett, a kor legnagyobb építészei, Michelangelo és Bramante tervei és irányítása mellett megkezdődött az új Szent Péter katedrális felépítése. Ennek pénzügyi alapját búcsúcédulák jelentették volna, melyek forgalmazását az augsburgi Fugger-bankház vette át. Ők voltak azok is, akik az 1510-es években Mohács előtt tönkretették a körmöc-, selmec-, besztercebányai magyar nemesfémbányászatot. Kétségtelenül tehetséges szónokok, mint Johannes Tetzel, próbálták meggyőzni az embereket az üdvözülés ilyetén voltáról.
Ekkor kellett fellépnie Martin Luthernek, a fiatal Ágoston-rendi szerzetesnek, egyetemi oktatónak. Kétségtelenül Isten akarata, kegyelme megnyilvánulása volt fellépése kereszténység, a német történelem e kritikus pillanatában. Luther Márton Eislebenben született 1483-ban. Édesapja egyszerű bányász volt, akinek szigorára jellemző, hogy fiát egyszer pár szem dió ellopásáért nagyon megverte. Egy rémítő viharból való megmenekülése után fogadalmat tett, Istennek szánja életét. A rendház, a wittenbergi egyetem következtek.
1517. október 31-én a wittenbergi vártemplom kapujára kitűzött 95 tétel az akkori német nemzet jelentős erőinek lelkét magával ragadta és érzéseit fejezte ki.
Itt lehetetlen felsorolni minden tételt, de talán idézzük magát az első tételt:„Mikor Urunk és Mesterünk azt mondta, térjetek meg, azt akarta, hogy a hívő egész élete megtérés legyen” /Mt 4/17/
A bűnt embernek megbocsátani nincs joga, tehát a római pápának sem, legfeljebb kihirdetheti az Isten által adott bocsánatot. Luther ekkor még nem fordult szembe a pápával. Úgy fogalmazott, a pápa inkább porig égetné a Szent Péter-bazilikát, minthogy az saját juhainak bőréből, csontjából és húsából épüljön fel.
A búcsú kincse a háló, mely az emberek anyagi javait halássza el, az egyház kincse pedig Isten dicsőségének és kegyelmének szent evangéliuma. A hívő ember célja csak az lehet, hogy Krisztust bűnhődésen, halálon, poklon át is követnie kell. Tehát senki nem vethet más alapot azon kívül, ami az egyedüli alap: Jézus Krisztus.
Luther fellépése nagy lelki megtisztulási folyamatot indított el. Bölcs Frigyes szász választófejedelem megsemmisítette ereklyegyűjteményét, a reformátor lelkes támogatója lett. A pápa viszont Rómába citálta, itt a Cajetan bíboros vezette vizsgálóbizottság elé akarták rendelni, de végül Augsburgban hallgatta ki. Az eljárás végén X. Leó pápa kiátkozta Luthert, viszont ő a kiátkozó levelet 1520 decemberében nyilvánosan elégette.
A német fejedelmek jelentős része Luther híve lett. Az 1521-es wormsi birodalmi gyűlésre meghívott, az V. Károly császár elé állt Luther nem vonta vissza tanításait, tudván, hogy Istentől kapott elhívást. Tudta, álláspontja nem az ő személyes véleménye, hanem Isten indíttatása: ”Itt állok, másként nem tehetek” tárta szét karjait. Mindezt a nagy előd, Husz János tragikus, a máglyáig vezető életútja ismeretében tette.
Közismert, hogy a birodalmi átokkal sújtott, hazafelé tartó Luthert álarcos lovagok – Bölcs Frigyes emberei – rabolták el és Wartburg várába zárták. E lépéssel a választófejedelem megmentette Luthert a lehetséges megtorlástól. Tudjuk, a kényszerű fogság alatt lefordította németre a Szentírást, mellesleg megteremtette német irodalmi nyelvet.
Luthert a fejedelmek egy része mellett a német lovagok, a nemesség is támogatta. Külön felhívást is intézett a német nemzet keresztény nemességéhez. Vezetőik, két legendás, a romantikus irodalmat is megihlető személyiség: Franz von Sickingen és Ulrich von Hutten végiggondolatlan akcióra szánták el magukat: kísérletet tettek az egyházi választófejedelem a trieri érsek megbuktatására. Kudarcuk, vereségük életükbe került. Hutten utolsó gondolatai igazolták hősies áldozatát:„Kockázatvállalás nélkül nem lehet nagy tettet véghezvinni, és ha a dolog nem sikerülne, maga a próbálkozás is hasznos.”
Az 1529-es speyeri birodalmi gyűlésen a fejedelmek Luther mellé álltak, protestáltak a császár ellen. Több mint két évtizedig tartott a német vallásháború, mely az augsburgi vallásbékével ért véget 1555-ben. Cuius regio, eius religió, vagyis akié a föld, azé a vallás. A főként északi fejedelmek területein az ágostai hitvallás elvei szerint megszerveződött az evangélikus egyház.
Luther, miközben saját életét Isten elhívásában meggyőződve kockáztatta, határozottan síkraszállt az erőszak ellen. Már 1523-ban összekülönbözött a zwickaui anabaptista bányászok papjával, Thomas Münzerrel. Münzer kevesellte Luthernek a hit által történő üdvözülés tanát, a Szentírás feltétlen tekintélye elsődlegességét hirdető Luther pedig rajongónak tekintette Münzert.
A reformáció harmadik hagy áramlata Svájcban bontakozott ki. A Genfbe menekült francia hugenotta Jean Calvin, „egy ember volt Isten igájában” Fiatalon titkos összejöveteleket szervezett a hit megújítására. Élete tragikus pillanata volt, mikor 1534. októberében I. Ferenc király kastélyára miseellenes plakátot ragasztottak. Hat társa ezért máglyán végezte, ő Svájcba menekült. Itt a kereszténység történetének úttörő művét alkotta meg: A keresztény vallás rendszere címmel. Világossá tette, hogy üdvösségünk kizárólag a Jézus Krisztusba vetett hitünk által lehet, hisz eredendően bűnösök vagyunk. Két sákramentumot, a keresztséget és az úrvacsorát említ. Demokratikus egyházirányítási rendszert teremtett, a választott konzisztórium irányította az egyházat. Ez kivetült a világi szférára, és hozzájárult az európai alkotmányos rendszerek kialakulásához. Puritán felfogása pestisnek minősítette az önszeretetet.
Hazánkban először 1523-ban utalnak a reformációra a rákosi országgyűlés határozatában: „Lutherani conburantur” vagyis meg kell égetni őket. Az első lutheránusok II. Lajos király hitvese, Mária királynő kíséretében érkezhettek hazánkba. Mohács után a három részre szakadó országban gyorsan elterjedt a reformáció, először a lutheri, majd a kálvini irányzat, de megjelent az unitárius és anabaptista felekezet is. Ragyogó prédikátorok hirdették az igét, protestáns iskolák, bibliafordítások születtek. A reformáció inkább Erdélyre és a hódoltsági területre terjedt ki. A török uralom elviselte, békén hagyta az adófizető protestánsokat. Erdélyben az 1568-as tordai országgyűlés minden bevett felekezet szabadságát biztosította, ez három évtizeddel megelőzte a francia hugenottáknak vallásszabadságot adó nantesi rendeletet. Ez, és az is, hogy a „magyarok Mózese”, Bocskai István fejedelem szobra ott áll a reformáció genfi emlékművén, mutatja a magyar reformáció európai súlyát. Európát védte a kálvinista debreceni hitvallást magáénak valló vitézlő rend, melyet Európa hálátlanul elfelejtett.
Példaként a hódoltság idején Kecskeméten is a XVI. század közepén jelentek meg a reformáció hívei. Előbb Luther, majd Kálvin követői szerveződtek egyházzá. Közösen használták a Szent Miklós templomot a katolikusokkal. 1564-ben Végh Mihály főbíró házában megegyezés történt, a templomot csak a katolikusok használják, a reformátusuk fatemplomot építenek. Ekkorra az Alföld protestánsai kálvinisták lettek, a lutheranizmus csak az 1790-es években jelent meg ismét az Alföldön és Kecskeméten.
A puritán kálvinista hit vezette a magyar államiságot fenntartó, a nemzeti kultúrát építő erdélyi fejedelmeket: Bethlen Gábort, a „bibliás őrálló fejedelmet”, I. Rákóczi Györgyöt és hitvesét, Lorántffy Zsuzsannát. Máig érvényes, megfontolandó a nagy államférfi Bethlen Gábor társadalometikai felfogása:„Ha mi, csak az magunk életének nyugalmát keressük, úgy hazánk vész el.”
Tudjuk, nagy erdélyi fejedelmeink számára mindennapos olvasmány volt a Szentírás, erőt, hitet merítettek belőle küzdelmeikben, a protestáns hit adott erőt számukra a rendi és vallásszabadságért vívott harcban. Sokféle megállapítást tehetünk Thököly Imréről, de igaz, hogy a késmárki evangélikus templomban nyugvó „kuruc király” törte meg a magyar- és protestánsgyűlölő, I. Lipót császár gyalázatos törekvéseit.
A magyarság ügyéért hittel fellépő II. Rákóczi Ferenc elismerte a protestáns vallásszabadságot. Meglátása szerint az egyházak feladata: “Versenyezzenek, hogy tápláljanak.” Táplálják a keresztény hitet, melyről maga a katolikus vallású fejedelem is megható szépséggel írt a pascali olvasmányai által ihletett Vallomásaiban:„Megszületett bennem az Isten, Ezentúl nem Betlehemben fogom keresni, hanem saját lelkemben, melyet méltatott arra, hogy megszülessék benne.”
Csak a XVIII. század nyolcvanas éveiben jött el a vallásszabadság. A jansenizmus hatása alatt álló II. József türelmi rendeletével biztosította a protestánsok hivatalviselését, szabad vallásgyakorlatát. Megindult a protestáns templomok építése, új éltre keltek a dicső múltú protestáns iskolák. A XVIII-XIX. századra a protestantizmus világméretű erővé vált. Észak-Amerikában, Angliában, Hollandiában és Svájcban, Észak-Németországban, Skandináviában és Finnországban meghatározó tényező lett.
Hazánkban rendi- és vallásszabadság rebellis fonalát vette fel a nemzet megújulását céljául kitűző reformkori nemzedék. Berzsenyi Dániel Istent az égő Naphoz hasonlítja, melybe mi nem tekinthetünk, és nemzetünk sorsáért fohászkodik hozzá. Az evangélikus Kossuth Lajosnak apja olvasott fel a Szentírásból, a szintén evangélikus Petőfi Sándor mint zseni megérezte Isten irányító kezét a sorson, az emberi küldetésen. A református Kölcsey Ferenc emberszeretettel átitatott nemesi-nemzeti liberalizmusa, a haza, az emberiség szeretete mélységesen bibliai ihletettségű. A hit és a nemzet sorskérdéseit összekapcsoló reformáció lángja világította be a magyar nagyhatalom korának két politikusa: Tisza Kálmán és Tisza István református hitét. Európában és hazánkban ekkor az úgynevezett liberális-kultúrprotestáns teológia volt a meghatározó. Ennek lényege, hogy a hit és a teológia alaptételeit nem megkérdőjelező tudomány zöld jelzést kapott. A büszkén kálvinista Ady Endre lázadó költészetét az általa vélt és hitt rebellis magyarság, a „küldetéses vétó” motiválta.
A két világháború közötti népi mozgalom szellemi meghatározó egyéniségei nagyrészt protestánsok voltak, sikeresen indultak el azon az úton, mely a rebellis-progresszív-magyar protestáns értékrendszert be szándékozott illeszteni a nagy tekintélyű református államfő nevével fémjelzett rendszer konzervatív kereteibe, megújítva azt. A protestáns ébredés csak 1948-ig tarthatott.
Sajnálatosan kell megállapítanunk, hogy a mai Európa egyre inkább elszakad Istentől és Jézus Krisztustól, az egyházakat is fenyegeti az anyagiasság és a hivatalosság veszélye.
Ha nem lett volna kereszténység, ezen belül protestantizmus, nem lenne európai művészet és kultúra. Kálvini egyházi képviseleti rendszer nélkül nem lenne európai alkotmányosság. Sajnos a demokrácia kialakulása több államban nem a kálvinizmus, hanem a francia felvilágosodás eszméi mentén ment végbe. Máig kihat és erősödik az egyházellenes radikalizmus szelleme. Az utóbbi évek következménye, hogy Európát elárasztják a migránsok, a keleti vallások, melyek az évezredes keresztény civilizáció eltörlésének veszélyét jelenthetik. E folyamat ma még megállítható. Nagyobb baj azonban a hazánkban is tömegek gondolkodását meghatározó posztmodern, önző életfelfogás, az élvezetvallás.
Mikor megemlékezünk hitünk hőseiről, már nem a II. vatikáni zsinaton megreformált katolicizmus hittételeivel kell vitatkoznunk. Észre kell vennünk a világ és önmagunk elszakadását Istentől és Jézus Krisztustól és teljes erőnkkel keresni kell a hozzájuk visszavezető utat, mely életünk minden pillanatát meghatározza. Fő feladatunk ezért önmagunk reformálása a védekező helyett, az offenzív kereszténység felvállalása. Hatékonyabb evangéliumi jelenlét kell a sajtóban, az oktatásban, de elsősorban cselekedeteinkben. Így inkább a magunk reformációja mellett mások formációjára, alakítására, missziójára van szükség.
Idézzünk csak ismét a 95. tételből:„Mert más fundamentumot senki sem vethet azon kívül, ami vettetett, mely a Jézus Krisztus” /1. Kor. 3. 11./
Károlyfalvi József – Hunhír.info
