A heteroszexuális, fehér, keresztény, “aberrált, trágyával táplált, debil, fogyatékos képződmény”, egyébként mindössze egy értelmiségi nőnemű keserve.
Miért van az, hogy az igazságkeresés olyan nagyon gyakran, nem nemes emberi célokért folyik, normális eszközökkel, hanem attól függ, hogy ki ordít hangosabban, ki köp nagyobbat, ki árulkodik jobban, kit lehet meg- és lefizetni, kiszolgálni, és a cél tulajdonképpen nem más, mint talán egy parányi és pillanatnyi önnön ütközet nyeresége az orrhosszon belül?
Vagy éppen degenerált módú élvezet, hogy lila fejjel, odvas foggal hőböröghet, és a többségbe törölheti a patáit egy magát Messiásnak vagy abszolút zseninek tartó, önkritika nélküli (egy vagy több) morfológiai alakzat? Ahol a másik igazságkereső pedig a kushadásban oly kiválóan érzi magát, mert nem kell néznie és látnia, nem kell hallania és meghallania, tömegesen tiltakoznia, mert néhány más majd ordít és visszaordít fennhangon, de csak a fotelból, helyette…
Mondd, milyen egy ország, milyen egy széthúzó nemzet ez? Milyen idegen erő bír ilyen szoros kényszerzubbonyt húzni a gondolataidra? Az emberi egészséges méltóságodra, akár jobbról, akár balról? Mondd, miért engeded? Miért nem rázod meg azt a másik “képződményt” és ordítasz rá, hogy te egy ember vagy!? Emberi méltósággal?! Az ilyen KÉPZŐDMÉNYEK számomra egy értékvesztett, grimaszoló, árulkodó, csak magát istenítő és a többséget minden eszközzel lenéző kisebbség tagjaként, SÉRTŐ, OSTOBA alakzatok, alakulatok, formációk az uralkodni akaródzás vágyakozásában.
Nem követhetők és nem példaképek. Se jobbról, se balról, se konzervatívan, se szabad elvűen.