Nemcsak az emberek, de az emberek kommunikációra használt jelei is el tudnak kárhozni. Ez akkor történik, amikor a jel elveszíti önmagával való kapcsolatát, léte eredeti értelmét, és egészen mást kezd szimbolizálni, mint amit eredendően jelentett. Így lett a „népi demokrácia” szóösszetétel a demokrácia ellentéte; így lett a Pravda (Igazság) a hazugság szimbóluma; így lett a Népszabadság egy egész nemzedék számára a nép által vívott szabadságharc eltiprásának a jelképe (a Népszabadságról még Esterházy Péter is azt írta a kilencvenes évek közepén: „már csak a nevét utálom”); így lett a „felszabadítás” az elnyomás szava; így lett a „baráti” a tankokkal kikényszerített szövetség jelzője, a „rothadó” kapitalizmus a prosperáló Nyugaté, a „reform” pedig a brutális gazdasági megszorításoké.
Szavak és szimbólumok ki is merülhetnek, fokozatosan elveszíthetik tartalmukat, mint szüleink vagy nagyszüleink generációjának napi irritációja, az „elvtárs” megszólítás. (A „keresztény” jelző talán csak az általa jelzett valóság természetfeletti erejének köszönheti, hogy soha nem vált végleg használhatatlanná.) Szavak elkárhozása drámai gyorsasággal és végérvényesen is bekövetkezhet; ez történt a vészkorszakban a „végső megoldás” szóösszetétellel, amivel ma senki nem utalhat egy népcsoport égető problémáinak kezelésére anélkül, hogy ne rántaná magával a legborzalmasabb képzeteket. A „megoldás” szó ebben a kontextusban majd nyolc évtizede a pokolra jutott, és – ha lehet szavak esetében ilyet mondani – megérdemelte a sorsát.
A szavak és szimbólumok úgy is elkárhozhatnak, hogy egy új jelentés hordozására választanak egy régi, ellentétes jelentésű szót vagy szimbólumot. Jellemzően olyat, amelynek eredeti, pozitív tartalma vonzóvá teszi az új jelentést. Ennek ma egyre gyakrabban vagyunk tétova tanúi, mert éppoly hatásos trükk, mint amikor bűnözők rendőrruhában csöngetnek be lakásokba, vagy muszlim radikálisok mentőautóval hajtanak egy nyugati nagyváros piacán sétáló tömegbe. A megtévesztés óvatlanná tesz, így az új jelentés könnyebben célt ér, mint ha új jelekkel operálna. Hadd mondjak néhány példát a szavak és szimbólumok efféle pokoljárására.
Kezdem rögtön egy szimbólummal, a letérdeléssel, amely a futball Európa-bajnokság egyik megosztó mozzanatává vált. A térdelés hagyományos jelentése a megalázkodás, a hódolat. Amikor kikényszerített, a leigázás, a megalázás jelképe. Ha önkéntes, akkor viszont a tisztelet és a hódolat felemelő gesztusa. A lovagot térden ütik lovaggá. Fülöp herceg letérdelt felesége, II. Erzsébet királynő előtt, hogy kifejezze a korona előtti meghajlását. A bűnbánó ember gyakran letérdel. A megtérő letérdel. A csodáló letérdel. A szolgálatkészségét bátran kifejező ember letérdel. A térdelés szimbóluma a belső megalázkodást fejezi ki a külső meghajlással.
Ez a gyönyörű gesztus azonban új jelentést kapott, amikor egy Colin Kaepernick nevű amerikai-focista egy nap úgy döntött, hogy nem fogja állva hallgatni nemzete himnuszát, ahogy az arrafelé szokás, hanem a himnusz alatt egyszerűen letérdel. A vigyázzban állás Amerikában a zászló iránti tisztelet jele, a letérdelés abban a kontextusban tehát éppen az ellenkezője: a megvetés és a tiszteletlenség gesztusa. Kaepernick a térdepléshez olyan zoknit vett fel, amely a rendőröket disznóként ábrázolta, és kijelentette: „Nem fogom magam büszkén vigyázzba vágni olyan ország zászlaja előtt, amely elnyomja a feketéket és színesbőrűeket.” Ez a megvető térdre ereszkedés az amerikai városokat erőszakba és lángokba borító, marxista hátterű BLM mozgalom szimbólumává vált, a felemelt zárt ököllel együtt, amely régi jelképe a marxista és neomarxista mozgalmaknak.
A mondanivalóm megértéséhez nem szükséges tisztázni az egyébként nagyon is releváns kérdést, hogy a focipályán térdelés mennyiben a rendszerszintű rasszizmus elleni antirasszista, vagy mennyiben fehérellenes – valójában rasszista – gesztus, mennyiben az elnyomás alól felszabadító, vagy mennyiben ideológiai elnyomást szolgáló mozdulat, és hogy valóban a faji alapú elnyomást kritizálja-e, vagy inkább a kritikai fajelméletet propagálja. Még azt sem fontos eldönteni, hogy az első letérdelés spontán ötlet volt-e vagy átgondolt, hiszen a tudatosság ma már nyilvánvaló. Csak egy dologra akartam most a figyelmet ráirányítani: a térdelés szimbólumának elkárhozására. Arra, hogyan lett az alázat és hódolat jeléből egyik napról a másikra a lázadás, megvetés és szándékos tiszteletlenség jelképe. Vagyis éppen ellenkezője annak, mint amiről eredetileg szólt.
Hasonló a helyzet az egyik legértékesebb, leggyönyörűbb fogalommal, megszámlálhatatlan mennyiségű műalkotás, film, vers, regény, mítosz vagy mese központi témájával: a szeretettel. A Harry Potter mesesorozat például azzal kezdődik, hogy egy édesanya az életét adja a fiáért, és azzal fejeződik be, hogy egy professzor életét adja a diákjaiért, egy diák pedig a társaiért. Mert nincsen nagyobb szeretet annál, ha valaki életét adja a barátaiért. A szeretet áldozatos. A szeretet lemond. A szeretet nem szeg esküt. A szeretet hosszútűrő. A szeretet állhatatos. A szeretet tiszta. A szeretet nem a maga hasznát keresi, és nem a saját vágyait részesíti előnyben. A szeretet nem hivalkodik. A szeretet nem büszke. A szeretet nem örül a hamisságnak. A szeretet nem veszíti el a reményt és a hitet. Mert a szeretet ilyen.
De amikor ma valaki azt mondja, hogy „a szeretet az szeretet”, ennek szinte homlokegyenest az ellenkezőjére gondol. A szeretet ebben a tautológiában elementáris vágyakról szól, amelyeknek nem lehet határt szabni, mert a szeretet az szeretet. A szeretet felmondja a hűséget, mert a szeretet az szeretet. A szeretet esküt is szeg, mert a szeretet az szeretet. A szeretet nem ismer isteni parancsokat, mert a szeretet az szeretet. A szeretet a romantika és a fülledt erotika határtalansága, mert a szeretet az szeretet. A szeretet türelmetlen, mert a szeretet az szeretet. És folytathatnánk. Ez a „szeretet” nem ismer el mást, csak a minden korlátot elsöprő vágyat, illetve a vágyak jogát, hogy minden korlátot elsöpörjenek, mert ilyen ez a szeretet. De a szeretet valójában nem ilyen. A szeretet akkor ilyen, amikor a szó elkárhozik.
Ehhez nagyon hasonló a másik önmagába kunkorodó szlogen: „a család az család”. Amikor a Németországban élő Gulácsi Péter megvallotta, hogy „a család az család”, az új elvárásoknak megfelelően használta a család szót. A család hagyományosan azt jelenti: apa, anya, gyerekek. Nem bonyolult definíció, még akkor sem, ha az élet nagyon kusza helyzeteket teremt. Amikor az emberi testről tanulunk, megtanuljuk szép sorban a testrészeket: két karunk és két lábunk van, tíz lábujjunk és tíz kézujjunk, de csak egy szívünk és egy májunk, viszont két tüdőnk és két agyféltekénk, és nagyjából kétszázhúsz csontunk. Értelmes ember nem kezd azon vitatkozni, hogy vannak olyan emberek, akik csak egy vesével vagy egy tüdővel élnek, és az ő testük is emberi test, hiszen mindnyájan tudjuk, hogy az ilyen esetek valójában tragikusak. Szánalmat érzünk, de nem írjuk át az emberi test anatómiáját.
A család szó akkor kárhozott el, amikor a tragikus veszteségeket – mint amilyen a válás vagy a halál – normális élethelyzetként kezdték értelmezni, majd egyre több olyan élethelyzetet jelöltek ugyanezzel a szóval, amit korábbi korokban senkinek eszébe nem jutott volna a család szóval jelölni. Régebben a „csonka-család” pontosan olyan kifejező volt, mint amikor a csonka szót egy testre használjuk, hiszen amikor valakinek hiányzik a lába vagy a fél keze, akkor ő ténylegesen csonka. Persze ha a csonka szót bántónak érezzük, használhatunk más szót is, ami kifejezi a hiányt, de a lényeg az, hogy a végén mégiscsak olyan szót kell használnunk, amely valamilyen módon utal a veszteségre, különben egyszerűen tagadjuk a nyilvánvalót. Ugyanígy, sokféle szóval jelölhetjük azt, ha egy család széthullik vagy elveszíti egyik vagy másik alapvető elemét, de ha végül nem marad szavunk a veszteségre, lehet, hogy csak nem jutottunk túl a gyász első fázisán, a tagadáson.
A megsérült családok továbbra is családok, de vannak olyan állapotok is, amelyek már kezdettől nem illenek a definícióba. Egy lábak nélküli ember teste még mindig emberi test, ha csonka is, de egy ló teste nem emberi test, hiába van két tüdeje, két heréje, egy szíve és egy feje, mint az embernek. A család definíciójába sem fér bele akármi. Két apa (három apa, négy apa, akármennyi apa) nem alkot családot, hiszen az olyan, mintha a víz komponenseit változtatnánk meg H2O-ról mondjuk H2H-ra vagy O2O-ra. Az egyszerűen nem víz többé. Abban az általános értelemben persze beszélhetünk ilyenkor is családról, ahogy egy cég vagy egy lakóközösség is lehet „egy nagy család”, meg abban a sokkal bensőségesebb értelemben is, ahogy családként tekint magára néhány hajótörött, de csak ha nem felejtjük el, hogy a család szó itt pusztán egy metafora. Amikor „a család az család” szlogen – „a szeretet az szeretet” önmagába kunkorodó tautológiájához hasonlóan – a család jelentésétől alapvetően eltérő emberi kapcsolódásokat akar beletuszkolni a család fogalmába, magát a család szót teszi tönkre, és így a metaforát is. A szó ugyanúgy kárhozik el, mint a szeretet vagy a letérdelés. Vagy épp a szivárvány jelképe, amit utoljára hagytam.
A szivárvány évezredek óta jelképezi Isten hűségét a teremtéséhez. Az özönvíz után mondta Isten Noénak: „szivárványívemet helyezem a felhőkre, az lesz a jele a szövetségnek, amelyet most a földdel megkötök. Amikor felhővel borítom be a földet, és feltűnik a szivárvány a felhőn, akkor visszaemlékezem a szövetségemre, amelyet veletek és minden élőlénnyel kötöttem, amely testben él, és nem válik többé a víz özönvízzé minden élőlény pusztulására.” (1Móz 9,13-15) Talán egyetlen szimbólum sem kárhozott el olyan látványos hangzavarban, fanfárokkal és hangos csinnadrattával, mint ez a régi jelkép. Ma már szinte alig vannak, akik emlékeznének az ősi jelentésre, holott csak néhány év telt el azóta, hogy az új megjelent. Ez az új szivárvány a teremtés állandósága helyett a teremtés korlátainak átlépését jelképezi, a teremtés rendjének megerősítése és védelme helyett annak eltörlését és összezavarását, a természetes helyett a természetellenest. A legtöbb embernek az sem tűnik föl, hogy az új szivárványból kikerült az ég világoskék színe.
Vajon megválthatók-e az elkárhozott szavak és jelképek? Azt hiszem, igen. A minap olyan szivárvány tűnt fel az égen (azon az égen, amelynek színe hiányzik az új, hat színű szivárványból), amit még soha sem láttam: földtől földig érő ív, élénk színekkel és kontúrokkal. Az emberek kiszaladtak az utcákra, hogy csodálják és lencsevégre kapják. Én is felnéztem, és nem tudtam betelni a látvánnyal. A hatalmas szivárvány pompás magabiztossággal feszült fölénk, fenséges boltozata mint egy csillagkapu keretezte a földi világ színes kavalkádját, és parancsolón szabott határt a betolakodók seregének. A müncheni arénában közben reklámok futottak körbe-körbe, és a szurkolók kis zászlócskákat lengettek, a csapatkapitányok karszalagján is ott körözött az önmagába visszatérő hat szín. Az égen viszont maga Isten feszítette ki a hatalmas ívet, mintha azt mondta volna: ti ki tudtok világítani stadionokat, épületeket, rá tudjátok vetíteni a színeket követségekre, parlamentekre, de nem tudtok olyan ívet helyezni az égre, mint én! Ez az én jelképem! Az én szövetségemé! Az ív az én hűségemet hirdeti a teremtésem iránt! Mind a hét szín! Ti romboltok, én építek! Ti szétkentek, én teremtek! Ti összemostok, én elválasztok! Ti mindent összezavartok, én mindent újjá teremtek! A Szó az enyém!
Igen, van megváltás, mert Isten hűséges a teremtéséhez. De ebből a megtérés sürgető parancsa is következik.
Szabados Ádám – divinity.szabadosadam.hu
Hunhír.info