„Török testvéreink győzelme”, ilyen ujjongó hangvételű címekkel volt tele a magyar sajtó 1922 szeptemberében. Ugyanis e napokban ért véget az 1919-22 között lezajló török függetlenségi háború, és szabadságharc.
A hanyatló szultáni birodalom a XIX. század folyamán folyamatos visszaszorulást, befolyása csökkenését könyvelhette el. Az antant fenyegetései, hódító területi igényei elleni védekezésképp a birodalom 1914 októberében belépett az I. világháborúba a központi hatalmak oldalán. Nem feltétlenül a hanyatló birodalom, de a török néptömegek hősiessége, elszánt hazaszeretete védte meg a fővárost 1915 nyarán a rendkívül véres Gallipoli ütközetben a partraszálló angol-ausztrál erőkkel szemben. Kegyetlen esemény volt a Talat pasa, belügyminiszter által 1915 áprilisától elindított borzalmas örmény deportálás, a mezopotámiai sivatagba deportált mintegy fél-egymillió örmény vesztette életét. A szultáni kormány az örményekről az antanttal való együttműködést feltételezte.
A birodalom 1918 őszére kimerült, 1918 október 30-án Mudroszban fegyverszünetet kötött az antanttal.
Ezt követően megkezdődött a vesztes birodalom megszállása, tervezett felosztása. Brit, francia, olasz és görög csapatok jelentek meg az országban, megszállási övezeteikben előkészítették az ország gyarmati felosztását. Közben az ország keleti részén fellángoltak a részben jogosnak is tekinthető kurd és örmény függetlenségi mozgalmak. VI. Mehmed szultán, Vahideddin uralkodói székhelyéről, Isztambulból tehetetlenül nézte az ország széthullását, felosztását. Azonban a török nemzet hazafias erői nem adták fel a küzdelmet, az ellenállás útjára léptek.
A nemzeti megújulásban gondolkodó, korábban már reformokkal próbálkozó fiatal értelmiségek, katonatisztek voltak a nemzeti ellenállás mozgató erői. Mikor az ellenséges erők már megszállták az ország jelentős területeit, a nemzeti erők a még szabad Ankarában gyűltek össze, és előkészületeket tettek az ellenállás megszervezésére, egy új és szabad Törökország megteremtésére. Az Ankarában 1920 áprilisában megszerveződött Nagy Nemzetgyűlés vált a függetlenségi mozgalom törvényhozó szervévé, és megkezdte a török nemzet múltjához méltó államszervezet, haderő kiépítését, egy új nemzeti politika törvényi megalapozását. Mindebben Musztafa Kemal (1881-1938) mint a nemzetgyűlés elnöke és a hadsereg főparancsnoka meghatározó szerepet töltött be.
A britek, franciák és az olaszok nemigen vállalták a fegyveres konfliktust az elszánt és hősies török nemzeti erőkkel szemben. Ellenben a görögök az általuk már a korábbiakban kidolgozott koncepció, a Megali Idea, vagyis a Nagy-Görögország eszméje szellemében el akarták foglalni Anatólia jelentős részét.
Kétségtelen tény, hogy főként az Égei-tenger keleti partvidékén közel másfélmillió görög élt, talán egy békés területi rendezés az etnikai elvek alapján juttathatott volna kisebb területeket Hellasznak a hajdani jón városállamok területén (pl. Ayvalik, Szmirna egyes kerületei). [Tudhatjuk, hogy Fiumét is magyar és horvát, később olasz, illetve és SHS államok osztották meg [1]]. Azonban a lehetőségektől, próféciáktól realitásérzékét elveszített I. Konstantin király (1868-1923) és felesége Zsófia királyné, Eleftheriosz Venizelosz miniszterelnök (1864-1936) szemei előtt Alexandrosz hajdani makedón birodalma feltámasztása lebegett. Ők sem hitték, hogy milyen elszánt és hősies ellenállásba fognak ütközni a török nemzet és vezérei, Musztafa Kemal, Fevzi és Iszmet pasák részéről.
Miután a görög hadsereg 1919. május 15-én partra szállt Szmirnában (a mai Izmir), véres, általuk provokált összetűzés után lefegyverezték a török helyőrséget, majd megindultak Anatólia belseje felé.
Szmirna ekkor jelentős, mintegy 300 ezer lakosú, mondhatni metropolisz volt. Lakossága közel fele török, másik fele görög és örmény volt, valamint csekély számú zsidó is élt a városban. A város jelentős gazdasági, kereskedelmi, kulturális, vallási központ volt. Az említett népcsoportok elkülönült városnegyedekben éltek.
Szmirnában egyedül Hasan Tahsin, a fiatal újságíró vállalta az ellenállást, pisztolyából lövéseket adott le az érkező görög csapatokra. Jelképes ellenállása lemészárlásával végződött.
A Papulasz tábornok vezette, túlerőben lévő, jobban felfegyverzett görög erők már a szabadságharc fővárosa, Ankara előtt álltak, mikor az elszánt és hősies török ellenállás szinte az utolsó pillanatban megállította őket a Sakarya folyó mellett az 1921. augusztus 23. és szeptember 7. között lezajlott ütközetben.
A török hazafiak helyzetét az is javította, hogy 1921 októberében lezárult a csekélyebb erőket felvonultató francia-török háború is. Kilikia területét a sevresi béke Franciaországnak juttatta, azonban 1921 októberére a török nemzeti erők legyőzték a megszálló francia hadosztályokat, és a velük szövetséges Francia Örmény Légiót. Mikor a török csapatok bevonultak Kilikiába, a helyi örmények elmenekültek. Sokan, akik nem tudtak menekülni, atrocitások áldozataivá váltak, köztük nők és gyermekek is.
Még egy év küzdelem kellett a győzelem kivívásához. 1922 nyarán újabb török győzelmek következtek: Afyon Karahissar, Dumlupinar. A demoralizált görög hadsereg és az elszántan küzdő örmény légió nem tudták megállítani a kitűnő lovasságát is bevető török csapatokat.
A török Nyugati Front 1. és 2. hadserege Szmirna előtt csapást mért a hellén kisázsiai hadseregcsoport erőire, így megnyílt az út az Égei-tenger metropolisza felé.
A görögök és örmények által oly fontosnak tekintett Szmirna védelme ez által lehetetlenné vált. A görög hadsereg szeptember 8-án elhagyta a Mediterráneum metropoliszát, másnap bevonultak a győztes török erők.
Kemal Atatürk a török lakosság ünneplése közepette érkezett meg, majd pár nap múlva elhagyta a várost.
A görög haderő és az örmény légió kisázsiai visszavonulását pusztítások, atrocitások kísérték a török civil lakosság ellen is, példaként Manisában, Alasehirben. Ezek felszították a tömegek indulatait a visszafoglalt Szmirnában, ahol pár napra elszabadultak a borzalmak.
A török felszabadító hadsereg 1922. szeptember 9-én vonult be Szmirnába. A görög megszállás, a visszavonuló görög csapatok által elkövetett atrocitások vad és kegyetlen indulatkitöréseket váltottak ki a város török lakossága és a hadsereg egyes parancsnokai részéről. Kegyetlen vérengzésekre került sor a görög és örmény városrészekben, és a Szmirna rakpartján a menekülésre készülő, hajókra váró keresztények között.
A kegyetlenkedésre hajlamos városparancsnok, Nureddin pasa letartóztatta Szmirna ortodox vallási vezetőjét, Krizosztomosz érseket a Szent Phoetini katedrálisban. (A katedrális névadója a samáriai asszony). Az érsek kétségtelenül kiállt a görög hadsereg, állam mellett, de senkinek nem okozott személyes kárt. Mikor a rendőrségről szeptember 10-én elbocsátották, a városparancsnok sugalmazására a csőcselék kegyetlenül meglincselte. Mikor Musztafa Kemal meghallotta a történteket, első kijelentése a következő volt: ”Ez nem történhetett volna meg!”
Krizosztomosz Kalafatis érsek (1867-1922) nem hagyta el a várost, mint számos kalandor katonai és politikai vezető. A városban maradt, felelősen, hűen vallásához, hitéhez, híveihez. Halála Krisztusra mutató áldozat volt.
Pár nap múlva lángtengerré vált a város örmény és görög negyede. A történészek sem tudnak egyértelmű választ adni a történtekre, az örmények és görögök a török hadsereget, a törökök pedig az örmény és görög ellenállást vádolják a történtekért. A törökök a görög és örmény lakosság jelentős részét internálták, majd az 1923-as lakosságcsere révén hagyhatták el az országot. A kisázsiai hellén világ egy antik sorstragédiához hasonlóan omlott össze.
A török nemzeti erők győzelme 1922. októberére teljessé vált, a felszabadító hadsereg bevonult Bursába és Isztambulba is. A britek és a franciák nem mertek ellenállást tanúsítani. Korábbiakban a szemük előtt lezajlott kegyetlenkedéseket sem akadályozták meg. Az előbbiek legfeljebb annyit tettek a hellén érdekekért, hogy biztosították számukra a Bulgáriától elcsatolt trák tengerpartot.
A török nemzeti erők diadala felülírta a szultáni kormány által 1920 szeptemberében megkötött szégyenteljes sevresi békét. Az 1923 júliusában a svájci Lausanne városában megkötött béke értelmében megmaradhattak Törökország európai és anatóliai területei, nagyjából a mai határok között. Az említett Alexandrettát (Iskendrun) a franciák 1939-ben adták vissza. Az 1080-1375 között fennállt jelentős hatalom, a Kilikiai Örmény Királyság volt fontos kikötőjét ekkor pánikszerűen hagyták el az örmények.
Az 1923-ban, a svájci Lausanne városában megkötött béke eredményeképp Törökország megtarthatta európai, kisázsiai és anatóliai területeit. Görögország csak az Égei-tenger keleti szigeteit, a Bulgáriától elcsatolt Trák-tengerpartot szerezte, illetve tarthatta meg. Francia-Szíriához került Alexandretta. Olasz terület maradt az 1912-ben elfoglalt, hajdani johannita központ, Rodosz. Ez menedéket jelentett az itt élő helléneknek.
A török szabadságharc, nemzeti forradalom győzelme óriási változásokat hozott a nemzet életében. Ehhez kellett Musztafa Kemal Atatürk szellemi inspirációja, útmutatása, államférfiúi nagysága. Felismerte, hogy a nemzeti eszme, és a társadalmi haladás összekapcsolása hatalmas társadalmi erőket, energiákat szabadít fel.
A török nőket az iszlám feudalizmus szinte a háremek rabjává tette. Sok török nő volt személyesen résztvevője a felszabadító harcoknak, a harcoló férfiak helyett is dolgoztak a mezőgazdaságban, a fegyver- és a ruhaiparban. A forradalom egyenjogúsította az eddig elnyomott, alárendelt szerepre kényszerített török nőket, szabadon tanulhattak, dolgozhattak, választhattak társat és hivatást. Az arcukat eltakaró fátyolt eldobhatták.
A feudális iszlám ruházati előírásait (fez, turbán) a férfiak esetében is eltörölték, a háremeket szétzavarták. A következő képeken egy jelentős kemalista írónő, politikus, egyetemi tanár: Halide Edip Avivar (1884-1964) fényképei láthatók a forradalom előtt és után.
Rendeleti úton szüntették meg a fez, a turbán használatát, a régi, nehezen megtanulható írásjelek helyett bevezették a latin betűs ABC-t. Kemal Atatürk számos alkalommal vidéken személyesen vett részt a parasztok vizsgáztatásában, így személyesen is részt hozzájárult az analfabetizmus felszámolásához. Ezt csak egy hazáját, nemzetét mélyen szerető, elkötelezett államférfi teszi meg. A középiskolai és egyetemi oktatás lehetőségei tovább bővültek, megnyíltak a nők előtt is.
A svájci polgári, a német gazdasági, az olasz büntető törvénykönyv 1926-os átvételével a modern polgári jogot juttatta érvényre hazájában.
1924-ben megszüntették a kalifátus intézményét, az államot és a vallást szétválasztották.
A nemzetépítő, etatista államkapitalizmus jegyében nacionalizálták, állami kézbe vették Törökország kulcsiparágait. Földreformot hirdettek, ezáltal megkezdődhetett a török parasztság felemelkedése, gyarapodása.
1923. október 29-én kikiáltották a Török Köztársaságot. Az új államforma hűen jelképezte a szakítást a múlttal, az iszlám feudalizmussal.
Hazánkban sokáig nem lehetett részleteket tudni Törökország történetének e fordulópontjáról és Musztafa Kemal Atatürk pályafutásáról.
Talán elsőként 1937-ben Dagobert von Mikusch könyve jelent meg Atatürk pályájáról, v. Horváth Béla m. kir. százados személyes kiegészítéseivel és kiadásában. Pár éve Flesch István kitűnő monográfiát adott ki.
Talán nem érdektelen Musztafa Kemal Atatürk hazánkról alkotott véleménye, üzenete a korabeli magyarságnak. Magyar részről látogatást tettek Atatürknél 1923-ban Friedrich István volt miniszterelnök, 1933-ban pedig Gömbös Gyula hivatalban lévő kormányfő.
Friedrich István 1923-ban a magyar nemzetgyűlés üdvözletét és egy díszkardot vitt Musztafa Kemal Atatürknek.
Ö a köszöntésre a következő választ adta:
─ „Nagyon meghatott a magyar nép kitüntető figyelme és sohasem fogom elfeledni, hogy időt, fáradságot nem sajnálva, ősi szokásainkat követve nekem egy díszkardot küldött gratulációként, a török nemzet felszabadulása alkalmából. Hálás török testvéri szívből köszönöm! Végtelenül jól esik, hogy az elnyomott és rabszolgaságban tartott szegény magyar testvérnépünk nehéz napjaiban is kitart szimpátiájával mellettünk. A kardot büszkén fogom oldalamon viselni, mert az elismerést jelent a szabadságért mérhetetlen szenvedésekkel, fáradhatatlanul küzdő török népnek.
─ A török nemzet viszonzásul csak azt kívánja, hogy a magyarok is ugyanezen az úton, a felszabadulás útján kövessenek minket mielőbb.”
Mikor 1930 októberében Bethlen István látogatott Ankarába, Iszmet Inönü (1884-1973), Kemal utóda, a következő szavakkal köszöntötte: „…mély meghatottságot érzek, mikor üdvözlöm kegyelmességedet… annak a nemzetnek a képviselőjét, mely bennünk mindig mély baráti érzést és határtalan bizalmat keltett.”
Bethlen ekkor találkozott az éppen Ankarában tartózkodó Venizelosz görög miniszterelnökkel és Mihalokopulosz külügyminiszterrel is.
Horthy Miklós kormányzó 1926. augusztus 29-én mohácsi emlékbeszédében a két volt ellenség közötti barátságról, meleg szeretetről beszélt. A török válasz 1931 októberében a rodóstói Rákóczi-ház ünnepélyes megnyitása volt.
Távolodást jelentett a magyar-török kapcsolatokban az 1934. február 9-én megkötött Balkán-paktum. Ebben a balkáni államok feladták egymással szembeni korábbi ellentéteiket, területi aspirációikat. Jugoszlávia, Görögország, Románia és Törökország kölcsönösen elismerték egymás határait, külső támadás esetén kölcsönös segítségnyújtást helyeztek kilátásba.
E paktum elsősorban Bulgária ellen irányult, áttételesen az esetleg támogató, hatalmi szférájukat bővíteni szándékozó nagyhatalmak: Szovjetunió, Németország és Olaszország ellen is.
Érdekes probléma még több utalás Kemal Atatürk esetleges szabadkőműves ihletettségére.
Flesch István művében megemlíti az 1919-ben Ankara ellen fellázadt, magát a kalifa hadserege parancsnokának minősítő, cserkesz származású Ahmed Anzavur, VI: Mehmed híve, nyugat-anatóliai lázadását. Ő „Istentelen ifjútörök szabadkőművesek bolsevizált változata” jelzővel illette a hazafias kemalista erőket.
Lehetséges, hogy Kemal Atatürköt érhették szabadkőműves hatások, a jogegyenlőség kiterjesztésében talán bizonyos helyes elveket is érvényesített, azonban a honvédelem, a háborúk miatt kapcsolata teljesen kizárható a párizsi Nagy Kelet páhollyal. A nemzeti érdekeknek az egyéni, individuális és részérdekeket, szempontokat mindig is alárendelte. Ez viszont ellentmond a szabadkőműves felfogásnak.
Egy nemzet tragikus körülmények között megvívott, elszánt és hősies küzdelme tárulhat fel az olvasó előtt e rövid összegzés keretében. Ez a nemzet megtalálta a világtörténelmi súllyal rendelkező vezetőjét, akit követve elindulhatott a felszabadulás majd a nemzetépítés és felemelkedés útján.
A török nemzetet a magyarsághoz a rokoni, testvéri és baráti szeretet szálai kötik. Így mi is hordozzuk a szívünkben ugyanezt az érzést e hősies, tehetséges, nagylelkű, munkaszerető és barátságos nemzet iránt!
Károlyfalvi József – Hunhír.info