Közel negyedszázada, talán önámítás és önbecsapás nélkül azt hihettük, hogy Európában végleg beköszönt az örök béke korszaka. Február 24. óta azonban olyan szívszorító képsoroknak lehetünk szemtanúi, melyeket, ha példaként – leszámítva a korabeli mozihíradók propagandisztikus és tájékoztató jellegű filmkockáit – talán 1914 augusztusától kezdve lehetett volna felvenni. Az ukrajnai képek nagyszülők, dédszülők emlékeit idézik, a frontra induló, sok esetben ott maradt apákról, fiúkról, testvérekről, a nélkülöző családokról. A múlt csak példa felidézése, mi is lehet az egész tragédia hátterében?
Georg Wilhelm Friedrich Hegel (1770-1831) gigantikus idealista és dialektikus történetfilozófiai építménye, rendszere szerint a világtörténelem fejlődését az ész és a szabadság folyamatos, dialektikus és ellentmondásokra épülő kibontakozása teremti meg. Ugyanakkor, mindezzel együtt, az ész és a szabadság kibontakozásának szükséges eleme számos negatív jelenség: a pusztítás, az ésszerűtlenség, az emberi szenvedés.
Hegel szerint az „ész csele” abban áll, hogy az ész és a szabadság az emberek kínjain, bukásán, megcsúfolt szenvedélyein, szenvedésén keresztül haladhat előre: „Nem az általános eszme sodródik ellentétbe, harcba, veszélyekbe, meg nem támadva és sértetlenül a háttérben marad, s a különöst, a szenvedélyt küldi harcba, hogy az felőrölje magát… Az eszme a létezés és a mulandóság adóját nem önmagából fizeti, hanem az egyének szenvedélyei által.”
Lehet, hogy e gondolatok elvontnak tűnnek a kedves olvasók számára, azonban azt könnyen beláthatjuk, hogy egy szuperhatalom és egy regionális hatalom konfliktusában az ész és a szabadság eltérő értelmezései azok, melyek cselt vetnek a szereplőknek ez által ennyi emberi tragédiát, pusztulást és szenvedést idéznek elő. Zárójelben megjegyezhetjük, hogy a regionális hatalom mögött globális tényezők is felsorakoznak, de erről majd a későbbikben lesz szó.
Nos tehát miben is áll az ész és a szabadság eltérő értelmezése, mely e két állam között e tragikus fegyveres konfliktushoz vezetett? Mindehhez röviden át kell tekinteni a mához vezető utat.
A viking-varég-szláv államalapítás a IX-X. századra megteremtette a keleti szláv, orosz állam létrejöttének feltételeit. Nagy Vlagyimir fejedelem 988-ban felvetette Kijevben népével a kereszténység ortodox irányát. Az orosz állam a következő évszázadokban számos kisebb-nagyobb fejedelemségre bomlott (Halics, Vlagyimir, Volhinia, Szuzdal, Moszkva stb.). A részeire bomlott orosz államokkal szemben hódítók jelentek meg. Csak ha a mai Ukrajna területét vesszük figyelembe, ez a Fekete-tengertől mintegy 400 kilométernyire északra kiterjedő terület mindig a népek országútja volt. Az ókorban a tengerparti görög és római kereskedőtelepektől északra szkíták, gótok éltek, itt érkeztek a hunok Európába. Közel 900-1000 év múltán a Pontus mellett bizánci, velencei, genovai kereskedőtelepek működtek, majd megjelentek a hódítók, a kunok, és a veszélyesebb a tatárok, akiknek birodalma széthullását követően is megmaradt részállamuk a Krími Kánság.
A XVII. században Báthori István lengyel-litván állama is jelentős területeket foglalt el a mai Ukrajna területén. A mai hivatalos álláspont az ukrán államiságot, függetlenséget az 1648-54 közötti szabadságküzdelemmel kapcsolja össze, a Hmelnyickij Bogdán vezette ellenállás kiűzte a lengyel-litván haderőt a doni kozákok földjéről, majd csatlakoztak a Romanovok Oroszországához.
A szláv terület a XVIII. század végétől érte el a Fekete- és az Azovi-tengert, I. Péter, majd Nagy Katalin legyőzték az akkor már fennmaradásáért elkeseredetten harcoló Krími Kánságot. A Krímet egyébként 1954-ben, az említett 1654-es csatlakozás évfordulóján adta át Hruscsov Ukrajnának. A két tagállam viszonya akkor még konfliktusmentesnek tűnt.
A cári Oroszországban egy meglehetősen jól szervezett, felépített, hierarchikus, felülről irányított közigazgatás(kormányzóságok rendszere) alakult ki a XIX. század folyamán.
Ha rátekintünk az 1890-es években, vagy az 1900 körül kiadott magyar Révai-, illetőleg Pallas-lexikonok szócikkeire, nagyon pontos közigazgatási-földrajzi ismertetést, nemzetiségi-vallási statisztikákat találhatunk a korabeli Oroszországról.
A nemzetiségi statisztika számos más népcsoport említése mellett a nagyorosz, kisorosz és fehérorosz terminológiát alkalmazza. Adott esetben a kisorosz fedi az ukrán etnikum fogalmát. Itt ki kell emelni, hogy a XIX: század közepétől kezdett megerősödni az ukrán nemzeti identitás, kultúra, öntudat. Ezek megteremtésében elévülhetetlen érdemei voltak Tarasz Sevcsenko költőnek.
A közigazgatás tekintetében a mai Ukrajna sohasem képezett egységes területet, e területen számos kormányzóság(Kijev, Odessza, Krím, Harkov, doni kozák terület stb.) működött.
Az I. világháború az ukrán területeken is okozott károkat, veszteségeket a cári hadseregben. Németország és Ausztria-Magyarország 1917 végén, 1918 elején elért katonai sikerei lehetővé tették a független Ukrajna létrejöttét. A külső és belső erőviszonyok, a belső politikai helyzet függvényében több állam is megszerveződött: Nyugat-Ukrán Köztársaság, Ukrán Népköztársaság, Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság. Sajnos ez időszakban nem jöhetett létre a független Ukrajna, az 1921-ben lezárult lengyel-szovjet háború következtében még a Lemberg központú Nyugat-ukrajnai Köztársaság sem tudott talpon maradni, a mai Ukrajna legnyugatibb területei a Pilsudski tábornok nevével fémjelzett Lengyel Köztársasághoz, a más kifejezéssel a szanációs rendszerhez kerültek. E rendszer Európa egyik legkiemelkedőbb állama, mondhatni keleti védőbástyája volt. Sajnos a mai lengyel politika sok tekintetben nem igazán méltó e rendszer nagyságához.
Az 1922-ben létrejött Szovjetunióban jelentős belső területi átrendeződések következtek be. Lenin igyekezett egyensúlypolitikát kiépíteni a nemzetiségi kérdésben, valamint megnyerni bizonyos nemzetiségeket. Ezért is hozták létre a Szovjetunió területén a volt cári kormányzóságok beépítésével, összevonásával az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságot. Külön téma lehetne, hogy az annektálásra kiszemelt államokkal szemben, a hódítás kiindulópontjaként, legitimációjaként szovjet autonóm területeket hoztak létre. Ilyen volt Nagy-Romániával szemben az 1924-ben, a Dnyeszteren túl megszervezett Moldvai ASZSZK, északon pedig a Karéliai ASZSZK.
Ukrajna rendkívül sokat szenvedett a sztálini rendszer alatt. A mezőgazdaság erőltetett kollektivizálása, a Preobrazsenszkij nevéhez köthető „szocialista eredeti felhalmozás” közel 6 millió emberéletbe került a nagy ukrán éhínség, a holodomor alatt 1932-33-ban. Az ekkori ukrán pártvezetés és CSEKA vezető személyiségei nagyrészt zsidókból kerültek ki, elég ha Lazar Kaganovics nevét említjük. Valószínűleg mindez összefügghet azzal, hogy az ukránok 1941 júniusában felszabadítóként tekintettek a Wehrmacht csapataira, majd az ukránokból szervezett milíciák differenciálatlan, kegyetlen zsidóellenes leszámolásokat is hajtottak végre.
E szenvedések, majd leszámolások emléke tovább él az ukrán köztudatban. Érdekes példa erre, hogy mikor közel három évtizede kutatásokat végeztem a Hadtörténeti Intézetben, ott kutatott egy ukrán történész is. A levéltárosok, a kutatók beszélgetésbe elegyedtünk vele, ő visszamenőleg történetileg mintegy legitimálta e leszámolásokat. Hiába magyaráztuk neki, hogy minden korszak eseményeit a konkrét egyéni felelősség szempontjai szerint kell megvizsgálni.
A múltbeli ukrán-zsidó konfliktusok tükrében szinte vicc az ukrán-zsidó oligarcha, Ihor Kolomojszkij által létrehozott Azov-dandár nemzetiszocialista jelképhasználata. Úgy tűnik, Ukrajnában a „zéró tolerancia” nem jutott el olyan magaslatokra, mint hazánkban… Szintén vicc lehet a lengyelek elfogultsága Ukrajna iránt, mikor példaként Ungváry Krisztián kutatásaiból tudhatjuk, hogy az ukrán partizánmozgalom milyen kegyetlen leszámolásokat hajtott végre a Honi Hadsereg és lengyel civilek ellen.
Az ukrán állam határaihoz visszatérve, 1945 után a jaltai és potsdami megegyezések szellemében az ismét Ukrán SZSZK területét nyugatra tolták, hozzá csatolták Magyarországtól Kárpátalját, Lengyelországtól Kelet-Galíciát Lemberggel, Romániától pedig Bukovina és Besszarábia egyes részeit, mint említettük, 1954-ben megkapta a Krímet. Így egy nagyon soknemzetiségű állam jött létre az 1991-es függetlenséggel. Az igazi problémát azonban a Kelet-Ukrajnában, a Krímben élő közel 10-12 millió orosz jelentette.
A nemzetiségi egyensúly a 2014-es majdani puccsig zavartalan volt, ezt követően váltott át az ukrán vezetés egy soviniszta és asszimilációt célzó nemzetiségpolitikára, mely megnyilvánult többek között a kisebbségi jogokat súlyosan korlátozó nyelvtörvényben. A következmény a Krím Oroszországhoz csatolása, a Luganszki és a Donyecki Népköztársaság önállósági és szeparációs törekvései lettek. Talán megkockáztathatjuk, a „narancsos forradalom” előtti helyzetben, esetleges autonómia megadásával sem a szeparációs törekvésekre, sem a sajnálatos háborúra nem került volna sor. Egyébként az említett soviniszta politika rontotta az összességében pár százezres magyar, lengyel, román, bolgár kisebbségek helyzetét is.
A korábbiakban írtunk arról, hogy a Horthy-rendszer 1939-44 között mennyi jogot biztosított a kárpátaljai ruszinoknak (kétnyelvűség, ruszin csapatnyelv a honvédségben, állami tiszteletadás a ruszin himnusznak), akik nemzeti identitását a mai ukrán vezetés vonakodik elismerni.
Meglehetősen szomorú a lengyel politika érdektelensége a Lemberg környékén élő közel 200-300 ezer lengyel iránt. Talán Románia és Magyarország is nagyobb felelősséget, érdeklődést tanúsít elszakított nemzettársai, közösségei iránt.
Nyugodtan kimondhatjuk, hogy e háborús konfliktus felszínre hozza, megkérdőjelezi az 1919-20-as, majd a Nyugat és a Szovjetunió elvtelen jaltai és potsdami kompromisszumával létrejött, a mai napig érvényes, 1947-es párizsi békeszerződések ellentmondásait. Talán ezzel lezárhatjuk a történelmi okokat.
A következőkben a geopolitikai szempontokra térhetünk ki. Ukrajna 2014-ben kül- és katonapolitikai orientációváltást hajtott végre. Ennek lényege az euroatlanti közeledés volt, vagyis az EU és a NATO irányába történő húzás. Feltételezhető, hogy egy semleges, autonómiákat engedélyező, demilitarizált Ukrajnát nem tekintették volna potenciális veszélyforrásnak az orosz kül- és katonapolitika meghatározó személyiségei.
Ez lehetett volna Ukrajna számára az ismert finnlandizációs modell. Ennek lényege ismert, a Szovjetunióval 1944-ben fegyverszünetet kötő Finnország semlegességet vállalt, bár le kellett mondania Viborg és Karélia finn lakosságú területeiről. Finnország a semlegesség már közel 80 éve alatt páratlan felvirágzást ért el. A Pro Karélia mozgalom békés, főként kulturális értelmezésben napirenden tartott bizonyos jogos területi igényeket, az erőviszonyokat felismerve inkább a gazdasági együttműködés és fejlődés elveire alapozva. Ma a legagresszívebb angolszász katonai és politikai körök uszályába kerülve Finnország veszélybe sodorhatja korábbi eredményeit.
Csak objektív katonai szakértők pontosíthatnák az orosz hivatkozások igazságtartalmát a feltételezett ukrán fegyverkezésről. Így a nukleáris tervezésről, a Zaharova orosz kormányszóvivő által említett biológiai fegyverekről, a támadó rakétarendszerekről, a Bayraktar drónokról stb. Ismételten, a kérdésben ellentétes információkat kapunk, de ha ez igaz, tényleges veszélyt jelenthet. Emlékeztetőül, az USA példaként 1962-ben katonai erővel kényszerítette a Szovjetuniót, hogy közép-hatótávolságú, nukleáris robbanófejek célba-juttatására alkalmas rakétáit szállítsa el Kubából. 1984-ben az USA lerohanta a kis karibi szigetországot, Grenadát, mert az USA biztonságára veszélyes katonai repülőtér épült. A korabeli sajtó tudósítása szerint a „kubai építőmunkások” pár napig harcoltak a tengerészgyalogosok ellen.
Tehát bármely állam veszélyként értékelheti a közvetlen közelében zajló katonai előkészüle-teket.
Igaz, hogy egy állam megtámadása, területei annektálása ellentétes a nemzetközi joggal. Ez ebben az esetben is érvényes. Adott esetben egy nemzetközi jog által elfogadott status quo és egy etnikai és geopolitikai elvekre alapozott történelmi állameszme kerültek szembe egymással.
Azonban számos más esetben a világ és a nyugati hatalmak nem érvényesítették a nemzetközi jog elveit. A hosszú sorból csak egy példát lehet említeni, a Spanyolország által 1975-ben elengedett Spanyol-Szaharát azonnal felosztották Marokkó és Mauritánia.
Visszatérve, Ukrajnát teljes erővel fegyverzik a nyugati hatalmak, azonban ez csak növeli a szenvedéseket és a pusztulást. Nagyon bölcs javaslattal állt elő a 99 éves Henry Kissinger az Oroszország számára is méltányos és tényleges tárgyalások megkezdéséről.
Az is igaz, hogy egy állam ritkán tesz békésen területi engedményeket. Azért ellenpéldák is vannak, példaként Montenegró 2005-ös kiválása Kis-Jugoszláviából, a kanadai franciák függetlenségi népszavazásai stb.
A vérontás, a nagy tömegek vágóhídra küldése bűnös, értelmetlen és felelőtlen lépés. Még ha a tragikus háború jó üzlet is a fegyveriparnak, az ukrán menekültek munkaerőpótlást jelenthetnek is Nyugat-Európa államainak.
Sajnos nyilvánvaló, a háború sokáig tarthat, Oroszország csak bizonyos sikerekkel állhat meg, ellenkező esetben a rendszer, de Oroszország bukását is eredményezné, és mondjuk ki, a talán Hodorkovszkij típusú komprádor kapitalisták hatalomra jutását.
A magyar politika eddig példaszerű felelősséggel viszonyult a háborúhoz. Az ostoba ellenzéki felvetésekkel szemben szigorúan hangsúlyozta a semlegességet, a katonai távolmaradást, az élet kioltására alkalmas fegyverek szállításának tilalmát. Magyarország súlyából fakadóan nem befolyásolhatná e folyamatokat, ugyanakkor célponttá válhatna.
Mindemellett e döntés figyelemmel van a kárpátaljai magyarságra, annak biztonságára. Sajnos a jelenlegi folyamatok, a menekülthullámok ronthatják Kárpátalja etnikai viszonyait.
Ellenben történelmi teljesítménynek tekinthetjük a már az egymillióhoz közelítő számú menekült befogadását. Ilyen arányú menekülthullám még az 1916-os román betöréskor, vagy az 1939 szeptemberi lengyel-német-szlovák-szovjet háborús konfliktus időszakában sem érte Magyarországot. Csak zárójelben, az előző esetben mintegy 300 ezer magyar menekült Dél-Erdélyből az ország belső területeire, 1939 szeptemberében pedig 150 ezer lengyel, akik ötöde zsidó volt.
Csak érdemi, tényleges tárgyalások teremthetnek békét és vethetnek véget a vérontásnak.
Babits Mihály gondolatai, fohásza ma éppúgy érvényesek ma, mint több mint száz éve:
… hogy béke! béke!
béke, béke már!
Legyen vége már!
Károlyfalvi József – Hunhír.info
