2012 óta állami-nemzeti megemlékezéseink részét képezi a Rákosi-rendszer által üldözött – szovjet mintára kuláknak nevezett – gazdálkodók emléknapja.
A megemlékezés kezdeményezője Varga László kecskeméti református lelkész, püspökhelyettes, 2010-14 között FIDESZ-KDNP országgyűlési képviselő volt. Azóta minden évben sor kerül június 29-én, Péter és Pál napján a kommunista rendszer által üldözött gazdálkodók előtti főhajtásra.
A kezdeményezés, a megemlékezés mindenképp tiszteletre méltó és fontos, ugyanakkor a történelmi valóság sokkal összetettebb és bonyolultabb, minthogy ennyire leegyszerűsített formában lehetne nyilatkozni, emlékezni róla. A történelemben soha sem létezett fekete-fehér megítélésben egyetlen rendszer, társadalmi, vallási, vagy etnikai csoport sem.
A magyar agrárvilág jelentős értékei mellett számos ellentmondás, kínszenvedés területe volt az 1930-as évtizedtől, a világgazdasági válságtól kezdve egészen az 1960-as évekig, az erőszakolt kollektivizálásig. E konfliktusoknak megvoltak az elszenvedői, de az előidézői is. Tehát az agrártársadalom egyetlen rétegét sem lehet – ha a tárgyilagossághoz ragaszkodunk – egyoldalúan beállítani, visszamenőlegesen kizárólagosan pozitív képet festeni róla.
Már a XIX. századtól megfigyelhetjük, hogy a magyar vidéket, agrártársadalmat történelmileg öröklött lemaradás jellemezte. Ezek a birtokszerkezet aránytalanságai, a gyors demográfiai növekedésből fakadó földnélküliség, és elszegényedés voltak.
A magyar politika a XIX. század utolsó, és a XX. század első három-négy évtizedében szerény állami beavatkozással próbált javítani a helyzeten, de ez messze nem tudott minden problémát megoldani.
Az első ilyen nagyobb akció, az 1920-as Nagyatádi-féle földreform (1920: XXXVI. tc. A földbirtok helyes megoszlását szabályozó rendelkezések) is meglehetősen korlátozott hatású volt. Szintén a 20-as évek intézkedése volt a Falusi Kislakásépítő Szövetkezet munkájának elindítása.
Az 1929-33-as világgazdasági válság, az agrárolló mélyén vágott bele a magyar agrártársadalom húsába. Féja Géza Viharsarok című ismert szociográfiája szerint, számos tönkrement reformföldes birtokait a módos gazdák vásárolták fel. Az idénymunkások, napszámosok helyzete sokkal rosszabb volt, vagy kaptak munkát, vagy nem. A földbirtokon dolgozó mezőgazdasági cselédek lakásviszonyain szintén törvény szándékozott segíteni. Esetükben szintén problémát jelentett a pénzbeli jövedelem hiányában nagyrészt terményben kapott fizetés és a viszonylagos függés a munkáltatótól.
A továbbiakban, szülőktől, nagyszülőktől hallott dél-alföldi történetekkel szeretném illusztrálni a kérdés ellentmondásosságát.
Édesapám 9-10 éves gyerekként látta a világgazdasági válság alatt az orosházi az orosházi emberpiacon, hogy néhány szezonális munkaerőt kereső gazda még a jelentkező idénymunkás, napszámos fogát is megnézte.
Az országban több ponton, például a Kecskemét melletti Jakabszállásról is meséltek idősek olyan történeteket, hogy az első és a második világháború után is történtek olyan esetek, mikor a hadifogságból előbb hazatértek azt közölték a még fogságban maradtak feleségeivel, hogy férjük meghalt, majd összeházasodtak, majd az eredeti férj is hazatért…
Persze az érintettek között egyaránt voltak gazdagabbak és nincstelenek egyaránt.
A középbirtokkal is voltak problémák. Egyik nagyapám szabómesterként egy Orosháza környéki középbirtokos, P. hívta öltönyt készíteni, talán az 1920-as években.
A próba közben megjelent egy zavarában kalapját forgató cseléd, aki kislánya halála miatt temetésre kért pénzt. A válasz az elutasítás volt… A birtokos felesége viszont segített.
Egy ellenkező példa, a másik nagyapám állomásfőnök volt Petőfiszálláson (Pálosszentkút), és tisztelettel emlegette a falu birtokosát vitéz Endre Zsigmondot, akit mindenki becsült, ugyanis mindenkin segített a faluban.
Orosházán középbirtokos, a Nemzeti Egység Pártja országgyűlési képviselője volt Csizmadia András. Sok irónia érte közel kétméteres magassága miatt. Az 1940-es évek elején birtokán nagy munkát jelentett a cukorrépa begyűjtése. E munkában saját cselédei, idénymunkások is részt vettek, a cukorrépa számlálásában gimnazista fiúk segítettek. Édesanyám bátyja is dolgozott a számlálásban. A munka közben ebédre mindenkit egy asztalhoz ültettek, bármiféle megkülönböztetés nélkül. A kitűnő, emberséges Csizmadia András felesége, Kati néni megtiltotta, hogy őt mint méltóságos asszonyt szólítsák.
E kitűnő házaspárt 1945 után diszkriminálták, földjeik, házuk jelentős részétől megfosztották.
Természetesen az említett viselkedés személyes jellemből és egyéniségből következett.
Ettől függetlenül a 30-as évek második felétől jelentős javulás indult meg a magyar agrárszegény rétegek életviszonyaiban. Ennek nyilvánvalóan politikai okai voltak, a kormánypárton belül felülkerekedett a hazafias, antiliberális-konzervatív irány, valamint felerősödött a változást követelő erők: az egymással sok kérdésben találkozó népiesek és a nyilas mozgalom, valamint kisgazdák nyomása, befolyása.
Az 1936: XXVII. tc. telepítésekről intézkedett, ennek folytatása volt az 1940: IV. tc. a kishaszonbérletekről. Az 1940: XXIII. tc. révén létrejött a nagycsaládok számára jelentős segítséget nyújtó Országos Nép- és Családvédelmi Alap /ONCSA/.
A mezőgazdasági munkavállalókra is vonatkozott a Darányi-kormány által meghozott két intézkedés: az 1938: XXXVI. tc. a családi pótlék bevezetéséről, majd pedig az 1938: XII. tc. a mezőgazdasági dolgozók öregségi nyugdíjáról.
A háború alatt szándékok szintjén megfogalmazódott a további reformok igénye, folytatódtak is, azonban a hadigazdaság mérsékelte a lehetőségeket.
1945 márciusától jött a földreform, majd pár év múlva megkezdődött a parasztságot megtörő kollektivizálási folyamat. Kecskemét, Izsák, Kerekegyháza viszonylatában ma már kitűnő munkák: Dr. Mihala Ferenc, Szalai József művei tárták fel e kegyetlen folyamatot.
Mikor ma visszatekintünk a magyar parasztság megtörésére, az agrárvilág árnyoldalairól, a negatív viselkedésformákról sem feledkezhetünk meg.
Károlyfalvi József – Hunhír.info