Talán abban egyetérthetünk a kedves olvasókkal, hogy a sport minden nemzet esetében a történelmi-nemzeti identitáskép része, lelkierőt, önbecsülést, lendületet ad az adott nemzet részeit képező fiatalabb vagy idősebb korosztályok számára. Az is egyértelmű, hogy e kérdés tekintetében a labdarúgás az a sport, mely a legerősebb lélektani befolyást gyakorolhatja az idősebb vagy fiatalabb állampolgárok hangulatára, közérzetére.
Minden bizonnyal abban is egyetérthetünk, hogy a stadionoknak, a lelátóknak a sport szépsége élvezetének, a szurkolás színtereinek kellene lenniük. A mai világ része azonban, hogy a több politikai-ideológiai szempont, befolyásolási törekvés is megjelenik a lelátókon. Ez nem igazán elfogadható.
Sajnos a közelmúltban ebből mi magyarok is részesülhettünk. A Wolverhamptonban lejátszott, nagyszerű magyar győzelemmel végződött válogatott mérkőzés előzményei a Budapesten lejátszott mérkőzésen történtek voltak.
Itt a megjelent magyar fiatalok kifütyülték az angol válogatott letérdelését. Közismert, hogy a letérdelés az egyoldalú BLM-ideológia és propaganda által elterjesztett gesztus. Mindenki előtt ismert, hogy e gesztus a két éve egy szerencsétlenül végződött, egyébként jogos rendőrségi kényszerintézkedés során életét vesztett afroamerikai bűnöző emléke, valamint a mondvacsinált rasszizmus elleni fellépés jelképe. Természetesen az a szigetországban, de az USA-ban sem veri ki a biztosítékot, hogy feketék számos gyilkosságot követnek el fehérek ellen, Dél-Afrikában pedig rendszeres gyilkosságokat a búr farmerek ellen. Pár éve London egyik parkjában a 60-as évek popkultúrát idézve kedvesen üldögéltek gitároztak fehér fiatalok, erre egy erre járó fiatal néger az egyik kislányt hátba szúrta. Először járt erre, az áldozatot nem ismerte, szörnyű tettét semmi indokkal sem tudta magyarázni. Úgy tűnik, az ilyen esetek a saját magát felszámoló nyugati civilizáció ingerküszöbe alatt maradnak.
Bizonyára mindenki tudja a vizionált antirasszista küzdelem a libertáriánus és szabadkőműves tényezők eszköze a fehér, keresztény (kisrészt zsidó) nemzetállam lerombolására. Az ő szótárukban a rasszizmus a fehér ember és a nemzetállam önvédelmi reflexét jelenti.
E gesztus egyoldalúságát ismerték fel a budapesti fiatalok, akik füttykoncerttel fogadták a képmutató, buta megnyilvánulást.
A válasz a visszavágó mérkőzésen be is következett, számos pub tulajdonosa kitiltotta a magyar szurkolókat, majd az említett libertáriánus és szabadkőműves sajtó által manipulált angol szurkolók kifütyülték a magyar himnuszt. Ezt a lelátói kórus követte: ”Racist bastards, you know what are you.” A hazai liberális sajtó fordításában: „Rasszista barmok, tudjátok meg kik vagytok!” A fordítás nem pontos, a bastard szó sokkal sértőbb, fattyút jelent.
Ismételten, mindez egy végtelenül egyoldalú beállítás következménye, a manipulált angol fiatalok átvették ezt az álláspontot.
Természetesen azt rögzítenünk kell, elméletben a rasszizmust nem lehet elfogadni, az emberi méltóság, szabadság, egyenlő bánásmód mindenkinek kijár, az erőszak akár az egyik, akár a másik irányba történjen, teljesen elfogadhatatlan. Csak, mint a fentiekben felvázoltuk, nem teljesen erről van szó.
Az egészségesebb mentalitású országokban a politika nem manipulálhatja a sportot. Pár éve, anyák napja alkalmából az Olasz Labdarúgó Szövetség közzétette az 1938-as (pont ellenünk) világbajnok, Silvio Piola mezét, melyen édesanyja hímzése mellett ott volt a királyi Savoyai címer, és a fasces. A liberális és szabadkőműves sajtó és politika azonnal támadásba lendült, az Olasz Labdarúgó Szövetség azonban elhárította a támadásokat, mondván ez történetiség.
Egyébként Itália ebben a felívelő történelmi időszakban kétszer is megnyerte a labdarúgó vb-t.
Hazánk esetében szerencsére helyes, rugalmas módon valósul meg a magyar labdarúgás hagyományainak ápolása és beépítése a nemzeti kultúrába és identitásképbe. Azonban az emberben bizonyos kérdőjelek felmerülnek e hagyományápolás kapcsán.
Elvileg teljesen támogatható a magyar labdarúgás legnagyszerűbb fejezetét megíró Aranycsapat kultusza, jó, hogy működik az Aranycsapat testület, minden bizonnyal nem kevés költségből.
Ugyanakkor azonban kérdéses, hogy miért nem kaphatnak hasonló súlyt a magyar labdarúgás más nagyszerű fejezetei, példaként az 1938-as vb-n ezüstérmes válogatott.
Hangosan gondolkodva, arra a megállapításra jutottam, hogy talán mert e csapat a Horthy-rendszert is képviselte, ezenkívül a korabeli jó magyar-olasz kapcsolatok.
Szintén rejtély, miért kap jóval kevesebb értékelést az aranycsapatot követő generáció, az 1964-es Nemzetek Európa Kupája 3. helyezettjei és a 60-as évek olimpiai bajnokai. Ők szintén a világ labdarúgása élvonalát jelentették. Természetesen a korabeli Kádár-rendszer ügyesen tette propagandája eszközévé a sporteredményeket.
Reméljük, hogy jelenlegi válogatott játékosaink a magyar labdarúgás új, és dicsőséges fejezeteit fogják megírni.
Károlyfalvi József – Hunhír.info