Szilágyi Áron harmadik olimpiai aranyával örömöt szerzett sok millió magyarnak. Mi több, büszkeséget.
Vannak a sporttörténelemnek bámulatra méltó teljesítményei. Engem például sokáig lenyűgözött Michael Phelps, az amerikai úszó. Csodáltam.
De amikor egy magyar nyer olimpiai aranyat, az más. Ilyenkor is van bámulat, csodálat, elismerés, de mégis, van valami több is, amit elég nehéz szavakba önteni, de annál valóságosabb: azonosulás és büszkeség. Ha egy magyar győz, mint most Szilágyi Áron, még a mozgásom is megváltozik: kihúzom magamat, s úgy érzem, mintha én győztem volna. Szilágyi én vagyok. Szilágyi mi vagyunk. S nincs ebben semmiféle ellenségeskedés, egyszerűen csak megerősödés abban, aki vagyok.
Mondhatná valaki erre, hogy ez csak illúzió. Itt bizony egy ember győzött, aki történetesen/véletlenül magyar, s az a sok millió magyar, aki Szilágyi Áron helyébe képzeli magát egy szánalmas tévhit áldozata. De ez hamis érvelés.
Azért az, mert – globalizáció ide vagy oda – igenis létezik olyan, hogy nemzet, amely nem egy nyelvet beszélő, de egymástól elszigetelt egyének számtani összessége, hanem egy olyan közösség, amely kollektív alanyként viselkedik. Magyarnak lenni annyit tesz, mint részt venni abban, azonosulni azzal, ami magyar. S az, hogy magyarként juthattunk öntudatra csakis azért volt lehetséges, mert a nemzet megelőzi az egyént. Nem az egyének hozzák létre a nemzetet, hanem a nemzet az egyént. Ezért van az, hogy amikor a nemzettel történik valami, velem történik valami.
Szilágyi Áron győzelmének azért tudunk örülni, s azért tudunk vele azonosulni, s azért érezzük úgy, hogy vele mi is győztünk, mert ő is és mi is ugyanannak közösségnek a részesei vagyunk, amelyet magyarnak hívunk. S hogy mi a magyar? Nos, a magyar, az magyar. Magyar az, aki magyarként tudja felismerni önmagát. S hogy miért kell egy nemzeti közösség, hogy az egyén önmaga emberségéhez jusson, s miért nem lehet senki sem csak önmagában, ez titok. Mert Isten így rendelte.
S bár vannak nézetek, amelyek azt hirdetik, hogy már nemzetek utáni korban élünk, épp az Olimpia az egyik meggyőző tapasztalati érv amellett, hogy a nemzeti létet nem lehet igazán meghaladni. De nem is kell.
Azt kívánjuk tehát, hogy minden nemzet azonosuljon sportolóinak sikereivel, legyenek rájuk büszkék.
Szilágyi Áronnak pedig köszönjük. Jó magyarnak lenni. Ránk is fér ez a megerősítés ezekben a nehéz napokban.
Köntös László – megvanirva.hu
Hunhír.info