Két idézet jutott ma eszembe. “Nagy vagy? Annál inkább alázd meg magadat, akkor majd kegyelmet találsz az Istennél.” (.Sir 3, 19-21) A másik jobban ismert, Szent Istvántól származik: “Tartsd mindig eszedben: semmi nem emel fel csakis az alázat, semmi nem taszít le csakis a gőg.”

Sokszor akkor jönnek hozzánk a szavak újra és újra, amikor a legégetőbb szükség van arra, hogy feltámasszuk jelentésüket. Most ilyen időket élünk a nagy és kis világunkban egyaránt.
Pontosan ez az a két emberi tulajdonság, ami az egyén és ezen túl a társadalom értékét vagy értéktelenségét, sőt, egymáshoz való viszonyunkat nagyon is meghatározza. A rosszabbik, a gőg túlsúlya szemmel látható és érzékkel tapasztalható mostanában.

Van, aki a beosztásánál fogva tekintélyre ácsingózva mérhetetlenül gőgös, és van, aki a beosztását úgy éli meg, hogy természetesnek tartja, hogy szolgáljon és a szolgálatában alázatos marad mindaddig, amíg csak él. Nem csak a munkahelyi beosztásában, hanem a mindennapi életében, a közegben ahol forog, alázattal veszi azt a tényt, hogy szolgáljon, mert mások ítéletének visszatükröződése csiszolja, jobbítja, élesíti önmaga saját szemében való láttatását. Az igazi alázatos embernek a saját jósága magától értetődő, a jóságára nem büszke, nem is telíti el gőggel a szívét. Mit is érne a szolgálat alázat nélkül?

A minap valaki – amúgy a tekintélyére igen gőgös fiatalember – egy másik ember becsületbeli ügyének önvédelmekor puszta hiúsági kérdésként aposztrofálta azt. Mondhatnám, el sem tudta képzelni, hogy a másikat nem a saját gőgje, hanem az igazságérzete iránti, éppen hogy alázata vezérli. Alázni, támadni kezdte az illetőt, fennhéjázón, felülről lekezelve, durván. Az illetőnek ugyan a gyereke lehetett volna, mégis, a legalávalóbb módon „leckéztette” olyan dologban, amiről vélhetően fogalma sem volt, hogy mi áll a becsületbeli ügy mögött. No de hát ő a vezető beosztású ember, neki joga van leckéztetni és természetes neki, hogy gőgös tekintélyét csakis durvasággal emelheti. Tudatlan, ellenszenves, lelketlen és igazságtalan volt.

Pedig valakinek meg kellene mondania neki, hogyha fel akar nőni a feladatához, legyen alázatosabb! Mert a győzni akaró ember soha nem támad, soha nem durva, nem felülről kezelően gőgös, hanem alázatos.

Az alázatot meg kell tanulni, ha győzni akar valaki.

Gundy Sarolta – Hunhír.info